III./30. A kor szelleméhez való alkalmazkodásról

   Kedves Írástudók!

   Mert szerencse, hogy mi még tudunk írni. És az is, hogy el is tudjuk olvasni, amit írtunk (vagy amit mások írtak). Milyen jó, hogy mi már öregek vagyunk!
   Persze lehet, hogy pech.
   Olvastátok?
   Nagy a baj! És milyen nagy körötte a hallgatás!

   „A könyv a lélek orvossága.”

   Nesze neked, Diodórosz! Gazdag voltál, utazgattál, éltél itt, éltél ott: megtehetted, hogy három évtizedet szánj egyetlen világtörténeti munkára – igaz, az utóbbi kétezer esztendőre nem szükségeltetett további éveket pazarolnod ott, az időszámítás (Krisztus) előtti időkben. Nekünk a helyedben jóval sietősebb lett volna.
   Húsz éve persze sokkal béketűrőbbek voltunk. Még A Hét is lakonikus nyugalommal tette közzé – kapott is érte a fejükre –, hogy minden huszadik honfitársunk analfabéta… És jeges nyugalommal vette tudomásul a több millió néző, hogy közülük minden tizedik úgynevezett funkcionális analfabéta.
   Akkoriban kezdtük társadalmilag sejteni, mit is jelent ez.
   Hát valami olyasmit, hogy vannak, akik bizonyítványilag ugyan tudnak írni, olvasni, csakhogy sosem teszik se ezt, se azt! Jó, ki tudják bogarászni a boltok fölött a kiírást, de az újságok főcímei már problémát jelentenek. Mert nem értik, miről szólnak. Nem az átvitt értelmet, nem a sorok közötti célzást, nem az esetleges szójátékot: a primer tartalmat nem értik. Lehet, hogy közéjük tartozunk mi is? Az ember titokban, egyedül, otthon, ahol senki se látta, próbára tette önmagát, aztán lett, ami lett.

   „Nincsenek nyomtatóink, nincsenek könyvtárosaink, könyveinket csak az írók olvassák; bennünket gátol minden, semmi nem segél.”

   Mint holmi mai szöveg, pedig, drága Kazinczym, amióta ilyesmiken keseregtél, eltelt vagy két évszázad! Na, akkor most szontyolodj el igazán. 2000-ben Magyarország beszállt egy európai szintű fölmérésbe. Addig azt hittük, nálunk, ha minden nem is, de a lényeg rendben. És akkor, derült égből a ménkű, lecsapott a kiábrándító eredmény! Hogy hiába dugtuk homokba a fejünket: immár tények bizonyítják: egyre kevésbé mén idehaza az olvasás… Csekély vigaszt mindössze az jelentett, hogy a helyzet – plusz, mínusz – a világ minden táján hasonlónak tűnt. Akkoriban.

   „Nekünk mindig természetesnek látszott, hogy a civilizált társadalomban a könyvek úgy nőnek, mint a fák a kertben.”

   Óh, Jean-Paul! Egy Sartre még mondhatott ilyesmit, de mit szóljanak a nem is olyan kései utódok? Mert 2003-ban aztán megismételték a vizsgálatot. És megint elborzasztó eredmények születtek. Mármint nálunk, mert másutt azért – ki érti, miért – némileg javult helyzet.
   Mert a mi olvasásunk és szövegértésünk? Van ugyebár az OECD, azaz a Nemzetközi Gazdasági és Fejlesztési Szervezet, amelynek a világ fejlett országai közül jelenleg harminc a tagja, köztük 1996 óta Magyarország. És van még további hetven partnerország. Ez az oecédé tehát afféle nemzetközi gazdasági és társadalmi konzultációs fórum. Nos, az említett – bár föl nem sorolt – országokban átlagosan tizenkét százalékos a funkcionális analfabétizmus! Mi viszont jócskán rontottuk a statisztikát, mert nálunk – négy éve – a diákok huszonhárom százaléka (tehát csaknem minden negyedik) képtelen volt elérni azt a szövegértési szintet, amely a fejlett országokban, amúgy általában, alapkövetelmény ahhoz, hogy a pályázó betölthessen egy-egy áhított állást…
   És csak érdekességként: természettudományokban, különösen matematikában, a hazai közvélemény szerint a magyar fiatalok jól teljesítenek: bizonyság rá ugyebár a sok siker diákolimpiákon és egyéb világversenyeken. Ennek ellenére a PISA-tesztben – mással össze nem tévesztendő jelentésben: Programme for International Student Assessment – Magyarország közvetlenül a középmezőny, vagyis Írország, Norvégia, Csehország és az USA után végzett a listán. Megjegyzendő, hogy – akárcsak szövegértésben – a koreai, az új-zélandi és a finn gyerekek érték el a legjobb mutatókat.
   És már ekkor tudtuk azt is, hogy 2006-ban ismét lesz PISA-kutatás.
   És lőn.

