III./20. A beatzenészek haláláról, az ember életéről

   Kinek mondjam el, kedves másvilági barátaim, ha nem nektek, mi bánt abban, hogy halandók a beatzenészek is?
   Lehettünk tán elsős gimnazisták, amikor földi barátommal elzarándokoltunk a Fehérvári útra, a Fővárosi Művelődési Házba, földerítendő, hogyan lehetne bekerülni az Illés Klubba. Az FMH-ban egyébként jártunk már korábban: ott tekintettük meg, pl. a Horgász a pácban c. Louis de Funes-filmet, emlékeztek, amelyikben Takarodjnak hívják a kutyát.
   Nem tudom, barátom majd utólag helyreigazít, de mintha ama klubtagságunkat egyébiránt inkább ő kezdeményezte volna, talán, mert a mamája szakszervezeti vonalon dolgozott, az FMH-hoz meg mintha erős köze lett volna az akkori érdekvédőknek. Fiatal fejjel imígyen értesülhettünk egyáltalán a filmvetítésekről – meg hát az Illés Klub létezéséről.
   És így is lettünk tán tagok.
   Miután jó néhány esztendeje már ennek, ezért ebben sem vagyok teljesen bizonyos, de mintha szerdánként lettek volna a klubfoglalkozások, vagyis a viszonylag zártkörű Illés-koncertek, amelyeket természetesen annak rendje s módja szerint szorgalmasan látogattunk. Hála a bölcs szervezőknek, mert mintha – szülői szemmel – elfogadható időben kezdődtek volna a klubnapok úgy délután öt-hat tájt, de kilenckor egészen bizonyosan záródtak a kapuk.
   Most szívesen mondanám, hogy ezeken az estéken az FMH körtermében egy gombostűt se lehetett leejteni, de ebben a túlzó formában ez valószínűleg nem igaz. Egészen pontosan emlékszem, hogy voltak kispárnák, akinek jutott belőlük, az ülhetett puhára, akinek nem, az minden teketória nélkül lekucoroghatott a kemény parkettára (vagy linóleumra?). Onnan hallgattuk a muzsikát, pontosan úgy, ahogyan kicsivel később, máshol, majd Cseh Tamást. Ezt csak azért említem, mert a néhai beatzene és ama szellempróbáló dalműfaj, amelyet Tamás a mai napig űz, közönségigényét tekintve valaha aligha állt távol egymástól.
   Talán ebben a kicsit megrendült gyászállapotban összevissza kalandoznék?
   Szerdánként (már ha szerdánként) megjelentünk tehát a Fehérvári úton, mintha lett volna ruhatár is, kicsit nyüzsögtünk, aztán bemasíroztunk a körterembe. A bejárattól jobbra már sorakoztak egy karcsú színpadszerűségen a hangszerek s egyéb kellékek (pl. Moha létraszéke), elfoglaltuk helyeinket, aztán kezdődött a klubélet.
   Vagyis először többnyire Parizer caplatott be, elhelyezkedett, aztán belevágott: tá-tá-ti-ti-tá-ti-ti-ti-tá-ti-tá! Amíg püfölte a dobokat, lassan beszivárogtak a többiek, ők is a húrok (billentyűk) közé csaptak, és indult a nyitány. „Na, kezdjük végre el! Szia, fiúk, szia, lányok, öregek és fiatalok…” És, talán még az is, hogy újra itt van a nagy csapat. Meg volt koreografálva az egész, de nem nagyon kellett hangulatot csinálni. Tudta az ember, mire jött.
   Balra Parizer, mellette Moha a létraszékén, középütt Levi, mellette Tini, a jobb szélen meg a Lajos.
   Így telt az este, mintha tartottak volna szünetet is a fiúk, olyankor mintha kinyújtóztattuk volna elgémberedett tagjainkat, esetleg kilődörögtünk a büféig, mert mintha az is üzemelt volna, intéztük folyó ügyeinket, esetleg dumáltunk… Nyilván dumáltunk: főként gimnazistákból, egyetemistákból verbuválódhatott az Illés Klub, bár még ebben sem vagyok teljesen bizonyos. Már hogy nem jártak-e oda, pl. ún. munkásfiatalok, esetleg nem is csak fiatalok.
   Szelíd volt az egész. Nem emlékszem, hogy bármikor lett volna bármi atrocitás.
   Magyar beatkorszak, az volt.
