III./23. Madárcsiripelésről és motorberregésről
– Az azért nagyon fincsi, hogy reggel hat felé már országszerte világosodni kezd! Ja, egyébként, sziasztok. Meg jó az is, hogy hajnalonta már csiripelnek a madarak. Na meg hogy szélvédett helyeken láthat az ember már virágba borult fát is. Nálatok mi a helyzet?– Hogy nálunk? Hát tudod, napsütésben itt nincs hiány. Ennek megfelelően van nekünk itten ez az örök tavasz meg nyár, ősz meg tél viszont gyakorlatilag sosincs, tulajdonképpen kicsit hiányoznak, de azért, mit tagadjuk, meglehetősen kényelmes így. Vagyis nálunk állandóan csiripelnek a madarak és virágzanak, mi több, teremnek a fák! De ez nem jelenti azt, hogy ha megszokod, többé föl se tűnik. És, ha akarnánk, foroghatnánk együtt a Földdel, nem okozna különösebb megterhelést, és akkor állandóan világosban élnénk. Pardon: lennénk. De… mi, legalábbis a másvilági tévéhíradósok – bár egyéb mesterségek képviselői is így vannak evvel – azt találtuk ki, hogy maradunk Magyarország fölött, vagyis legyen nálunk is akkor éjszaka, amikor nálatok. Ugyanakkor alszunk, mint általában ti, nagyjából ugyanakkor is ébredünk. Kösz, hogy érdeklődsz. Nem szokás.
– És akkor ti is átállítjátok az óráitokat?
– Persze. De az óraigazításig meg eltelik néhány sűrű hét… Mondom, igyekszünk mindent ugyanúgy csinálni, mint ti. Ahogyan csináltuk valaha odalenn, világos az ábra, ugye.
– Mindent???
– Ja…! Értem, mire gondolsz. Hát mindent azért nem. Tudod, ideföntről tisztán átlátható az egész. A csillagok működése ugyanúgy, mint például a politikáé. Egyértelmű minden, ami törvényszerű – és minden, ami mesterkedés. Az ember idefönt nem fárasztja magát avval, hogy magától értetődő dolgokon gondolkodjék.
– Akkor miért nem szóltok, hogy mi se vesztegessük fölöslegesen az időnket?
– Szoktunk szólni! Csak ti valahogy nem halljátok meg. Egyébként, mint utólag kiderült, szóltak nekünk is, és mi se hallottuk. Innen nézve ez teljesen természetes jelenség.
– Látjátok, hogy hibázunk?
– Azért ne úgy képzeld, hogy látjuk előre. Jóslással nem foglalkozunk. Könnyebben ki tudjuk számolni, minek mi lesz a következménye, mint ti, de… mi is tévedhetünk. Állítólag volt már néhány legendás melléfogás, mesélték a régiek. Viszont, amikor rossz irányba mennek a dolgaitok, az napnál világosabban látható.
– És miért hagyjátok?
– Nem tudunk közbeavatkozni. Helyettetek nem tehetünk semmit, ez, ugyebár, világos, ti meg, hogy úgy mondjam, az istennek se… Túlságosan el vagytok foglalva magatokkal. Nézd, amikor még benne van az ember, akkor benne van. Szeláví.
– Nekem súghatnátok. Ígérem, én megfogadom. Meg van még néhány hasonszőrű barátom.
– Szíved szerint most panaszkodni szeretnél, ugye? Hogy egy kicsit sajnálgassunk meg titeket. Érezzünk együtt veletek, hogy nektek most milyen nehéz, és vigasztaljunk benneteket. Az esne jól, ugye?
– Hát… eleinte lehetett így, de mintha kezdenénk túljutni rajta. Meg egyébként is vannak, nem is kevesen, akik jól érzik magukat. Mi, akikre céloztok, pillanatnyilag csak azt nem látjuk, nekünk merre tovább. Megsúghatnátok.
– Súgunk, te szamár! Csak mondom, nem halljátok meg. Mindenféle ravaszságot kiagyalunk, aztán mégse. Vegyük például azt a könyvet, amit tegnapelőtt kaptál kölcsön az Évitől. Mi küldtük. Elolvastad már? Végiggondoltad? Csinálod-e azóta másképp? Vagy tegnap, amikor fölhívott Tibor barátod, hogy megkérdezze, hogy vannak a csigolyáid. Speciel ezt még neki se hoztuk tudomására, de mi intéztük. És?
