III./38. Éva meg Pista a háttérkultúra fékentartásáról
Írom bele a nagy semmibe ezt a levelet, de Szentirmai Éva azt mondja, írjam csak nyugodtan, a többivel ne törődjem. Hát írom.Időutazás
Volt nekem mostanság életem folyása közben valami különös élményem. Időutazás – vagy micsoda… Mindegy, csoda és kész.
Szóval egy bizonyos dolog miatt – eddig nem árulhattam el, mi volt az, most meg már minek –, szinte véletlenül levettem a polcról, ahol évtizedek óta porosodik, Hermann István Televízió, esztétika, kultúra című könyvét az Esztétikai kiskönyvtár sorozatból, szedését 1976. április 9-én kezdték, megjelenni meg 1976. december 10-én jelent meg hétezer példányban a Kossuth Könyvkiadó jóvoltából, legalábbis a kolofon adatai szerint. Az előszó arról árulkodik, hogy az akkor ötvenegy éves filozófus 1976 januárjában tett pontot művére, vagyis amikor a Magyar Televízió egy híján volt húszéves. Megjegyzem, Hermann tíz évre rá – meglehetősen fiatalon – meghalt, a tévé meg időközben betöltötte az ötvenet.
Akkoriban, még nyomdaszagúan, bizonyára nem olvastam a könyvet, csak néhány évvel később, amikor kötelező olvasmánynak írták elő az egyetemen. Még nem dolgoztam a Szabadság téren, nem is tűnt, tűnhetett föl semmi, mi itt a tét. De most! Mintha a holttengeri tekercsekre bukkantam volna.
Olvastam, olvastam, kissé bele is feledkeztem, „Jé!” meg „Nahát!”, ilyesmiket mondogathattam, de amúgy igazán először a 18. oldalon álltam meg.
Zászló
„Ha modern államról beszélünk”, írta a néhai Hermann István, „és fenntartjuk a régi marxi-lenini meghatározást, mely szerint az állam lényegileg erőszakszervezet az uralkodó osztály kezében az elnyomottak fékentartására, hozzáfűzhetjük ehhez, hogy az állam erőszakszervezet és véleménybefolyásoló szervezet az uralkodó osztály kezében az elnyomottak fékentartására.”
„Nono”, gondoltam ekkor én, és még mintha Szentirmai Éva is óvatosságra intett volna. Ezért a fönt említett „nono” jegyében némileg elővigyázatosabban folytattam tovább az olvasást.
„S míg az előbbinek fő eszköze a hadsereg és a rendőrség, az utóbbinak fő eszköze a televízió és a rádió. Ezért van az, hogy egy rádió- vagy egy televízió-stúdió elfoglalása ezerszer nagyobb jelentőségű, mint a régi háborúkban és forradalmakban a zászlónak a kitűzése volt, amely áthatóvá tette a győzelmet ezrek, esetleg tízezrek számára – a televízió viszont láthatóvá teszi milliók számára.”
Ezen a ponton eszembe jutott Budapest 2006 szeptemberében, ám hogy kissé tompítsam a dolgok élét, gyorsan 1989. március 15-re is gondoltam, hogy hirtelen csak két példát hozzak föl jóval a mű születése – és évekkel a szerző halála – utánról, s ne a két dátum közötti összes évet, állandóan és mindig. Meg gondoltam arra is, hogy ezt a zászlós hasonlatot, furcsa mód, nem kapta föl a szabad sajtó, hja, kis példányszámban jelent meg a mű, kinek is porosodhat még a polcán, ráadásul filozófiai szöveg, nem emészthető könnyen… Talán nincs is mindenben igaza a szerzőnek. Talán túlságosan át is van itatva a keletkezése korának divatos eszmeáramlataival. Bár, súgtam oda Szentirmai Évának, minden múló divat dacára ezt a marxi-lenini utalást talán érdemes lenne továbbgondolni… De „Szamárság!”, jegyezte meg Éva, és gyorsan továbblapoztam, egészen a 24. oldalig. Hát ott meg min akadt meg a szemem?
Öntudat
„Nagyon fontos mozzanat az, hogy maga a televízió sohasem a valóság tükre, hanem csupán a társadalomnak önmagáról alkotott tudatán keresztül képes tükrözni a valóságot. Ily módon a televízió valójában a társadalmi tudat legközvetlenebbül objektivált tükörképe. A valóság megjelenik az emberek különböző tudatformáiban, s ily módon objektiválódik, és ennek az objektivációnak egy újabb tükrözése történik a tömegkommunikáció eszközeiben általában, s a leghatásosabb tömegkommunikációs eszközben, a televízióban különösen.”
