III./33. Add tovább! A másvilágból a világról

   Add tovább!

   Ülök egy felhő szélén, a nadrágszáram alól kivillan a zoknim, de miért zavarna bárkit is, ha egyszer úgyse látja senki, én meg csak bámulok, mint a Charles.
   A mi Simonyi Károlyunk az űrből a Földre.
   Mármint úgy a miénk, hogy fönt, lent, keletre, nyugatra, az nekünk egyre megy.
   Nézelődöm, és kezem a szívemre téve megállapítom én is, hogy hű, de gyönyörű ez az Earth, ahogy a Charlie mondja!
   Mármint úgy a miénk, hogy minden világhoz hozzátartozik a maga másvilága, két félből leszen egy egész, ezért.
   Mert jól beszél a Karcsi, három jelzője van neki a Földre: gyönyörű, fenséges és csendes. Itt röpködött a közelünkben, naponta többször, akár be is ugorhatott volna hozzánk, de valahogy mindig elvétette az ajtószámot. Mindegy is ez most, előbb-utóbb mindenki idetalál, szót se érdemel. És azt állítja, az űr az fekete, a Föld meg hogy az kék. Kilenc napig tartott az útja, naponta tizenhat napfölkeltét és naplementét látott. És üzeni, hogy a Föld gyönyörű, fenséges és csendes. 

   Mondom, add tovább!
  
   Mert én is igazolhatom, hogy nem akármilyen látvány. Ott élni persze, rajta, az valahogy tétovábbá teszi az embert, mármint esztétikai kérdésekben. Olyankor, benne a verkliben, valahogy nem döntésképes az ember. Reggel fölkelsz, este lefekszel: közben annyi a teendő, jól is néznénk ki, ha egy vekni kenyér és egy liter tej között a közértes mellének szögeznéd a kérdést: mondja, nagysád, szokott-e arra gondolni, milyen gyönyörű lehet az űrből nézve a Föld!
   Belesápadna, hogy hát meg mindehhez még milyen fenséges is, lehet, de ezt én nem tudom. Illetve bizonyára tudom, csak azt nem, mi az, hogy fenséges.
   Minap cseverésztem Nicolai Hartmann-nal, evvel a rigai születésű, de Göttingenben elhalálozott filozófiaprofesszorral, aki – megjegyzem – 1945. március 9-én kezdte írni Esztétikáját, aztán az első fogalmazványt fél évre rá, szeptember 11-én be is fejezte Potsdam-Babelsbergben. Jellemző Nicolaira, hogy miközben bizonyos második világháború következtében magát Potsdamot is lerombolták mellőle, továbbá kissé arrébb Berlint is megostromolták és elfoglalták, ő a teljes német összeomlás közepette is nap mint nap újabb passzusokat írt. Akkoriban múlt hatvanéves. Arról itt se beszél sose, milyen volt akkor németnek lenni.
   Az ipse több mint fél évszázada tanít a másvilági egyetemen, na, szóval őt kérdeztem meg néhány napja, mit érthetett a mi Károlyunk azon, hogy a Föld fenséges. És Nicolai onnét kezdte, hogy Kant a „fenségest” oly alapvetőnek tartotta, hogy egyenest a „szép” mellé állította, de kértem Nicolait, hagyjuk most Immanuelt, szorítkozzék a lényegre.
   Erre indignálódva jelzőket kezdett sorolni, hogy nagy és nagyszerű, komoly, ünnepélyes, kiemelkedő, mély értelmű vagy legalábbis mélynek ható. Aztán meg ünnepélyesen derűs, önmagában zárt, tökéletes, titokzatos-hallgatag, fölényben levő, hatalmas és lenyűgöző, imponáló, lelkesítő. Ugyanakkor súlyos, erőszakos és félelmetes! De – emelte föl mutatóujját Nick –, megragadó és megrázó, netán tragikus, bár ezt Platón nyomán úgy kell érteni, hogy a tragikus költőnek egyúttal komikus költőnek kell lennie, és Shakespeare bebizonyította, hogy ez a követelmény nem utópisztikus.

   Hát ezt add tovább!

   Mert ekkor én belefojtottam a szót, és arra kértem a Nicolait, hogy tényleg hagyjuk későbbre a Vilit, majd elintézzük vele hatszemközt, viszont immáron kezdem kapiskálni, mondtam neki, hogy végre megnyugodjon, mit érthetett a Károly azon, hogy a Föld bizonyos távlatból nézve fenségesnek tűnik.
   Viszont hogy csendes is volna?
   Hát, mondom Nicknek, akinek azért vannak emlékei amonnét der zvejte veltkríg idejéből, azért én csendesnek valahogy hatvankét év világbéke után se bírnám nevezni. Bármerre hallgatózom, mindenünnen némi zajongás hallatszik föl ide. Pillanatnyilag többnyire szordínósan, de a zaj azért zaj, nincs mit eltagadni. És most nem is föltétlenül a Közel- meg a Távol-Keletre meg Közép-Ázsiára meg Dél-Amerikára s megannyi égtájra és kontinensre gondolnék, nem is föltétlenül Bushra meg Putyinra, hanem valahogy az egészre, szőröstől-bőröstől, mert azért a legszélsőségesebb esetben is mindössze visszafojtott csöndnek nevezném azt, ami odalenn van.

