III./44. A paprikás krumplihoz illő piros fröccsről
Hagyma pirul egy szombati alkonyatbanKánikula ide, kánikula oda, kellene valami finomat főzni erre a szombat estére, gondolta Vé.
A főzés kikapcsol.
Állni a hőségben a bogrács mellett, forróság a forróságban, a lemenő nap fényében időnként megkavarni a hagymát az erre a célra rendszeresített fakanállal, mert valljuk be, ekkorra immáron tett követte a gondolatot.
Ma este későn lesz vacsora, számolgatta a bogrács mellett állva a hátralévő perceket, de a csúszást senki se bánja. Napközben úgyse volt ez embernek kedve enni, folyton csak ivott, ivott, mármint az ember, avval meg jól is lakott.
Jézusom, jutott az eszébe: van-e még elég bor a hűtőben a fröccshöz? Vagy ugrassza azonnal a gyerekeket, szaladjanak át a boltba? Bár szeszes italt fiatalkorúnak úgyse adnak, hiába ismerik őket, bármikor betoppanhat a közértesekhez egy álfürdőruhás ellenőr… Vagy csak arra jár éppen egy figyelmes följelentő. Majd a feleségét kéri meg, az asszony úgyis csak cseveg a teraszon a vendégekkel.
Mert közben, hogy szavunkat ne feledjük, vendégek is érkeztek erre a hőséges szombat estére. Hát persze, Vé vacsorái nem különösebb ételköltemények, de minőségük stabil és megbízható. Ahol meg hat emberre főznek, ott elkél még kettő… És mivel vendégségbe, vacsorához bort is illik vinni, vittek (hoztak): műanyag kannában ugyan, s csupán kimértet, de termelőit! Két litert. Piros fröccsnek éppen jó. Véék azt iszogatják nyáresteken.
Lecsusszan egy pohár borocska
Piruló hagyma illatával keveredve Vé orrát megcsapta hát a boré is, részlegesen megnyugodott, viszont most meg az jutott eszébe, hogy bizony ásványvíz is kellene, szóda is megfelelne, de a szifon két-három éve döglődik, bizonyára a patron is elfáradt, rég cseréltek, na jó, a gyerekek mindenesetre hozzanak ásványvizet, a reggel gondosan beszerzett három palack napközben kiürült.
– Gyerekek! Fussatok már át a boltba, még nyitva van! Hozzatok két üveg ásványvizet! De aztán gazdagon buborékosat… Vagy inkább hármat. Pénz a szokott helyen.
Amíg pediglen a gyerekek kifutottak láb alól, a hagyma meg elpirulgatott magában, Vé előrement, és megkóstolt egy pohárkával, csak úgy, tisztán, abból a kannás termelőiből. Aligha rosszabb, mint a tavalyi termés, nyalta meg a szája szélét, mert a vendégek esztendőről esztendőre megtisztelték őket egy jó vacsorára.
– Nem jönnétek hátra? Csak hogy ki ne maradjak a legfrissebb pletykákból, amíg készül az étel.
És a vendégek fölkerekedtek, Vé felesége közben kancsóba töltött a borból, mégiscsak meg kell adni a módját, a poharakat meg a potyázók kezébe nyomta, különben kettőt kellett volna fordulnia, hiszen az ember lánya két kézzel se tudott volna mindent egyszerre hátraegyensúlyozni. A költözködés így hát percekig eltartott, s mire minden az asztalon sorakozott, éppen megpirult a hagyma. Vé csak ekkor sózta meg, mert különben, szerinte, nem pirul, hanem üvegesedik, bár ezt megbízható források sosem erősítették meg. Minden szakácsnak megvan a maga mániája.
Főni kezd a zöldpaprika
Ilyen volt egyebek mellett az is, hogy Vé tartózkodott a szalonnától. Más iskolák azt vallják, hogy előbb föl kell kockázni kellő mennyiséget belőle, gyorsan kisütni a zsírját, ne izzadjon a napon, abba kell belezúdítani a fölaprított hagymát, de Vé az utóbbi, koleszteringazdag időkben megrögzött olajpárti lett.
– Ha már ilyen szépen fölkerekedtetek, kínáljátok meg a szakácsot egy laza fröccsel!
Vé barátjából csak úgy csöpögött a kánikulában a jóindulat, és Vé méltányolta is az igyekezetet. És mivel éppen ebben a pillanatban futottak be a gyerekek a három üveg, hűtőmélyről előbányászott ásványvízzel, hát nem is kellett sokat várni a nevezett hűsítőre. Így aztán Vé, mielőtt fölengedte volna némi tegnapról maradt húslevessel a megpirult hagymát, fölhajtotta a kitöltött kisfröccsöt: egy deci bor, egy deci szóda, a „lazát” a csaposok így értelmezték, annak ellenére, s ezt ne hallgassuk el, hogy a pohara maga három deciliter űrtartalom befogadására volt hitelesítve.
Aztán, amikor forrni kezdett a sós, hagymás lé, Vé némi előre földarabolt zöldpaprikát zúdított bele, előzőleg persze gondosan ellenőrizve, nehogy véletlenül csípős falat keveredjék közéjük, mert akkor a gyerekek egy villányit se vacsoráznak. Szakácsunk tehát, aki személyesen aprította a paprikát, maradjon közöttünk, ahol senki se látta, minden egyes paprikaszeletet személyes nyalt meg, gondolván, hogy bacilus, vírus elfő úgyis abban a közelgő forróságban, ami a különböző mértani formájú paprikadarabkákra vár.