Na, ezt még egyszer meg jóval lassabban, hogy világosan értsem. Még hogy a televízió sohasem lenne a valóság tükre? Mi ez, hogy a „társadalomnak önmagáról alkotott tudatán keresztül”? Szóval, ha mi pletyka, bulvár, vér és szex, akkor mi valóban ezt gondolnánk magunkról? „Ugyan, Pistám!” Bár Hermann-nal sose voltam ilyen pistázós viszonyban, bőven apám lehetett volna, személyesen sose találkoztunk, szóval inkább „Ugyan, professzor úr!” De a bolhát betette a fülembe. Aztán lapoztam, olvastam, lapoztam, olvastam, és valahogy elvergődtem a 91. oldalig.
Esetleges
„A televízió mint közeg elsősorban azokat a társadalmi szükségleteket elégíti ki, amelyek éppen a modern ipari társadalom belső ellentmondásaiból fakadnak. Szemben a jelenségek mindennapiságával, vagyis azzal a prózaisággal, ahogyan az ember előtt a külvilág szokványosan megjelenik, a televízió látványt teremt, az esetet az esemény rangjára emeli. Itt is egy szükséglet kielégítéséről van szó. A hihetetlen információ- és mozgástömegben az ember szubjektíve vagy elveszettnek érzi magát, vagy pedig megkísérel ugyan válogatni, de szelekcióját menthetetlenül szubjektívnak és esetlegesnek érzi. A televízió viszont olyan közeg, amelyben valamiképpen a társadalom önismerete jelenik meg, s itt a szelekció – hamisan vagy helyesen – az objektivitás rangjára emelkedik.”
„Hát jó”, mondta Szentirmai Éva, „elveszettnek én is szoktam magam érezni. Meg a dolgokat is olyan esetlegesnek”, fűzte még hozzá rövid töprengés után, nekem meg arról, hogy „esemény rangjára emelni az esetet”, továbbá hogy „egy szükséglet kielégítése”, eszembe jutott valami, ami fölött fél órája átsiklottam, és most gyorsan vissza is lapoztam a 33. oldalra.
Kontroll
„A televízió, mely egészen közvetlenül képes közfelháborodást vagy közhelyeslést kelteni” így Hermann prof, „éppen közvetítő jellegében jelzi legközvetlenebbül, hogy akár a manipulatív, akár a valóságos fejlődés irányába tett lépései mennyire befogadhatók egy adott társadalom nem szimbolikus, nem sűrített, hanem valóságos önismerete számára. A televízió mint szimbolikus és sűrített önismeret csupán a társadalmi kontroll révén valósítja meg lényegét. Itt lehet leginkább érzékelni, hogy egy-egy reklám mikor válik népszerűvé, s mikor unják már meg az emberek, egy-egy tendenciát mikor sajátítanak el, és mikor utasítanak vissza.”
Aha, szóval az a bizonyos társadalmi kontroll! Min filózna most, a mi 2007-ünkben Hermann István, mondjuk, az ő 1976-jához képest? Mi volt 1976? Fekete-fehér televízióból abban az évben 238 700 darabot adtak el, de a színes készülékek forgalma is megháromszorozódott egy év alatt… Egyébiránt ama hívságokban gazdag esztendőben már 2 477 219 tévé-előfizetőt tartottak nyilván… Ja, és Budapesten akkor szereltek húsz wattos átjátszóadót az Intercontinental tetejére, hogy javítsák az „árnyékolt” Duna-parti városrészek vételi lehetőségeit… Csak miheztartás végett, hogy akkor milyen világ volt. Csoda-e hát, ha Hermann afféle, nagy horderejű következtetésekre jutott, mint például a 319. oldalon? („Az egész kötet összesen 323 oldal”, jegyezte meg közben Szentirmai Éva.).
Középvékony
„Mivel a tömegkommunikációs közegeknek rendkívül nagy orientációs és motivációs szerepük van, ezért szükségszerű, hogy éppen ezek a közegek a legaktívabban és a leghatékonyabban működjenek közre a nemzeti kultúra terjesztésében. A világkultúra csakis a nemzeti kultúrán keresztül közelíthető meg, és csakis a nemzeti kultúra motiválhat a világkultúra felé történő megindulásban is. Ezért minden eszközzel elő kell segíteni, hogy a tömegkommunikációs eszközök feldolgozzák a nemzeti kultúrát és ilyen irányban orientáljanak, mert kizárólag ez biztosítja, hogy a tömegkommunikáció valóban a néptömegek számára adjon motivációt, s ne puszta háttérkultúrává váljon.”
Szóval, hogy világkultúra meg nemzeti kultúra. Hogy a tévé motivációt adjon, s ne puszta háttérkultúrává váljon. „De jó, professzor úr, hogy ezt a huszonegyedik századot már nem tetszett megérni”, csóváltam volna éppen a fejem, amikor megszólalt Szentirmai Éva. Valami olyasmit mondott, hogy semmi értelme ennek az egésznek, hagyjam már abba a visszafelé olvasást, bár a könyvek által ment előbbre a világ, bizonyság erre ez a középvékony kis könyvecske, de mégis, és türelmesen kivárta, amíg visszatettem a polcra Hermannt Lukács és Ancsel Éva közé.