III./42. Emberi hónaljakról és térdhajlatokról

   Lenézek a földre: hát mit látok? Egy ember baktat a kánikula fűtötte utcán, hóna alatt csomaggal.
   Vajon hová igyekszik?
   A területileg illetékes önkormányzat épülete felé tart, ez egyértelmű. Látszik az elszánt járásán, összetéveszthetetlen, ahogyan szaporázza a döglesztő melegben. Ez az illető intézkedni megy. És ha menni kell, hát menni kell.
   De mit visz?
   Megnézem figyelmesen. Lapos is, festett is, surrog is… Megvan! Újságpapírba csavart rendszámtábla, mi lenne más!
   Viszi az ember a rendszámtábláját, viszi serényen.
   Átlépi a kívánt küszöböt, odabenn elsőre a légkondi halk zümmögését hallja meg, aztán megcsapja a hűs légáramlat is. Fincsi. Érte van, az ő pénzéből. Elkelne ilyesmi odahaza is.
   Ismerkedik a sorszámkiadó automatával, keresi a dolgához illő szót, a „rendszám” túl aprólékos, talán az „autó” megfelelne, de az meg nem eléggé szabatos, akkor „gépjármű”, aha, ez rendben lesz, legyen „gépjármű”, annak stimmelnie kell.
   És megnyomja a hozzá rendelt gombot.

   „Várakozó ügyfelek száma 1”.

   Ez jó. „Szerencsém van”, gondolja, és amíg fürdőzik az elégedettségben, elmondom, hogy ebben a másvilágban azért az kellemetes, hogy mi innen, föntről, ha akarunk, a fejekbe is belelátunk. Persze rájön idővel az ember, hogy nem érdemes túlságosan kíváncsiskodni, annyi vackot lehet találni, hogy jobb, ha kíméljük magunkat… De ez a konkrét eset most érdekelni kezd. Mit veszíthetek? Bekukucskálok abba a kobakba.
   „Szerencsém van”, ismételgeti az ember, „gyorsan végzek, aztán kényelmesen elintézek még egy-két halaszthatatlan teendőt, amíg be nem zárnak a boltok.” Ja, elfelejtettem mondani, hogy délután van, ilyenkor meglehetősen magára hagyatottan áll a levegő. Emberem pilledten leül hát, a rendszámtáblát szépen a térdére fekteti, úgy, hogy az újságpapír ki ne csússzék alóla, piszkos az a rendszámtábla, milyen is lehetne más.

   Ő maga szerelte le fél órája talán.

   Visszapörgetem az időt, mert ebben a másvilágban, felebarátaim, ezt is lehetséges megcselekedni. Az idő úgy működik itten, mint egy kazetta a képmagnóban: előrecsévélés, hátratekercselés, stop és pillanatstop, van itt minden, mi szem szájnak ingere. Azért ne siessetek ide annyira föllelkesülten.
   Na, látom az embert, ahogy csavarhúzóval a kezében áll öregecske autója mögött, és gyöngyöző homlokkal feszegeti a keretet, amely magát a rendszámtáblát tartja. Azt a bádog lapot márpedig mindenképpen ki kell onnét valahogy piszkálnia, különben nem jut a csavarokhoz, hogy leszedje az egész hóbelebancot keretestül, mindenestül!
   Azt meg persze minek, ha magát a lényeget úgyis kioperálta?
   Emlékszik – nahát, eddig ki se próbáltam, hogy itt a másvilágon, ha visszamentünk a múltba, onnan még visszább lehet menni egyenest az emlékek közé, nahát –, szóval emberünk emlékszik, hogy tizenévvel ezelőtt, amikor zörgött hátul a rendszámtartó, egy barátja azt tanácsolta, szorítson alá kellő vékonyságban némi szivacslapocskát, az majd csöndesíti a nem kívánt zajokat. Szóval akkor most a hosszú évek alatt összekoszolódott, enyhén málladozó szivacsdarabokat is ki kellene vennie?

   Áll a kánikulában szerencsétlenje.

   Áll világos ruhában az úttest szélén, egyre koszosabb ujjakkal, nyeléig koszos csavarhúzóval, és nincs mit tennie. Valahogy mégis ki kell erőszakolnia a keretből azt a rendszámtáblát! Be kell vinnie az önkormányzatba, ha a fene fenét eszik is, különben még megbüntetik, mert idejétmúlt rajta valamely matrica. Na, az kéne még csak, a büntetés. A matrica maga ugyan csak bélyegnyi méretű, de azt nem adják oda: mi lenne, ha az autósok csak úgy maguk ragasztgatnák ide meg oda? Mire akkor a hatóság? A hatalmas rendszámtáblát imígyen vinni kell, nincs menekvés.
   Műanyagból van az a tartókeret, évek alatt elöregedhetett jócskán, hány nyár, hány tél puhította, keményítette… Ha pediglen azt a kis kiálló pöcköt feszegetni kezdi, az esetleg még el is pattanhat, aztán oda a keret maga is. Hol lehet egyáltalán rendszámtábla-tartó keretet kapni? Hol van a legközelebbi nagybevásárló központ?
   Ám ekkor, különös örömére, az ember észreveszi, hogy fönt, lent, balra, jobbra, két-két műanyag pöcök tartja a bádog rendszámtáblát, illetve az egyik oldalon már csak egy, a különös öröm valójában ebből fakad, hiszen a másik időközben letörött. A rendszámtábla viszont nem pottyant ki, nem veszett el – úristen, ha elveszne, és újat kellene csináltatnia! Mennyi utánajárás, mennyi pénz, kegyes hozzá a sors, és szemét az égre mereszti, hopp, egy pillanatra össze is akad a tekintetünk, szia, de aztán átfúródik rajtam az a nézés, ja, még szoknom kell ezt a másvilágot, addig is vissza az autó hátsó fertályához.
   Feszeget az ember az egypöckös helyen, piszkál, szorongat, a nadrágján, amott – éppen a legrosszabb helyen – mintha kis sötétszürke piszokfolt éktelenkedne már, sebaj, a hóna alatt, az ingén sokkal nagyobbak már a tócsák mindkét oldalon.
   És akkor, hopp, semmi törés, semmi reccsenés, kis szisszenő hang, és a rendszámtábla az egyik oldalon kibújik.

