III./40. A kuthylajosokról

   Múlt heti publikációnkat követően névtelen levél érkezett szerkesztőségünkbe, amelynek szerzője tapintatosan érdeklődik, mi baja Petőfi Sándornak Kuthy Lajossal. Előbbit ugyanis ismeri, kedveli, utóbbinak viszont nevét se hallotta mind ez ideig.
   Hát, Kedves Levélíró, az a helyzet, hogy – ahogyan mostanság mondani szokás – Kuthy Lajos kiiratkozott a magyar irodalomból. Igaz, még és már azt sem tudjuk egészen pontosan, mi a történetből a legenda, és mi a valóság.

   A történet egyik fele

   Pedig jól indult a pályája.
   Jó helyen, jó időben látta meg a napvilágot: Érmihályfalván, 1813-ban. Nem lett ugyan református prédikátor, mint az apja, viszont beleszületett a magyar reformkorba. A lehetőségek közé. Alulról jött, ám tehetséges volt: okos, jó csevegő, jó tollú, ráadásul rendkívül vonzó megjelenésű. Sikerek tehát a társaságban, sikerek a szerelemben: nyitva előtte az út az irodalmi sikerekhez. Vonzotta is egyébként minden, ami sikerszagtól illatozott. De vonzotta a pénz, a csillogás és a hatalom is, vagyis az a terület, ahol mindez összefonódik: az érvényesülés a politikai életben. Mert végső soron azt tekintette az igazi célnak.
   Partium, Bihar megye, debreceni kollégium, Nagyvárad, Pozsony.
   Bár meglehetősen fiatalon kinevezték aljegyzőnek, a vármegyei karrierrel mégsem törődött, hiszen alig húszévesen a 1832-36-os országgyűlés városába, Pozsonyba tehette át székhelyét. Itt aztán össze is barátkozott a forradalmi ifjakkal…, de visszamenőleg fölvetődött, hogy eleve spicliként épült be, hiszen amikor a többieket 1836-ban elfogták és elítélték, neki rövid börtönbüntetés után megkegyelmeztek. Egyetlen évecske rács mögött, aztán máris a kolozsvári országgyűlési hírlapot szerkesztette. Kolozsvár után viszont egyenest Pest következett – hogy, hogy nem, maga Batthyány Lajos fogadta titkárává. Bejáratos lett a főúri társaságba. Közben Nemzeti Kör, kerekasztal a pesti Csiga vendéglőben: azokban az években tudniillik nem voltak nemzedéki ellentétek, Kedves Levélíró, a fiatalok keresték az idősebbek társaságát, és fordítva. Batthyány vitte is magával az 1843-44 országgyűlésre: Pozsonyba, újra.
   És közben drámákat írt. Bemutatók, siker siker hátán. Novellák, novelláskötetek. A közönség elkapkodta a könyveit. Divatos író lett. Népszerű. Ömlött hozzá a pénz, fényűző lakást tartott fönn a belvárosban, hozzá saját fogatot. Írói szalonját a hajdani krém látogatta 1844-45 táján. Mellékesen pedig, állítólag, a szép fiú kisebb-nagyobb szolgálatokat tett korosabb hölgyeknek… Korábban ugyan futólag összeházasodott egy vagyonos komáromi leányzóval, a nála néhány esztendővel idősebb Kalicza Johannával, de néhány hónap után bizony a hitves visszamenekült a szülői házba, s a frigy fölbomlott.
   Irigyelték is, persze. Mondtak róla jót, rosszat.
   Aztán írt egy bűnügyi regényt, ugyancsak mai szóhasználattal élve, némi antiszemitizmussal vegyítve. Akadtak, akik éppen ezért szerették, de ettől ő még forradalmi lelkületűnek vallotta magát, bár 1850-ben saját politikai tevékenységét úgy értékelte, hogy 1848 előtt végig a mérsékelt ellenzékhez tartozott. És hogy begyűjtsön minden lehetséges elismerést, 1843-ban tagjává választotta az akadémia, 1845-ben a Kisfaludy Társaság.
   Sokak keresték a kegyeit, hiszen, gondolhatták, ha majd győz a forradalom, bizonyosan valamelyik fontos székben fog ülni! Szeretett is volna. És lőn: amikor Batthyány miniszterelnök lett, ő a miniszterelnökség irodaigazgatója, azaz a felelős kormány adminisztrációjának feje. Szemere belügyminisztériumában osztálytanácsos. A miniszteri bársonyszékre esélyesek között emlegették a nevét. Persze, hogy együtt menekült a kormánnyal, amikor menni kellett.
   Aztán elbukott a szabadságharc.
   Ő meg valahogy eltűnt.
   Az a hír járta, hogy bujdosónak állt.
   Az emberek szerették érte.
   Viszont nemsokára előkerült.

