III./37. Tartalékhályog, lekaparva egy busz ablakáról
(Szemmagasságban, mintha)Nem tudom, föltűnt-e már nektek is.
Mintha mostanában buszok, villamosok ablakát reklámokkal ragasztanák tele szemmagasságban. Napjainkban túlnyomórészt egy telefontársaság népszerűsíti ily módon magát, de nem nevezhetem néven, tudniillik azért, hogy levelemben megemlítsem, nekem speciel nem fizet semmit, ellentétben ama bizonyos közlekedési vállalattal, amelyet ugyancsak nem nevesítek. Pedig jól jönne a pénz, akár mindkettőjüktől. (Hátha olvassák a menedzsmentek tagjai e sorokat, és bár nem volnék kiemelkedő reklámhordozó, csak afféle szerény, utólag mégis tárgyalásokba bocsátkoznak velem. Én biz’ szívesen pótolnám a hiányosságokat, természetesen osztozva a javakon a publikációs felület tulajdonosaival, ahogyan azt üzleti alapon illik.)
No, de egyáltalán nem erről akartam beszélni.
Észrevettétek talán, hogy eme hirdetések valami celofánszerű anyagra nyomattatnak, amely hártya – kívülről vagy belülről, szinte mindegy is – rátapasztható az üvegekre. Na, eme tapasztás után következik be az, ami elgondolkodtatott. Álltam ugyanis belülről meresztve a szemem kifele, s már-már törölgetni kezdtem az okulárém, hátha a hiba abban leledzik… Mert átlátszó ugyan ez az anyag, de nem teljesen. Olyan tejszerűen maszatos. Olyan elkent mögötte kissé a világ… Mint amikor nem állítunk élességet, tudjátok. Ahogyan, zötykölődve a kocsiban, kinéztem az utcára, szívem szerint azonmód saját szememet dörzsikéltem volna, elfelhősödött-e, vagy csak – mert ilyesmi miatt is elszégyenkezget néha az ember – a reggeli zuhanyozást kellene utólag korrigálni… Esetleg megint megtréfál az a fránya allergia?
Szóval lehetett látni, lehetett, mondom, de nem tisztán, és ez megzavart. Mármint minden ilyesmi eset meg bírja zavarni az olyan személyiségjegyekkel megátkozottakat, akik hajlamosak a hibát azonnal önmagukban keresni, s csak jóval később bizonyosodnak meg afelől, hogy keressék inkább másokban.
Mintha kissé hosszadalmasan jutnék el mondanivalóm lényegéhez. Mostanság az dívik, hogy az ember minden lacafaca nélkül vágjon bele a lecsóba. Na, ha ezen múlik, én belevágok.
Tetszik nekem ez a biznikus érdekből homályosított látós trükk.
Van ebben fantázia, egyetlen üzletfeleim.
Maradjunk példának okáért érzékszerveinknél.
(Az öt drágalátos)
Meghagynánk az embereknek a látást, csak hagynánk némileg homályba veszni, ráadásul kivétel nélkül mindenkiét. Semmi protekció! Hé, maga, ott, igen, egyelőre még jól látja, magához beszélek, álljon csak vissza a sor végére! Mire az a nagy tisztánlátás? Csak a nehézség, hogy valami az-e, aminek látszik, s ha valaki bebizonyítja az ellenkezőjét, az illető igazat mond-e – vagy ő is csak ámít?
Aztán itt a hallás. Ó, nem siketítenénk meg senkit, ilyesmire nem vetemednénk, csak éppen egy kicsit lehalkítanánk mindent. Vissza a hangerővel, hölgyeim és uraim, nekünk tudniillik elő kell csalogatnunk a „He? Mit mond, mit mond?” típusú, ingerült mondatocskákat! Persze szigorúan házi használatra, semmi országos hacacáré, netán paláver, esetleg miegymás.
Meg hát a szaglás. Tompíthatnánk valamit nagyfokú szimatolhatnékunkon. És bár megfosztanánk magunkat némileg a rózsaillat intenzitásától is, de azért a büdös se lenne annyira büdös, amennyire fintorgunk tőle. Fölösleges lesz hát, kis finnyásom, mostantól befognod az orrod…
Hogy az ízlelésről már szinte ne is beszéljünk. Lehetne persze beletorkoskodni ebbe-abba, csak kevésbé lenne édes az édes, cserébe viszont ugyancsak kevésbé sós a sós, savanyú a savanyú és keserű a keserű. Édeset meg aztán végképp nem keserűznénk le, miként sósat se savanyúznánk, megmaradhatna minden annak, aminek teremtetett, visszafogottan és lágyan, itt a vége, fuss el véle. Nagy dolog lenne, barátaim; nem gondoljátok?