Bográcsba zúdul a krumpli
Hallgatta hát, kivel mi történt, a szörnyülködéseket és a szemlesütős kuncogásokat, szorgosan kavargatta a készülő elemózsiát, amikor újabb fröccs érkezett a bogrács mellé, ez alkalommal végre a nagyobbik fajtából.
– Értesítjük kedves vendéglátóinkat, hogy a menetrendszerű járat megérkezett!
Vé, meghallván barátja hangját, oldalra se fordult, csak kezét nyújtotta az italért, látatlanban koccintottak, mindketten egy hajtásra ürítették fenékig a poharat, és ekkor Vé elérkezettnek látta az időt, hogy a bográcsba öntse az addig langyos vízben ázó krumplidarabokat is.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Mert két alapvető iskola létezik a világban, és a kettőjük közötti különbség nem technikai, hanem filozófiai jellegű, bár e fórum nem alkalmas rá, hogy érveljünk akár az egyik, akár a másik mellett. Majdnem olyan ez, mint a zsír vagy olaj dilemmája.
A tennivaló odáig ugyanis egyértelmű, hogy a paprikás krumplihoz meg kell pucolni, mosni a burgonyákat (a szóismétlés elkerülése érdekében nevezzük így): de hogyan tovább azután? Lehet hosszában félbevágni, aztán hosszában a felet is félbe, esetleg még tovább, amíg nyurga, karcsú cikkeket nem kapunk, mondjuk, olyasmi formájúakat, mint a narancs gerezdjei, azoknál esetleg kissé dundibbakat. Ez tehát ez egyik lehetőség.
A másik, hogy kockaformájúra szabdaljuk a tengerentúli ősökkel büszkélkedő gumókat: körülbelül kockaformájúra persze, amennyire ugyanis egy-egy krumpli hegyei, völgyei engedik.
Vé az utóbbi eljárás hívei közé tartozott. Ne kérdezzék, miért.
A paradicsom már meghámoztatott
És főtt a krumpli, kevergetni se kellett, hiszen Vé fölöntötte vízzel, annyira csupán, hogy épp ellepje, nyugodtan az asztalhoz telepedhetett hát, és iszogathatott a többiekkel, egy fröccs, két fröccs, s megbeszélték az élet dolgait. Csak úgy hozzávetőlegesen. Nem fulladhatott unalomba az este.
És amikor a krumpli félig megfőtt – ne feledjük, Vé rajta tartotta a szemét, mi több, hébe-hóba egy megfelelő célszerszámmal, hiszen a fakanál erre nem alkalmatos, ellen is őrizte, hol tart a vacsora –, szóval, amikor a krumpli félig megfőtt, hozzálöttyintett néhány előre meghámozott és fölpicikézett paradicsomot. Ismétlem, szigorúan héj nélkül, mert gyerekkorú emberek avval se szívesen fárasztják magukat, hogy a tányér szélére tolják a fölpöndörödött paradicsomhéjakat.
Már-már a végéhez közeledett a szertartás, és ezt le kellett öblíteni egy újabb fröccsel, de hogy meg ne ártson, ez alkalommal csak kicsikével.
Legvégül jön a kolbász
Az is történt még, de erről már csak a rend kedvéért számolunk be, hogy amíg az asztaltársaság kellemesen elborozgatott a lemenő nap maradék fényében, előkerült a konyhából két szál kolbász, csemege, mondanunk se kell, amely az asszonyok szorgos keze által észrevétlenül karikákba szabdalódott, miközben jelentősen megfogyatkozott, mert az asztalra időközben, kendővel letakart kosárban jó néhány szelet kenyér is került, közvetlenül a salátástál szomszédságába.
Nos, ezek a kolbászkarikák helyezkedtek el a krumplik közé, és kezdtek némi halványpirosas színt adni a bogrács beltartalmának. De a kolbászt nem szabad ám túlfőzni, intette magát Vé, csak annyira, hogy az íz ki ne főjön belőle, térült-fordult hát, s mert az állagot már megfelelő sűrűségűnek ítélte, megszórta az ételt őrölt piros paprikával, abból is természetesen csemegével, nehogy kétszer csípje az ifjúságot, rottyantott egyet még a főztjén, aztán vacsorához szólított mindenkit. Nagyit, nagypapát, asszonyt, gyerekeket, vendégeket, saját kezűleg merte tele zománcos merőkanállal a mélytányérokat, legvégül a magáét, aztán asztalhoz ült ő is.
Ilyen lehetett, amikor a hatvanas években a tévéhíradósok a kisoroszi szigetspiccen ettek, ittak, mulatoztak, Krämer Mari mesélte évekkel ezelőtt, villant be váratlanul családja és barátai körében Vé agyába a szombat esti homályban, nem is tudta, honnan keveredhetett ez az emlékfoszlány most elő, de aztán az ízek gyorsan kiverték a fejéből az efféle gondolatokat, és hogy jobban lássák, kinek milyen falatokat rejt a tányérja, fölállt lámpát gyújtani.
Ha meg már úgyis állt, töltött mindenkinek egy laza fröccsöt.