   A történet másik fele

   És minden a visszájára fordult.
   Utólag derült ki, hogy 1849 októberében Aradot is megjárta, aztán a fegyverletétel hírére Nagyváradra menekült, onnét atyjához Asszonyvásárra, majd nyolc hónapig a Bihar megyei Rézhegységben húzta meg magát. Nehéz tél lehetett. 1850 derekán aztán Pestre ment, a polgári törvényszéken följelentette magát, s kegyelmet kapott.
   Pálfordulás? Behódolás? Árulás? Egyéni sorstragédia? Erkölcsi-politikai összeomlás, amikor a tehetség nem párosul erős jellemmel? „A gyomor erősebb a morálnál”, ahogyan a néhai publicista, Kákay Aranyos, azaz Kecskeméthy Aurél mondotta volt?
   Mert amíg hajdani főnökét, Batthyányt kivégezték, ő, ugye, Világos után hivatalt vállalt: 1853-ban másodosztályú megyebiztossá nevezte ki a császári hatalom Szatmárba. Kezdte járni a szóbeszéd, hogy eleve kétkulacsos játékot játszott, lásd forradalmi ifjak, harmincas évek.
   Ellenszenv kezdte körülvenni. Megvetés. Elfordultak tőle. Elrettentő példa lett. Senki nem tudta megválaszolni a kérdést: közönséges karrierista csak, amilyen jelzővel ma illetnénk, vagy erkölcs, jellem nélküli ember?
   1856-ban, amikor Ferenc József felesége – ah, hol emlegették ekkor még Sissiként Erzsébetet! – életet adott első gyermekének, ő dicsőítő ódát írt az uralkodóházról… Ettől kezdve már az idősebb, vastag bukszájú nők sem álltak szóba vele. Semmi további szerelmi szolgálat. A könyveit sem vették. Persze továbbra is fényűzően élt, de pénze már nem volt rá. Botrányos adósságokba keveredett, amelyeket a császári hatóságok sem nézhettek el főtisztviselőjüknek. 1863-ban azonnali hatállyal nyugdíjazták.
   Magára maradt, belebetegedett, testileg-lelkileg tönkrement.
   Újra menekülni kényszerült, csak most a hitelezők elől. Első sikerei színhelyén, Nagyváradon kötött ki.
   Vissza se köszöntek neki az emberek. Az egykori ismerősök átmentek az utca túloldalára, ha meglátták. Senki nem állt vele szóba. Mit tehetett mást: kivonult a világból. Vallási mániába zuhant, súlyos idegbaj tört rá. Talán meghasonlott önmagával, ki tudja. Hónapok alatt vénült meg. Úgy, hogy utolsó hónapjaiban tudomásul kellett vennie: már életében halottnak tekintik.
   Ötvenegy éves korában ért véget földi pályafutása. 

   Plusz Petőfi

   Végül pediglen ami Petőfi múlt heti megjegyzését illeti.
   Degré Alajos szerint Petőfit Lisznyai Kálmán mutatta be Kuthynak, aki a fiatal költőt barátságosan fogadta, s azonnal pártfogásába vette. Néhány évtizeddel későbbi visszaemlékezésében azonban Degré mindezt már úgy idézte föl, hogy Kuthy Pozsonyban hidegen és tartózkodóan bánt Petőfivel, s az önérzetében megbántott fiatalember ezt követően Kuthy pesti szalonját nem is kereste föl.
   Vagyis Kuthy és Petőfi föltehetően nem kedvelték egymást igazán.
   Prielle Kornélia Petőfinek egy nála tett látogatását örökítette meg.
   "Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűbben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött – lévén az író- és varróasztal, azonfelül könyvtár egy alakban – a Kuthy Lajos arcképe volt feldíszítve. Petőfi tekintete rögtön megakadt rajta, elkomolyodott és leült. Kevés idő múlva ismét odanézett, onnan reám, végre azt kérdezte:
   – Hát azt hiszi, érdemes a »Hazai rejtelmek« szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza?
   Én elpirultam, mert ő nem-tetszőleg bólingatott a fejével és arcomat vizsgálta.
   – Az író és az ember előttem el van választva egymástól – mondám. – Azután nem vétkezett ellenem semmit: nem az ő hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van. Úgy látszik, a főváros bizonyos osztályában nem is veszik azt számba a rokonszenv ébresztésnél: de végre még elég jókor megtudtam, és együgyű eszemmel nem találtam más megoldást, mint hogy mindenáron elhagyjam Pestet.
   – Ezért bizony kár volt – mondta ő komoran. – Gyűlölöm azt az embert! Hej ha én...
   Itt nem tudom, mire gondolt."
   Prielle Kornélia emlékeit Jókai Mór egy feljegyzése is megerősíteni látszik.
   „Kuthy, aki szeretett a hölgyek körüli hódításaival dicsekedni, egyik este a következőt kérdezte Petőfitől.
   – Ugyan te, Sándor, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna?
   Amire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellenkérdéssel:
   – Ugyan te, Lajos, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe?”
   Néhány nappal később aztán Jókai Petőfivel felkereste Kuthyt, aki azonban le sem ültette látogatóit, arra hivatkozva, hogy rosszkor jöttek, mert éppen egy szép hölggyel van találkája. A legközelebbi estélyen, amikor arra került a sor, hogy ki milyen új munkán dolgozik éppen, Jókai szerint a következő párbeszéd zajlott le Petőfi és Kuthy között.
   „– Én most egy regényhez kezdtem – mondá Petőfi –, a minek a czime a magyar Rinaldo Rinaldini. Téged tettelek meg a czímszerep hősének!
   – Édes öcsém, nőjj te még egy kicsit, ha engem ennek vagy amannak meg akarsz tenni!”
   Csodálkoznunk kellene, ha ezek után Jókai és Petőfi többet nem látogatták volna Kuthy estélyeit?
   Nos, hirtelenjében ennyit tudunk válaszolni a kérdésére, Kedves Levélíró, köszönettel földi forrásainknak: Országos Széchényi Könyvtár, Budapesti Negyed (Völgyesi Orsolya), Somfai János, Wéber Antal és sokan mások.
   A többit önre bízzuk.