III./25. Marci fiamék és a Barcelona edzőmeccséről

   1

    Késő este, miután a Barcelona kiesett a Bajnokok Ligájából, és evvel végképp eldőlt, hogy tavalyi európai kupagyőzelmét az idén nem tudja megismételni, Ronaldinho, a világ jelenlegi legjobb futballistája odaült Marci fiam ágyának szélére.
   – Ne haragudj – mondta.
   – Már miért haragudnék? – kérdezte Marci nyolcadik életéve minden bölcsességével, és Ronaldinhónak mintha nagy kő gördült volna le a szívéről.
   – Hát csak hogy… még a legjobb nyolcba se jutottunk be. Tudom, örültél volna.
   – Ugyan – mondta Marci nagylelkűen. – Ne csináljatok belőle nagy ügyet. Ha nem, hát nem. Én egyébként a Liverpoolt is szeretem, szóval hogy ők mentek tovább, nekem az is jó.
   Ekkor már a szobában tartózkodott Carles Puyol is, a Barcelona csapatkapitánya.
   – Pedig, hidd el, Marci, akartuk! És hajtottunk is. És csak egy hajszál választott el bennünket a sikertől… Ha valahogy begyötrünk még egy gólt, továbbjutunk. De nem jött össze.
   – Kérlek, barátom – csitítgatta Marci a katalán nemzeti idolt –, ne gyötörd magad! Látta mindenki, hogy amire ember képes, azt megtettétek. Győzni utaztatok Liverpoolba, és az sikerült is. De egyetlen árva gól kevésnek bizonyult. Megesik mással is az ilyesmi. Minap például mi is döntetlent játszottunk az ásokkal, pedig jobbak voltunk, de valahogy nem úgy alakultak a dolgok. Talán ha az utolsó pillanatban lepasszolom a lasztit a Zsombinak, és nem egyedül próbálom átverekedni magam a védőkön… Értitek, ugye? Nagyon akartam: talán éppen ebből származott a baj.
   Lionel Messi, aki eddig csak a könyvespolc árnyékában ácsorgott Samuel Eto’óval, a sérüléséből nemrégiben fölépült középcsatárral, a hirtelen beállott csöndben odalépett a fiamhoz. Marci vigasztalólag nyújtotta legjobb barátjának a kezét.
   – Szia, Leó. Egyébként hogy kerültök ide?
   – Szia. A meccs végén azonnal indultunk Liverpoolból haza, úgy értem, Barcelonába, de megkértük a kapitányt, tegyen egy kis kitérőt Budapestre.
   – Ugyan! Nem kellett volna fáradnotok – szabadkozott az én Marcim, mert úgy látszik, sikerülőben van udvarias gyereket nevelnünk.
   – Persze azért jólesik. Köszönöm. Meg akarjátok velem beszélni a dolgot?
   – A meccsről magáról aligha érdemes szót ejteni – mondta Giovanni van Bronckhorst, akit eddig a függönytől észre se lehetett venni az ablakmélyedésben. – Inkább arról beszéljünk, most hogyan tovább! Az utóbbi időkben valahogy nem megy a szekér… Egy ideig minden rendben lévőnek látszott, tavaly tényleg klappolt is minden, de az idén…
   – Azt azért ne mondjuk, hogy kudarc kudarc hátán – vetette közbe Deco valahonnét a tömegből, mert bizony egyre többen préselődtek a nem túl méretes gyerekszobában –, csakhogy tőlünk többet várnak az emberek! Evvel tisztában kell lennünk, ha a fene fenét eszik is.
   – Ejnye! Nektek talán szabad csúnyán beszélni? – pirított Marci a középpályásra.
   – Bocs – kapta egy pillanatra a kezét a szája elé a kis brazil-portugál. – Szóval a mi közönségünk nincs hozzászokva ahhoz, hogy föladjuk.
   – Frank! És te? Te mit gondolsz erről? – fordult ekkor Marci a katalánok edzőjéhez, Rijkaardhoz, az egyetlenhez, aki öltönyben volt, mert a játékosok különös módon a megszokott gránátvörös-kék szerelést viselték ezen a kései órán. A fiam meg természetesen pizsamát.
   Rijkaard kicsit elgondolkozott.
   – Azt, hogy most nincs idő a sebeinket nyalogatni. Előre kell nézni! – És amikor látta, hogy Marci is hevesen bólogat, tekintélyt parancsolóan körülnézett, és e szavakkal folytatta: – Egyrészt ott a spanyol bajnokság, pillanatnyilag, ugye, másodikok vagyunk, vagyis szombat este, ha törik, ha szakad, legalább döntetlent kell játszanunk a Real Madriddal! És utána sincs megállás, ha bajnokok akarunk lenni… Másrészt meg ott még a spanyol kupa. A legjobb négyig már eljutottunk.