– És mi? Mi mit csinálunk?
– Ó, hát próbáltok egymagatokban kimászni a gödreitekből. Különben meg még azt se veszitek észre, hogy magatok ástátok magatoknak. Pedig hányszor üzentük!
– Nincs valami eredményesebb módszeretek?
– Te most azt szeretnéd, hogy varázsoljunk. De ilyenfajta képességekkel nem áldatik meg egyik pillanatról a másikra az ember, csak azért, mert úgy alakult a sorsa, ahogy… Hétköznapi halottak vagyunk a másvilágon. Ti meg élők, odalenn. Köztetek és köztünk immár az egyetlen lényeges különbség, hogy mi már nem vagyunk halandók. És többé nem is leszünk. Intézzétek csak az ügyeiteket legjobb belátásotok szerint.
– Nagyon magunkra vagyok hagyatva.
– És a rengeteg könyvetek? Minden le van bennük írva. Azért akadt egynéhány okos ember, aki már odalenn ráérzett a dolgokra. Megjegyzem, itt is dolgoznak, de az új műveikre valahogy nem vevők a mostani könyvterjesztők. Kosztolányi másvilági lírája például meglehetősen figyelemreméltó… Szabó Lőrinc tovább írta a Tücsökzenét. Madách meg, sokunk véleménye szerint, már nem egy új drámájával fölülmúlta a Tragédiát! Aranynak se kell besegítenie neki.
– Túl kevesek lehetünk, hogy megértsük. Vagy túl gyöngék, hogy megcsináljuk.
– Á! Egyszerűen esendőek vagytok. Mondom: halandók.
– Adjatok legalább tanácsot. Hogy mivel próbálkozzunk. Én, mondjuk, írjam tovább ezt a Lájvot? Harmadik éve írom, de… Falra hányt borsó.
– No, azért nem teljesen. Látod, ez is baj veletek, lentiekkel. Soha semmivel nem tudtok elégedettek lenni. Igaz, ami igaz, mi is csak idefönt lettünk persze ennyire okosak… Hát nem a minap üzent egy régi ismerősöd, akivel nem találkoztál vagy harminc éve, hogy véletlenül rábukkant a sorozatodra? Hány jelet kívánsz még! Ismered az idevágó viccet?
– Fogalmam sincs, melyikre gondolsz.
– Arra, amikor árvíz idején ül a bácsika a fa tetején, és az égiekhez könyörög, hogy segítsenek rajta.
– Nem is tudom… Biztosan hallottam már. Azért mondd el.
– Práger Gyuri! Gyere csak, te olyan jól tudsz viccet mesélni.
– Köszi, gyerekek, de más élőszóban, és más levélben…
– Azért próbáld meg.
– Na, jó. Szóval jön az árvíz, a bácsika az utolsó pillanatban fölkapaszkodik egy fa tetejére, és rimánkodik a Jóistenhez, hogy segítsen rajta. Sokáig nem történik semmi, közben jön egy ladik, a bennülők fölkiabálnak neki, hogy gyűjjön, még befér, de az öreg visszaszól, hogy menjenek csak, megsegíti majd őt a Jóisten. Eltelik megint kis idő, az öreg imádkozik, jön egy motorcsónak, hívják, de elküldi őket is, mondván, ne törődjenek vele, megsegíti majd őt a Jóisten. Végül köröz fölötte egy helikopter, már eresztik le neki a kötélhágcsót, de amikor az öreg meglátja, mennyire himbálózik a szélben, abból se kér, mondván, ő csakis a Jóisten segítségében bízik. Ott pusztul az árvízben. Fölér a mennybe, megáll az Úr színe előtt, és szemére hányja, hogy nem segített rajta. Végigméri a Jóisten, és azt válaszolja: „Miért illetsz engem ilyen szavakkal, fiam? Mit kellett volna még tennem azon túl, hogy küldtem érted ladikot, motorcsónakot, végül helikoptert?”
– Értem. Úgy értem, azt hiszem, ismertem. Szerintetek… közeledne az árvíz?
– Nem. Te már egy faágon ülsz, szívem.
– És?
– A ladikot már elengedted. Nyisd ki jól a füled, hátha hallatszik a motorberregés.