III./35. A téma utcára kerüléséről és ottan heveréséről

   – Kellene valami – mormogta mások orra alá saját fejét ingatva Szerkesztő Úr, és kérdőn tekintett körbe. – Valami, amitől mindenkinek eláll a lélegzete.
   – Téma? – kapott szagot a fiatal Karinthy Frici, egy újdondász riporter, aki, ha kedve úgy diktálta, összecsapta ugyan a munkáját, de azért sejtette róla mindenki, hogy egyszer még kinőheti magát. – Hát iszkiri! A téma az utcán hever.
   – Fricike, ez itt most nem a marháskodás ideje – intette csöndre Oriana Fallaci, akivel az első külföldi igazolásként büszkélkedhetett volna a stáb, ha amúgy dicsekvős lett volna. – Értem én: valami olyan kéne, amire fölkapják az emberek a fejüket! Például a huszonegy éves lány sztorija. Tudjátok, akit a Múzeum körúton öt egyenruhás igazoltatott, aztán egy félreeső utcában ketten közülük megerőszakoltak. És, ugye, a lány fölismerte az öt rendőrt…
   – Azért figyeltek a fogalmazás apró finomságaira? – nézett föl keresztrejtvényéből Mócz Menyhért, a lektor. – Eleinte per egyenruhásokról beszéltek, sejtetve, hogy akár gonoszok ölthettek álruhát, aztán meg mindenféle körülírás nélkül rendőröket emlegetnek!
   – Kép van az eseményről?
   – Hülye!
   – Hülyét nem szabad mondani! Különben meg hülye, aki nem ünnepel.
   – Ne ökörködjetek már! Vegyétek komolyan magatokat. Ez a rendőrös sztori azért tényleg durva. De nagyon tényleg.

   Csak kapkodtam a fejem, milyen dumák mennek egy ilyen értekezleten. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy ilyesmikből tévéműsor születhet. Tulajdonképpen titkon mindig csodáltam az ilyen híradózós ipséket.
   Philip Marlowe vagyok. Magánnyomozó. Szoktak kissé cinikusnak tartani, de maguknak elárulhatom, tántoríthatatlan idealista vagyok. Hogy piálok, és közben szórom a poénokat? Ez csak a felszín. A humorom ugyan kesernyés, de, higgyék el, a szívem romantikus. És igenis, szívesen filózom.
   Most egy olyan ügyben nyomozok, amilyennel még sosem találkoztam. Egy Alex Shoemaker nevű fazon keresett meg, hogy elvesztett valamit, maga sem tudja egészen pontosan, mit, de erős szüksége lenne rá. És hogy találjam meg neki azt az izét. Azt mondta, nem fogom megbánni.
   A szálak ide vezettek.

   – És akkor a rendőr, aki a Széna téren elemelt szerény négyszázhatvanezer forintot? – kérdezte Koren Gyuri, mert gyártásvezető létére különös érzékenységet tanúsított a költségek iránt.
   – Na! Ez már valamicske! Mert akciózás közben állítólag lopott másutt is! – csillant föl egy pillanatra Szerkesztő Úr szeme, bár ezt a megállíthatatlan fejcsóválás közben nehéz volt észrevenni.
   – Bocs, főnök, de egyelőre mindössze annyi, hogy bejelentés érkezett, miszerint egy betörés utáni helyszíneléskor az áldozat több értéktárgya eltűnt. Többet nem tudunk – visszakozott Koren Gyuri.

   Tudtam, hogy itt kell lennie annak, amit keresek. Valahogy áradt ezekből a fószerekből valami, amiből éreztem, hogy van rejtegetnivalójuk. És ez az egész jópofizás csak álca, csak arra szolgál, hogy elkendőzzék a lényeget. Nem tagadom, amikor azt érzem, közeledem a célegyeneshez, szívesen innék valamit.

   – Vagy vegyük azt az esetet, hogy Miskolcon vesztegetés miatt nyomozást indítottak több rendőr ellen, mi több, már őrizetbe is vették őket – dobott új hírt a köztudatba az autómániás Tamás Gyuri. – Autópálya-rendőrök voltak, és ha kellett, csak bizonyos autómentéssel foglalkozó vállalkozók szolgáltatásait vették igénybe! Legalábbis esetükben is fölmerült a gyanú, hogy úgy mondjam – kacsintott ki Koren Gyurira.
   – Vagyis, Gyurikám, nem maga, hanem maga, azt akarja mondani – tekintett kérdőn Tamás Gyurira Menczel Csöpi –, hogy a fickók visszaéltek volna hivatali helyzetükkel? És úgymond imígyen jogtalan anyagi előnyhöz jutottak?
   – Én nem állítok semmit, Csöpike nagysád, csak azt, hogy ez esetleg jó téma lehet, meg hogy gondolkozzunk el rajta. Ennyi – szögezte le lakonikusan Tamás Gyuri, mert lelke mélyén nem akart semmibe belekeveredni.
   – Ejnye már – szólalt meg Fazekas Gyuri bácsi, aki, ki tudja, honnét keveredett a tévéhíradósok közé, hiszen ő a maga korában megátalkodott napilaposnak számított. – Én a saját fülemmel hallottam egy hölgytől, aki Észak-Magyarországon űzte a legrégibb mesterséget, amikor odavágta az illetékesnek: „Biztos úr, én még mindig k***a leszek Miskolcon, amikor maga már rég nem lesz itt rendőrfőkapitány!”
   – Hát hogy másfelé tereljem a beszélgetés fonalát, olvasom a közleményben, összes Gyurikáim, hogy – idézem – „a terheltek gyanúsítottkénti kihallgatása folyamatosan történik. A nyomozás során még számos további eljárási cselekmény foganatosítására kerül sor.” Maguk ezt értik?
   – Persze, hogy értik – szólt közbe Mokó, a lektor, aki ugyan főként tárgyi tévedésekre szokott vadászni, de nem vetett meg egy-egy ízletes stiláris csemegét sem. – Napnál világosabb, csak kicsit kacifántosan van előadva. Időhúzás.

