III./43. Amikor egy pillanatra visszanézünk a sarokról

   Most, amikor e sorokat írom, már hetek óta tudjuk.
   Már tudatta a család, hogy meghalt. Egy régi tévés.
   Valaki a hőskorból.
   Megérkezett a gyászjelentés is.
   Nem vigasz, de még mennyire nem vigasz: mi sem természetesebb, csupa biológia, csupa matematika, hogy egyre fogyatkoznak a hőskor hősei. Amikor elkezdődött ez az egész, mármint a tévézés Magyarországon, valamikor az ötvenes évek derekán, az alapító atyáknak és anyáknak legalább a tinédzseréveik végén kellett járniuk. Vagyis legkésőbb, mondjuk, a harmincas évek első felében meg kellett születniük ahhoz, hogy ringathassák a tévé bölcsőjét, ha eltekintünk e megállapítás képzavarától. Szóval szerencsés esetben is legalább hetven körül kell lenniük. Ha, ugyebár, a tévé most ötven, márpedig annyi. És mert a tévé tényleg annyi, hát nekik inkább hetven fölött kell lenniük. Valamicske tapasztalatot ugyanis mégiscsak kellett tenni bele. Illetve akinek nem volt, vagyis, mondjuk, érettségivel keveredett a Szabadság térre, aztán itt járta be a szamárlétra őt megillető fokait, mostanság az is legalább hatvannyolc-hatvankilenc. Nyugdíjkor, legalább.
   A magyarországi átlagéletkor meg annyi amennyi, tudjuk. Illetve ezt se tudjuk egészen pontosan, nehéz kiigazodni a statisztikákon, a nőké lehet talán úgy hetvenöt, a férfiaké hetven, aki csalhatatlanul tudja, kérem, javítson ki, annyi mindenesetre bizonyos, hogy hattal vagyunk az uniós átlag alatt, több forrás is közölte, csak azt nem mondta meg senki, mennyi az uniós átlag.
   Lehet számolgatni, de lehet, nem nagyon érdemes.
   Márványi Gyurinak hetvennyolc esztendő adatott. Talán a vége nem is volt könnyű. Meg még néhány nap. Hogy sok vagy kevés, mindenki döntse el maga.
   Egy emberélet.
   Márványi György. Az MTV Arcképcsarnoka szerint újságíró, szerkesztő, született Budapesten 1929. április 21-én. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1957-ben. 1953-tól a Népművelési Minisztérium oktatási osztályán, 1957-től a Népművelés című havilap rovatvezetőjeként, ezzel párhuzamosan tíz éven át A TV jelenti (A Hét elődje) szerkesztőjeként dolgozott. 1967-ben lett a Magyar Televízió aktuális osztályának vezetője, szerkesztette a Fórum és a Kék fény című műsort. 1970-től A Hét főszerkesztője, 1974-től a Tv-híradó főszerkesztő-helyettese. 1982-ben a Teletext Kft. alapítója, a teletext-szolgáltatás, a Képújság magyarországi meghonosítója. 1992-ben ment nyugdíjba.
   Ezek persze afféle szócikk ízű mondatok egy lexikonból. Most mondanám – megjegyzem, magyartanárként szerintem Márványi Gyuri is mondaná –, hogy tessék fölidézni Kosztolányi Halotti beszédét, abban minden egyéb benne van. Ráadásul Gyuri fénykorbeli ábrázatát is láthatjuk egy híradó-történeti fölvételen: ő az aznapi montázsszerkesztő, a reggeli értekezleten éppen témákat oszt, összetéveszthetetlen kecskeszakálla még nem is őszes.
   Szóval kiadták a hírszerkesztő halálhírét, a Híradótól a Blikkig számtalan fórumon bemondták, leírták. Házon kívül, ha máshonnét nem, hát a MÚOSZ honlapjáról az is megtudható, hogy temetése július 17-én, kedden 12 órakor lesz a Fiumei úti sírkertben.
   Amikor e sorokat írom, még a temetés előtt vagyunk.
   Még nem tudjuk, hogy lesz, mint lesz.
   De azt tudjuk, hogyan szoktak lenni az ilyen híradós temetések. Gyuri is tudja ott a másvilágon: megjárt ő is jó néhányat. Egy ideig kerüli az ember az ilyesféle nehéz helyzeteket, de aztán vinni kezdi a lába, ott a helye, mondja, és észrevétlenül hozzáedződik.
   Egy idő után az ilyen alkalmak arra is alkalmatosak, hogy találkozzék az ember a régiekkel.
   Különös, de egy-egy haláleset újra összehozza a régi társaságot.
   Jó újra együtt lenni.
   Esetleg csak az hiányzik, aki éppen meghalt, de aztán kiderül, ott van ő is.
   Mindenki, mindenki ott van: aki véletlenül nem tud eljönni, mert éppen beteg, dolgozik, nyaral, ott van az is. Ezek a találkozások a lelkekben mennek végbe.
   Mindenki ott lesz, tudom. Jöttök ti is a másvilágról, akár szerettétek a Gyurit, akár nem, eljöttök, ha egyetértettetek vele, meg ha ebben-abban talán nem; ezen a helyen nincsen már jelentősége jelentéktelen történeteknek.