Viszont a tapintást, azt a bizsergető ujjbögyöst, lábujjig remegtető tenyérközepest, azt talán meghagyhatnánk. Kicsit megcirókálni ezt-azt. Ezünket-azunkat végighúzni ezen-azon. Persze ha nem lehet, hát nem lehet, kezdhetjük gyakorolni a tudomásulvételt, általános iskola, első osztály.
(Minden elmosódna)
Mert az igazi újítás mégis az ebben az egész elmaszatolásban, hogy minden, ami eddig éles kontúrral rajzolódott ki előttünk, most mintha körvonalilag le lenne butítva.
Kevésbé kritikusan néznénk ettől kezdve önmagunkat. Nem vájkálnánk állandóan önnön setét múltunkban, ebből következően aligha találnánk ilyen-olyan színű foltokat amúgy is toldozott-foldozott életrajzunkon. Kevésbé gyötrődnénk megvalósíthatatlan ábrándjaink miatt, s kevésbé vágyódnánk ingóságaink újabb és újabb gyarapításaira, ha homályosabban látnánk hátra is, előre is.
Ó, ha efféle elhomályosítót ragaszthatnánk magunk elé, amikor másik felünk viselt dolgait igyekszünk kikémlelni! Hiába meregetnénk szemünket, ha egy ponton túl minden megfakulna! Lehet, ami fájna, seb hiányában be se gyógyulhatna… És vonatkozna e paradicsomi állapot a teljes családra, föl- s lemenőkre, közeli meg távoli rokonokra, és eltűnt időkben gyökerező, családi belviszályok beleolvadnának a múlt ködébe.
Társasházunk küszöbén se vennénk észre, ha más odapiszkított, kivéve, ha belelépünk. Nem éreznénk késztetést, hogy fölsöpörjük, amikor rajtunk kívül úgyse takarít senki! Felőlünk ugyan torkig érhet a szenny, rá se hederítenénk, bár ebben, megjegyzem, földi életünkben mindenféle korszerű marketingfogás nélkül is meglehetős gyakorlatra tettünk szert.
Munkahelyünkön se szívnánk mellre a piszkálódásokat. Nem bántanának fúrások-faragások, féltékenységek, irigységek és bosszúk, hiszen e tőlünk egyre távolabbi dolgok végképp elhomályosulnának a messzeségben. Legalább fehéren-feketén kiderülne, életképes-e a jóság.
Településünkön, ahol élünk, legyen az falu, város, főváros, ahol annyi minden bánt bennünket a szemétszállítástól a tömegközlekedésen át a helyi médiáig, mi bántana minket, kérdem tisztelettel, ha csak homályos foltokat látnánk? Esetleg azt se? Még az alagút végén csillanó fény se vakítana?
Országunk elé akár dupla, sőt tripla vastagságban tehetnénk az anyagot. Sőt biztos, ami biztos, nem is néznénk arrafelé, nehogy véletlenül belelássunk bármibe, ami arrafelé folyik, mi több, folyt valaha is. Kossuth kart karba öltve andalog a Duna partján Széchenyivel. Vajk Koppánnyal kvaterkáz.
A világot meg nyugodtan kitakarhatnánk szőröstől-bőröstől a képmezőből, bár ez esetben a legegyszerűbb ütközésig húzni a zummot. A világmindenségről ne is beszéljünk, mert ilyen magasztos dolgokba egyáltalán nem is kell betekintenünk, legyen az más dolga, bár ha a jóisten megteremtette a műanyag reklámot, bizonyára próbálta ragasztgatni már ide-oda maga is.
(Használati utasítás női öltözőkhöz)
Azért – minden esetre fölkészülve – legyen nálunk mindig bicska, hogy bármikor tudjunk kis foltot kapirgálni magunknak, mint valaha kisfiúk női öltözők falán.
Hogy átlássunk a szitán, ha nagyon megkívánnánk a szitán történő átlátást.
Ha szembesülnénk a valóval, amelynek bekövetkeztét egyébiránt biztonsági okokból nem javallanánk senkinek – csakhogy az emberben oly mértékben dolgozik a kíváncsiság, hogy néha önmaga ellenségévé képes válni –, hát hordjunk magunkkal bárhová gyorsan fölragasztható tartalékhályogot, amelyhez kizárólag nálam lehet hozzájutni.
Saját kaparásban!
Az árban biztosan megalkuszunk.