III./41. Álom ébren a tévéhíradó születésnapjáról

   1957. július 2.
   Próbálom magam elé idézni azt a napot. Csillagászatilag nyárit, de hogy meteorológiailag meleget, hideget, naposat, borúsat, arról fogalmam sincs. Vagyis ne tessenek kötözködni, ha valami nem úgy történt, ahogyan azt én képzelem. Ötven éve történt. Akkor én még… Ötven év nagy idő.
   Álom ébren.
   Tehát 1957. július 2. Hónapokkal az ellenforradalom, pardon, az ose (októberi sajnálatos események) még pardonabb, a népfölkelés, ajjaj, a legpardonabb, szóval a forradalom után. Akik e fél évszázad viselt dolgait egyre felnőttebb fejjel követhették nyomon, könnyen elveszhettek az elnevezések útvesztőiben. Hagyni is kéne az álmokat.
   Szóval 1957. július 2. Kádár János hatalmon (bár akkortájt nem lehetett bizonyos benne, marad-e), Nagy Imre 1957. április 14. óta – teljes titoktartás mellett – a Gyorskocsi utcai börtönben (ő viszont egyre inkább, mi történik majd vele). A Gyorskocsi utca a Kossuth tértől, a Szabadság tértől – légvonalban –, mondjuk, másfél kilométer.
   Persze 1957. július 2-t megelőzte jó néhány egyéb nap. Például az a tavaszi, amikor egy harminchárom éves fiatalasszonyt megbíztak avval, hogy gründolja össze a Magyar Televízió híradóját. A fiatalasszonyból idővel idős asszony lett. Matúz Józsefnének hívják. Akik ismerik, Rózsikának.
   Magyarországon egyébként 1957 második felében körülbelül ötezer vevőkészülék működött! Főként ilyen-olyan közintézményekben, ritkábban magánlakásokon. Ahhoz, hogy tizenhatezer legyen, még egy év szükségeltetett, hogy százezer, ahhoz további kettő, hogy félmillió, újabb négy. De ne siessünk ennyire előre.
   1957 tavaszán, nyarának elején sok-sok dolgos hétköz- és ünnepnap várt az újdonsült televíziósokra. Ne tekintsük közhelynek az előbbi mondatot.
   A legsűrűbb időszak – itt most Rózsika emlékezetére hagyatkozom – június második fele, július legeleje volt. Akkor érkeztek célegyenesbe a legeslegelső híradó előkészületei.
   Nem tudom a pontos dátumokat, de például, hogy az alapoknál kezdjük, kamerát kellett szerezniük, mert, ugyebár, nekik honnan is lett volna… Kaptak kölcsön a Budapest Filmstúdiótól (gyanús, hogy azt akkor még Híradó- és Dokumentumfilmgyárnak nevezték, esetleg „kettes telepnek” a Könyves Kálmán körúton, a mostani buszpályaudvar helyén). A filmet elő se tudták volna hívni, ha nem segíti ki őket a filmgyár laborja. Hogy vágóasztalt honnét kerítettek, arról nem szól a fáma. És persze vetítőgép fölött se diszponáltak, márpedig az nagyon kellett az adáshoz: szerencsére érkezett a bányászszakszervezettől, mert náluk, ugye, akadt. Lassacskán összeszedegették hát a szükséges munkaeszközöket.
   A tévében akkoriban már két rendező és négy operatőr dolgozott (a nevüket, különös, csak találgatni tudom: rendezőként talán Bednai Nándor és Katkics Ilona, operatőrként – mások mellett – Mestyán Tibor és Nagy Jocó). Állítólag – kocsi hiányában – gyalog mentek forgatni. Meg persze, gondolom, vonattal, és amilyen járműre még fölkapaszkodtak, mert képet kellett hozniuk vidékről is.
   Továbbá megadatott nekik Karsai Nándi gyártásvezető, aki építgette az infrastruktúrát és a szervezetet. Figyelt mindenre, még a Magyar Tudományos Akadémia illetékeseit is föltárcsázta, hogy megkérdezze tőlük, nyelvészeti szempontból jónak találják-e a Képes Híradó címet.
   Rózsika szerint a tudós társaság gratulált hozzá.
   Az adás előtti utolsó napon egész éjjel dolgoztak. Látom őket tüsténkedni a vágószobában. A teljes Magyar Televízió Vállalat elfért akkoriban néhány helyiségben a tőzsdepalota valahányadik emeletén. (Rózsika vagy Krämer Mari biztosan tudná, hol. Meg kellene kérdeznem tőlük.)
   Így vagy úgy, de készültek hazai tudósítások. Ráadásul, ez lehetett talán az adott körülmények között a legegyszerűbb, a mozihíradó kimaradt anyagaiból külföldi hírcsokrot is összeállíthattak.