   – Frank jól beszél, fiúk – vette át a szót Marci, miközben kimászott az ágyából, és belebújt a stoplis cipőjébe, csak úgy, zokni nélkül. – És a legfontosabb a fölkészülés! Nem gondoljátok, hogy jó lenne gyakorolni kicsit?
   Így esett, hogy aznap éjjel a különben csöndes Késmárki utcát labdapattogás zaja verte föl. És amikor váratlanul egy ablak is kitört a másodikon, a csapat egyesült erővel támadt Iniestára, hogy mindössze óvatos passzolgatásról volt szó, nem pedig arról, hogy mindjárt rá is kell bikázni.
   – Kérlek, kérj majd elnézést a nevemben a szüleidtől – fordult szégyenkezve Marcihoz Víctor Valdés, a kapus. – Hárítanom kellett volna a lövést. Kizárólag az én hibám.
   Csak hát a dolgok már megállíthatatlannak látszottak. Egy emelettel lejjebbről ekkor csöngetett be Feri bácsi, határozott hangon követelve, hogy azonnal tessék beszüntetni ezt a ribilliót, mert az éjszaka pihenésre való satöbbi, satöbbi, ám előadása e pontján hirtelen meglátta Rafa Marquezt, akitől szinte elállt a lélegzete, vagyis katonásan összecsapta előtte a bokáját, és megszólította:
   – Elnézést, uram, de nem ismerjük mi már egymást valahonnan?
   – De hiszen ő Rafa Marquez! Mexikói válogatott, és nem mellékesen a Barcelona belső hátvédje, aki időnként védekező középpályást is játszik! – kiáltotta Marci, ahogyan a torkán kifért, egyrészt, mert véleménye szerint ilyen kiélezett helyzetekben kiáltozni szokott az ember, másrészt, mert tudta, hogy Feri bácsi erőteljesen nagyot hall.
   Addigra azonban a Késmárki utcában lassacskán összegyűlt a teljes második zé, mert a környéken futótűzként terjedt a hír, hogy Varga Marcinál vendégeskedik a teljes Barcelona! Még Marci nővérének barátnői is beállítottak, sőt maga Zita is kikászálódott az ágyából az autogramos füzetét gyűrögetve, pedig ő akkor se kelt föl, amikor Marcihoz a közelmúltban maga a gyorslábú Akhilleusz kopogott be úton Trója felé.
   Ott állt az utcán a tömegben Székely Marci és Petik Ábel, Katona Bálint és Lugosi Vili, valamint az ából Tácsik Ádám és Bognár Tomi, de egyedül csak Nagy Zsombi, akinek Marci az ások elleni meccsen nem passzolt, szóval egyes-egyedül Nagy Zsombi szedte össze a bátorságát, hogy be is csöngessen:
   – Szia, Varga! Ne haragudj, de fölugorhatnánk hozzád egy szóra?
   Xavi nyitott nekik ajtót, frissítőkkel Oleguer szolgált meg Ludovic Giuly. Még Feri bácsit is megkínálták, akinek elillant a mérge, és Zambrottával Itália szépségeiről elcseverészve maga is ott ragadt a kellemes társaságban. Ott, a nappaliban a fiúk azonmód le is nyomtak egy barátságos edzőmeccset, Feri bácsi volt a bíró. Csak úgy potyogtak a gólok, végül már senki nem számolta az eredményt: annyi bizonyos, hogy a zések nyertek, de a Barcának sem volt miért szégyenkeznie.
   – Fog ez menni – állapította meg Marci, amikor Messivel mezt cseréltek.
   – Figyu! Szombat este, ha túlvagyunk a Realon, majd fölhívhatlak? – kérdezte Leó a barátjától, aki csak kutyafuttában bólintott, mert már éppen Gudjohnsennek adott néhány taktikai tanácsot, és fülig belemélyedt a magyarázásba. Aztán lassan mindenki nyugovóra tért, illetve a Barcelonára még rövid repülőút várt, de a megérkezésükről Marci nem értesült, mert akkorra már mély álomba szenderült.

   2

   Szombaton éjjel aztán Marciék nappalijában megcsörrent a telefon.
   – Szia, Marci! Leó vagyok! Na, mit szólsz a meccshez?
   – Jól van, fiúk! Látjátok, hogy mire vagytok képesek, ha összeszeditek magatokat? A döntetlen miatt meg ne fájjon a fejetek, fog ez még nektek kamatozni. De most bocs, le kell tennem. A papa haragszik, ha sokat telefonálunk. Ja, és Zita is csókoltat benneteket, csak ne áruljátok el neki, hogy elszóltam magam.