   Add tovább, hogy föntről legalábbis ilyesminek hallatszik.

   Csak hát a büszke pillanatokban nem ilyen ünneprontó az ember. Mert, ugye – egyre följebb csúszó nadrágszárral –, elnézegetem az én kedvencemet, Európát. Hát, bizony, uniósodás ide, uniósodás oda, csendesnek az öreg kontinenst végképp nem nevezném. Mire is? Nyugaton még úgy, ahogy, leszámítva pillanatnyilag a francia elnökválasztást, északnyugaton is meg délnyugaton is elvan magában, de keletnek haladva egyre hangosabb. És most ne csupán az sértse a fülünket, hogy észtek és oroszok mit össze tudnak viszálykodni egy emlékművön, és hogy ilyesmibe emberek halhatnak bele, vagy hogy lengyel meg román belpolitika meg hogy azért feszültségek szunnyadnak déli szomszédaink táján is, hanem mindenféle nációjú, Európában cikázó pártvezetők és titkos megbeszélések és nyilvánosságra nem hozott megállapodások és szűkszavú sajtótájékoztatók, amelyekre aztán riválisok pillanatot sem késlekedve azonnal reagálnak.
   Ez a te nevezett csönded, Károly. A Word meg az Excel meg a befizetett huszonötmillió dollár (kétszázzal számolva ötmilliárd forint) nézőpontjából tényleg egy szót se, már megbocsáss.

   Na, de akkor most mit is adj tovább?

   Mert itt a mi közös hazánk, azt nézegetem leggyakrabban innen fölülről. Az utóbbi évtizedekben valahogy mindig kijut neki a jóból: egy kis ilyen unió (sokáig), egy kis olyan unió (még épp csak). De mikor ezt írom, tiszta az ég. És egy Markó Iván nevezetű fickó valamelyik nap valahol azt mondta, ha majd angyal lesz, vigyázni fog Magyarországra. Meg aztán azt is mondta, hogy viszont amíg ember, addig a kutyákra vigyáz. Nagyon bírom ezt a Markó Ivánt. Még egy-két év, és életkorban beéri a Nicolait, mármint amikor őprofesszorsága írni kezdte az Esztétikát.
   Viszont ha a mi néhai Sándorunk valaha jó érzékkel vette észre, hogy Európa csendes, újra csendes, akkor milyen megállapításokra sarkallná mostanság a hazaszeretet? Csak a Károly csöndje miatt kérdezem, ama gyönyörű, fenséges csönd miatt. Csak elszemlélgetem, hogy Gyurcsány Portugáliában, Orbán Brüsszelben, véreimnek meg otthon, így vagy úgy, de marad Kádár sírja, az összes egymásra mutogatásukkal egyetemben. Ja, meg a csönd.

   Csak annyit adj tovább, hogy pszt!

   Mert belestem minap egy társasház ablakán. Csodaszép környék, odakünn hétágra süt a nap, de emberek gubbasztanak egy szobában vastag dossziékkal a kezükben. F. bácsi éppen arról beszél, hogy törvénytelen meg érvénytelen, meg több évre visszamenőleg, és hogy azonnal ki kell rendelni ki egy háromtagú bizottságot. És akkor K. a második emeletről azt kéri, mutassa meg neki F. bácsi pontról pontra az idevágó jogszabályokat. De Cs., aki maga is jogász, viszont épp csak most költözik be, fejből idézi a leghúsbavágóbbakat, miközben Zs., a közös képviselő arról pusmog A.-val, a levezető elnökkel, hogyan lehetne végre a halaszthatatlan kazánfölújításra terelni a szót. Odakünn meg burjánzik a gyom az elhanyagolt kertben, a lépcsőház betört ablakain át bekúszó huzat pedig porcicákat sodorgat a küszöbükre.

   Továbbadás, továbbadás… Szamár a végállomás.

   Elmondtam, megírtam, most csak azt nem tudom, kinek is küldjem el: a Szerényi Gábornak vagy a Varga Sanyinak? Mindegy, valamelyikük majd csak továbbítja oda, ahová kell. És most megyek, mert ma, jöjjön, aminek jönnie kell, megnézek legalább tizenhét napfölkeltét és naplementét.