   Nem teljesen egyértelmű, hány anyagból is állt a Képes Híradó első évfolyamának első száma. Talán tízből, tizenkettőből. A filmtekercseket eltették, a műsortükröt (mindössze egy gépelt papírlapon) ugyancsak, ám kérdéses, vajon a véglegeset-e. A szövegeket azonban nem őrzi az archívum. Utólag ráadásul a hírsorrend sem bizonyos, az se, mi ment végül adásba.
   Tehát a lista.
   Töretlenül. Hogyan dolgozik a Magyar Gyapjúfonógyárban egy régi, női brigád?
   Nyári munkák a füzesgyarmati Aranykalász téeszben. Aratás és talaj-előkészítés.
   Soós Imre (a tragikus körülmények közt elhunyt, fiatal színész a kor megasztárja volt) temetése. A koporsót lovas kocsi viszi, a gyászolók között föltűnik Bárdy György, Pécsi Sándor, Szirtes Ádám.
   Szépül Budapest. Fölállványozott épületek, újjáépülő Corvin mozi, kivilágított Duna-part.
   VIT-csillagtúra (vagyis készülődés a világifjúsági találkozóra, amelyet nem sokkal később, vagyis 1957. július 28. és augusztus 11. között rendeztek Moszkvában).
   Építkezés a szovjetunióbeli Tulában.
   A nemzetközi kultúra és tudomány ünnepe Bulgáriában. Korabeli protokollanyag.
   Motoros futball. Nem derül ki, hol.
   Csónak. Duna, hajó, Esti Hírlap-olvasó. (Az újság a kor bulvárlapjának számított.) Nem tudjuk, milyen hírt illusztrált ez a képsor.
   Lengyel-magyar kerékpárverseny.
   Mi újság a pesti állatkertben? Bicikliző majmok, lubickoló mackók, újszülött párducok.
   Végül macskák és kismalac egy alomban.
   Ennyi.
   Elemezzünk. Óvatosan.
   Ebből a híradóból érezhetően ki akart rajzolódni, hogy Magyarországon az emberek békésen élik mindennapjaikat: munkálkodnak, szórakoznak, öregek, fiatalok előre tekintenek. Az élet normális mederben folyik: az ipar termel, a földeken dolgoznak. Történt, ami történt, de a romos főváros újjászületik. És hazánknak vannak barátai: a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország.
   Szakmailag pedig szívet gyönyörködtető, hogyan mutatkozik meg a kor infotainmentje (csak akkor még nem ismerték ezt a szót), vagyis milyen a „szórakoztatva tájékoztatás” ötvenhat után, az ötvenes évek végén.
   Tehát 1957. július 2. Elképzelem, amikor a stáb fölkerekedik a Szabadság térről, elvillamosozik a fogaskerekű alsó végállomásáig, aztán elsétál a Széchenyi-hegyi adótoronyhoz. Elképzelem, ahogyan befűzik a 35 milliméteres filmet a vetítőgépbe, látom, ahogyan feszül a tekercs, ahogyan Bán Gyuri, a bemondó végigpörgeti ujjai között az adásszöveget. Elképzelem azt a földöntúli érzést, amikor este hétkor, vagyis 19.00-kor elindul a Magyar Televízió első önálló hírműsora. Az első Képes Híradó. Élő adás, már surrog a vetítőgép, Rózsika megböki Bán Gyuri vállát, a bajuszos férfiú pedig összetéveszthetetlen hangján olvasni kezdi a kor stilisztikai divatjának megfelelő mondatokat. A zenei szerkesztő pedig, talán maga Palásthy Pali, ahol szükséges, indítja a zenei bejátszókat.
   Évekig ment így.
   Tanú rá az archívum, hogy ekkoriban – a bonyolult technikai megoldások miatt – sok riport "némán" készült. Úgynevezett szinkronhangos anyaggal (szakmai zsargon: valamely szereplő, interjúalany megszólal) nagyon kevéssel próbálkoztak: az 1957-ben készült 215 riportból mindössze tizenegyszer. 1958-ban a 496-ból harmincháromszor.
   A Képes Híradó ezt követően, egy ideig, hetente egyszer, keddenként jelentkezett. Az, hogy hetente kétszer-háromszor, csak a későbbi idők hozadéka.
   Isten adjon nektek munkát a másvilágon, ismerős és ismeretlen barátaink. Hányszor képzeltelek el benneteket, ahogyan odafönn is híradót csináltok… Nektek pedig, akik köztünk vagytok még, adjon időt, hogy mindent elmondhassatok a hőskorról. Sokan becsülünk benneteket azért, amit tettetek.