   Volt persze némi bukéja. Például Tini, afféle műsorvezetőként, néha mondott egy-egy mondatot, kisfiús mosolyával valami meditatívat, esetleg a zsebéből elővette a furulyáját, és fújt rajta egy-egy tábortűz hangulatú dallamot, esetleg olykor-olykor beállított Zsuzsa is, aki, csak úgy, beszállt, és elénekelt ezt-azt. Meg mintha váratlanul lettek volna vendégek is (Mészáros Márta? Dinnyés Jóska? Marx György?), de – szégyen ide, szégyen oda – hozzájuk még túl fiatal lehettem. Ez az egész valami nagyon intellektuális dolognak tűnt, ha emlékeim nem csalnak.
   Aztán volt egy karácsony, na, az azért tagadhatatlanul rendkívülinek számított. Kivételesen nem csupán a körtermet nyitották meg előttünk, hanem magát a színháztermet is, és amikor bementünk, a színpadon nem állt más, csak egy, egyetlenegy zongora. Megilletődött volt a hangulat, és akkor besétált Tolcsvay Laci, leült a zongorához, ő volt egyes-egyedül a színen, senki más, játszott néhány ismeretlen taktust, akár olybá is tűnhetett volna, hogy csak bemelegíti az ujjait, de aztán dalra fakadt; na, azokat a kiénekelt szavakat már fölismertük. „Talpra, magyar, hí a…!” Karácsony volt, mondom, szép és meghitt.
   Ezt a régi-új dalt ebben a formájában ugyan nem ismertük, de a többit mind. Jómagam ugyan, életkoromnál fogva, csak az Illések és pofonokkal kezdtem a lemezvásárlást (hetven forintért), az Ezek a fiatalok (bár a filmet a nővérem jóvoltából mintha láttam volna) és a Nehéz az út megjelenése idején még nem kapcsolódtam be a dolgok folyásába, hogy úgy mondjam, akkortájt még nem értem föl az asztalt. De azt a bizonyos, Szyksznian Wanda által reklámgrafikailag gyönyörűen megtervezett lemezborítót örökre lefényképezte a szemem.
   Meg hát az úgy volt, hogy a Görög Zoli az őrsgyűlésekre rendre becipelte csehszlovák lemezjátszóját (Tesla), mert nekik volt olyanjuk, és hát hozott lemezeket is, talán a Trombitás Frédit az Omegától meg a Metrót a Citromízű banánnal, és Fekete Párduc nevezetű fiúőrsünk a Tigris őrs (amelyben csak lányok voltak) tagjaival közösen tartott úttörőfoglalkozásokon egyre inkább elmélyedt a kortárs magyar zene tanulmányozásában. És itt kell megemlítenem azt is, hogy Király úr, aki akkoriban Munkácsy tévékészülékünket járt hozzánk bütykölgetni s közben szüleimmel kellemesen elkvaterkázni, egyszer szerzett egy lemezlejátszásra alkalmatos „sasszét” (mintha e szakkifejezést alkalmazta volna), amelyet hozzácsiribált világvevő rádiónk hangszórójához, és ennek következtében nővéremmel már mi is beruházhattunk zsebpénzünkből lemezekre, mondom, az elsők között az Illések és pofonokra.
   Nem Illésék: Illések.
   Illések? Illés Lajos, a névadó. Negyven éve, 1967-ben – a Magyar Ifjúság (a néhai KISZ KB hajdani nemzedéki hetilapja) szerint – huszonöt éves, barna hajú, barna szemű, százhetven centiméter magas fiú. Kedvenc együttese a Simon and Garfunkel, énekese Elton John, énekesnője Carole King, zeneszerzője George Harrison, színe a kék, festője Van Gogh, sportja a foci, női neve a Lilla, színésznője nincs, ellenben színésze Mensáros László, filmrendezője Gazdag Gyula, itala a sör, sok mindent nem szeret, ellenben hobbija az olvasás.
   Van Gogh persze halott. De Mensáros László is halott. George Harrison is halott.
   Vajon ötvenedik életéve felé közeledve miért adta Babits (az eljövendő beatkorszakot nem is sejtve) egy verseskönyvének azt a címet, hogy Az istenek halnak, az ember él?
   2005 májusában meghalt a Parizer. Iszonyú volt, tragikus és fölfoghatatlan, de valahogy, talán éppen ezért, túl lehetett rajta jutni.
   Ám hogy most a Lajos is?
   Ez már nem lehet a véletlen műve.