   Egészen biztos voltam benne, hogy jó irányban járok. Illetve ülök, merthogy egy félreeső zugban kortyolgattam valami erőset. És hogy közel a megoldás! Viszont szívesen hallgattam a locsogásukat, mert magam se kedvelem a korrupt rendőröket. Meg a korrupt világot általában. Úgy tettem, mintha csak legyekre vadásznék a napsütésben.

   – Arról meg hallottatok-e – kérdezte Heltai bácsi, egy öreg, bűnügyi tudósító -, hogy a kislétai általános iskolában egy diák behúzott egyet a másiknak?
   – No hiszen, ez ám a nagy hír – ingatta fejét tovább Szerkesztő Úr. – Aztán, Jenő fiam, ebben meg mi a fityó az érdekes?
   – Hát csak az – válaszolt az öreg –, hogy az eset után a…, hogy is mondjam, vesztes gyerek anyja berohant az iskolába, aztán jól megkéselte a másik gyereket.
   – Jaj istenem! – kiáltotta Menczel Csöpi. – És mi lett szegénnyel?
   – Csak könnyű sérülés. Valahol a lapockája körül.
   – Ha csak annyi, az nekünk kevés – intett Szerkesztő Úr, és folytatta a fejingatást. – Majd ha patakokban folyik a vér.
   – Szerkesztőkém, maga aztán megéri a pénzét evvel az örökös szenzációhajhászásával – fűzte hozzá a kulturális tudósító.
   – Dide, maga most Cannes-ra figyeljen! Maga úgyis beszél nyelveket, ha történik valami érdekes, szóljon avval az érzékeny lelkivel, ezeket a dolgokat meg, jobban teszi, ha ránk hagyja – tett rendet Szerkesztő Úr, már csak azért is, hogy helyre állítsa némileg megtépázott renoméját.
   – És mit csinált mindeközben a rendőrség? – kérdezte Menczel Csöpi.
   – Esetünkben tették a dolgukat. A nő ellen súlyos testi sértés kísérletének megalapozott gyanújával eljárást indítottak, a verekedő kamaszt pedig garázdasággal gyanúsítják.
   – Hát, Jenőkém, maga elég szűkszavúan képes elintézni a történeteit – somolygott a kulturális ügyek illetékese.
   – Jenő bácsi valósággal egy néma levente – szellemeskedett Fricike, és a műveltebbek kedélyesen kuncogtak.

   Nem tudom, maguk hogy lennének az én helyemben, de én néha telítődöm ezekkel a bűnügyekkel.

   – És a móri mészárlás? Rablógyilkosság nyolc halálos áldozattal. Öt éve örökzöld téma – hozta szóba a dolgot egy kötögető bemondó, név szerint Tamási Eszti. – A közönség szereti. Ott nincs valami friss fejlemény?
   – Arra célzol, Esztike – nézett kolléganőjére a horgolásból Takács Marika –, hogy már három új gyanúsított van? Rajtuk kívül két régi rács mögött, bár egyre inkább tűnnek ártatlannak…
   – Mit szól ehhez a rendőrség? – kérdezősködött újfent Menczel Csöpi.
   – A rendőrség? Hallgat – szólt valaki az egyik sarokból, de nem tudtam megállapítani a személyazonosságát. – Amíg folyik az operatív nyomozás, addig a rendőrök nem szoktak sok információt kiadni.
   – Azért ez különös – sóhajtott Szerkesztő Úr. – A rendőrség a nyomozás legelején meggyanúsít két embert, egy hónappal később meg másik kettőt. Az utóbbiak egyikét életfogytiglani börtönbüntetésre is ítélik, a másik ellen új eljárást indítanak. Az egyik jelenleg is dutyiban ül, a másik meg lassan öt éve van előzetes letartóztatásban. Aztán váratlanul bejelentik, hogy összefüggés van a móri bankrablás és egy veszprémi postásgyilkosság között, és újabb két embert gyanúsítanak meg. Ti ezt értitek? – kérdezte, és hirtelen abbahagyta feje ingatását.

   Azt viszont ekkorra pontosan tudtam, hol áll az én fejem. Derült égből villámcsapásként hirtelen tisztán láttam mindent! Hogy mit vesztett el Alex Shoemaker! És tudtam azt is, hogy a bizalmát mostantól kezdve már végképp soha senkinek nem sikerül visszaszereznie. Mondom, senkinek. Halljátok? Még az is megtörténhet, hogy nekem, Phil Marlowe magánhekusnak se.