   „A ma könyvei – a holnap tettei.”

   Szokták idézni bölcs szavaidat, tisztelt Heinrich Mann, odalenn, Kelet-Közép-Európában, de aztán a szívhez szóló idézgetés közepette eljött 2006. május 31. Honi általános és középiskoláinkban az úgynevezett – már az elnevezés is gyönyörű – „országos kompetenciamérés” napja. Szövegértésből és matematikából. Összesen 3768 iskola 342 256 tanulója töltött ki mindenféle tesztet.
   Ne szépítsük.
   Minden harmadik magyar diák – fogalmazzunk finoman – igen erőteljes hiányosságokat mutatott.
   Kicsit részletesebben? Volt négy szint. Ragadjunk le máris az elsőn: akik ugyanis ide sorolódtak, azoknak – írd és mondd – esélyük sincs a továbbtanulásra. Aki meg nem tanul tovább, az… De ne fessünk rémeket a falra. Szóval hogy állunk? Olvasásból, szövegértésből százból húsz hatodikosunk, huszonnyolc nyolcadikosunk, huszonkilenc tizedikesünk… Matematika? Csaknem ötven hatodikosunk, negyvenhárom nyolcadikosunk, harmincnégy tizedikesünk állt meg az első szinten. Vagy az alatt.
   Miféle egész életen át tartó tanulásról tetszenek itt papolni?
   Nézzük tovább.
   Hogy megállapítsanak egy viszonyszámot, a 2003-as mérés országos átlagát ötszáz pontnak állították be. Nos, 2006-ban a hatodikos matematikateszten tizenkét ponttal rosszabb eredmény született, mint három évvel korábban. Jó, a szövegértési teszt megoldásai ugyanezen az évfolyamon kicsivel jobbak. De azért ne kezdjünk bizakodni: a többi évfolyamon nincs jelentős elmozdulás.
   Kis ország vagyunk, mégis jelentősek a területi különbségek. Nyugat-Dunántúl diákjai érték el a legjobb eredményt, a leggyengébbet a dél-dunántúliak, az észak-alföldiek és az észak-magyarországiak. Ráadásul, ahogyan haladunk a kisebb települések felé, úgy csökkennek fokozatosan a mutatók. A községi iskolákban a 6. és a 8. évfolyamos tanulók átlaga harminc ponttal marad el az országostól! A két szélső érték között – a községekben és a fővárosban tanulók eredményeiről beszélünk – több mint hatvan pont a különbség! Mellékesen – illetve dehogyis mellékesen – a gimnáziumban tanulók és a szakiskolások átlagteljesítményében is óriási az eltérés: matematikából száznegyvennyolc, szövegértésből százhatvanhat pont!

   „A művelődés valódi értelme, célja úgy a felsőbb, mint a legalsóbb társadalmi osztálynál: az erkölcsök nemesbülése, a kor szelleméhez való alkalmazkodás képessége.”

   Nem akarnánk veled különösebb vitába bocsátkozni, barátunk, Vajda János, de mára mintha éppen e két tétel között tátongana szakadék. Mintha „a kor szelleméhez való alkalmazkodás” ütné „az erkölcsök nemesbülését”. Mert még valami. Az idén nem egészen száztízezren jelentkeztek valamely felsőoktatási intézménybe. Csak összehasonlításul: 2005-ben százötvenezren, tavaly százharmincezren. Persze sokan sokféleképp magyarázzák a számokat, de talán nem a tények aktuálpolitikai fölhasználása lenne itt a lényeg.
   És bizonyítandó „a kor szelleméhez való alkalmazkodást”, az elmúlt évekhez viszonyítva többen érdeklődnek az informatika, a műszaki és természettudományok iránt, ugyanakkor kevesebben dédelgetnek agrámérnöki, jogászi, tanári ábrándokat… A legtöbben persze művészi, művészetközvetítői pályára készülnek. Ahogyan mondani szokás, ezeken a szakokon egy államilag támogatott helyre öt-hét jelentkező pályázik, bár túljelentkezés még szinte mindenütt van, két-háromszoros például a bölcsészettudományi, a gazdaságtudományi, az orvostudományi, a társadalomtudományi szakokra. De fókákról és eszkimókról mi, kelet-közép-európaiak is hallottunk harangozni.
   Viszont hol itt „az erkölcsök nemesbülése”?
   Nem folytatom. Csak erről akartam írni maguknak.
   Ha maguk se látnak témát a föntebb említettekben, tegyék nyugodtan ad acta a levelemet. Három év múlva, az újabb vizsgálat után újra jelenkezem. Én, itt, a másvilágon, ráérek. Én, mondom, ráérek.