   Apró sikerélmény, de az ember mindent megbecsül.

   Akkor hát most kellene kicsúsztatnia a rendszámtáblát végestelen-végig. Óvatos mozdulatokkal, mert némileg hajlik, szerencsére bírja a bádog a táncot – viszont nehezen mozdul –, kissé rásegít a csavarhúzóval, ez az egyetlen szerszáma, nem lehet valami nagy ezermester, legalább egy harapófogót bevethetne még, de mit tegyen, nincs neki.
   Az izgalom percei. Centiről centire halad, folyik szegényről a víz, részint a melegtől, ahogyan süti a feje búbját a kora nyári nap, részint az izgalomtól, de most beletekerek idefönt, csak úgy pörög a számláló, minek nézzem a szenvedését. Én már láttam a történet közepét, már tudom, hogy előbb-utóbb kijön az a rendszámtábla, különben nem tudná vinni hamarosan újságpapírba burkolva a hóna alatt a kánikulai utcán…
   És tényleg. Kint van. Hátsó csomagtető le, ajtó kulcsra zárva. Már csak újságpapírt kell szereznie.
   De az nem túl nehéz feladat. Irány a postaláda, annak a környékén bizonyára talál megfelelő méretű reklámújságot. Mert vannak olyanok, ugye, amelyek kicsik egy rendszámtábla szakszerű becsomagolásához, de szerencsére akadnak nagyobb méretűek, hála az előrelátó multiknak, akiknél adott esetben rendszámtáblatartó keretet is kaphatni.

   Ül tehát az ember a térdére fektetett rendszámtáblájával.

   Ül a kellemes hűvösben, elülne ő itt tulajdonképpen a végtelenségig, ha nem lennének további intéznivalói, ül, tenyerében átnedvesedik a sorszám, amikor az eszébe villan, biztos-e, hogy jó ablak előtt várakozik. 
   Rendszám hón alá, irány az irányítópult. Barátságos ifjú hölgy vet rá kérdő pillantást.
   „Tessék mondani, ha a rendszámot hoztam bizonyos matricaérvényesítési ügyben, akkor jó helyre váltottam jegyet?”
   „Hova is? Aha… Jaj, maga a gépjárműadó ügyintézőjére vár… Szegénykém. Régóta? Mert a rendszámmal a közlekedés-igazgatásra kell menni. Ahhoz meg másféle sorszám kell.”
   „Nem várok régen. Még időben fogtam gyanút! De mi legyen a régi blokkal? Az adóügyi előadóhoz?”
   „Hagyja csak itt. Odaadom majd a következő ügyfélnek. Örülni fog.”
   „Köszönöm.”
   „Szívesen. A viszontlátásra.”
   „Viszlát.”
   Időközben kibomlott az újságpapír, de annyi baj legyen. Új sorszám. „Várakozó ügyfelek száma 1”. Hála az égnek, néz föl újra az ember, rákacsintok ideföntről, persze észre se veszi. Nem tanulok semmiből. De nem sértődöm meg. Nincs mit tenni, lentről nem látszunk, így van ez kitalálva, esetleg csak kiváltságosoknak, azoknak is nagyritkán.

   Szék, térd, hűvös.

   Jólesne most elbóbiskolni. Az ember lehunyja egy pillanatra a szemét, elandalodik. Aztán, végre, fölcsendül a szignál az automatából, szirének csalogató éneke, és a hívószámkijelzőn megjelenik a várva várt sorszám. Egyik kézben rendszámtábla, sorszám a másikban, az ember céltudatos léptekkel közelít az ügyintézőhöz, akit vetett neki a sors. Jóindulatú, középkorú asszonyság a pult mögött.
   „No, zokon ne vegye, de letisztogathatta volna ezt a rendszámtáblát, mielőtt behozza. Vagy talán otthon is az asztalra tetszik tenni az utcai cipőjét az úrnak?” Ezt a szúrós tekintetet bezzeg érzi már magán. „De semmi baj! Adok papír zsebkendőt, aztán menjen be a férfimosdóba, és lásson neki”, teszi hozzá még a közlekedés-igazgatási előadó anyáskodón, az ember meg óvatosan szeme elé tartja két kezét, a balt szorosan a jobb mellett, tekintetét lassan fölemeli egykor világos nadrágjáról, két szürkésfekete folt között szemmel láthatóan elvörösödik, és amíg intéződik a papírmunka, azon tűnődik, hogyan kerülhetett ő egyáltalán ebbe az arcpirító helyzetbe.