   Ily módon tehát az a kérdés, hogy lesz-e kedden híradó a másvilági televízióban. Jaj, hát aztán miért ne lenne? Ebben a szakmában a dél a lehető legjobb időpont temetni: reggel el lehet indítani a napot, délutánra meg már vissza is lehet érni. A fél nyolcat nem veszélyezteti semmi.
   Ott lesznek mind a régiek. Horváth Jóska, a másik főszerkesztő-helyettes meg a régi rovatvezetők, Kukk Gyuri a külpolitikáról, Piller Sanyi a népgazdaságitól, Zádor Laci, a kulturálistól, Sényi Imre a tudósítóiról. Eljön Tölgyesi Rózsi a titkárságról. Jönnek a turnusvezetők: Bilka Pali bácsi, a bel és Gara Gyuri, a kül. Jönnek a riporterek Práger Gyuritól Tóth Gyuriig. Jönnek hosszú sorban az operatőrök: Schóber Robi bácsi és Szurok Jancsi és Jávorszky Laci és Török Vidor és Vecsei Mari. Jönnek a rendezők: Sykora Sanyi és Szentirmai Éva. Jön Dobrás Jancsi, a grafikus, Mócz Menyhért, a lektor, és Menczel Csöpi is őrizetlenül hagyja arra az időre az archívumot. És jönnek a bemondók mind, Takács Marika és Tamási Eszti, Bán Gyuri és Varga Jóska, és jönnek mögöttük a műsorvezetők is, Árkus Jóska és Pálfy Jóska és az Ipper. Átmenetileg kiürülnek a másvilági szerkesztőségi szobák.
   Szűk családi körben leszünk. Sokan, sokan.
   Néhányan már a kapuban összefutunk. Szervusz, szervusz. Nahát, már a szegény Gyuri is.
   Ballagunk szótlanul a ravatalozóig. Ismerünk már néhány ravatalozót.
   Állunk, hallgatjuk majd a zenét, a beszédeket. Egyikünknek-másikunknak fájni fog közben a lába, a dereka, de ki törődik ilyesmivel ilyenkor.
   Ezek a Márványi Gyuri percei.
   Elindul majd a menet. Ahogyan hírszerkesztők annyiszor leírták már, bemondók annyiszor elmondták: utolsó útjára kísérjük. Hát tényleg.
   Nézd, Gyuri, így lehettél evvel te is: ahogyan baktat az ember a gyászkocsi után, előbb-utóbb óhatatlanul önmagára gondol. Aztán legyűri az efféle gyomorszorulásokat, hiszen vele ez nem történhet meg, viszont óvatosan, hogy senki észre ne vegye, körülnéz, elidőz az arcokon: ki lesz a következő?
   Meg hát, tudod, sokszor elnevetgélt ezen az ember: bemondanak-e majd engem is a tévéhíradóban? Mi több: az első kiadásban-e?
   És az ember, tévés ember, biztos, ami biztos alapon elkezdi fogalmazni a saját nekrológját, de szerencsére éppen a végső nyughelyhez ér. Végső nyughely: ez is afféle újságírói közhely.
   És következnek azok a pillanatok, amelyeket nem lehet megszokni még tiszteletreméltó rutinnal sem. Akár koporsó, akár urna, akár a hamvak szétszóratása.
   Ilyenkor elkél egy kis csönd.
   Aztán, az esetek többségében, igyekszünk nem terhelni a hozzátartozókat dadogó, motyogó részvétünkkel. Többnyire úgyse tudják, kik vagyunk, kivéve, mint a Márványi család esetében, ha apáknak sikerült kedvet csinálni a fiaiknak a mesterséghez… Szóval vagy odamegy az ember, vagy nem, majd föltaláljuk magunkat a helyszínen, aztán indulunk kifelé ugyanazon az úton, másikon, mindegy. Ilyenkor nem az utat figyeli az ember.
   A kapuban még néhány szó, téblábolunk régi kollégák: mi van veled, és veled mi van, na, szervusz. Szervusz.
   A sarokról egy pillanatra még visszanézünk.
   Igazsága lehet ennek a Kosztolányinak. Ugyanabban a temetőben nyugszik.
   „Nézd a temetőket, mily roppant kövérek, milyen virágosak, legyektől, lepkéktől hogy zengenek, és mily vidámak a fényben. Jaj, pedig mit ettek? Csontot, húst, agyvelőt, anyákat, apákat, apró gyermekeket. Mégis mosolyognak. Repedő bendővel, torkig jóllakottan, zsírosan, pogányul mégis hogy nevetnek. Mint mindent túlélő, komisz aggastyánok, kik már mindent tudnak, kik már mindent ettek, és bő ebéd végén, szörnyű élet után bölcsen adomáznak.”
   Egy pillanatra még visszanézünk, de ez is afféle több rétegű mondat, írtál te is effélét eleget, Gyuri.
   Vissza a temetőbe, de vissza az időben is.
   Hogy aztán kellő erőt gyűjtve térhessünk vissza jelenbe. Mi még élünk.