III./46. A fontos filmek magánéleti visszahatásairól

  „Láss, láss, ne csak nézz!”

   Aznap, amikor ébredés után S. P. barátom néhány pillanatra maga elé bámult, és megfordult a fejében, hogy esetleg fölhív, megkérdezendő, mi van velem mostanság, tőlünk némileg északnyugatra már haldoklott egy filmrendező, délnyugatra meg egy másik.
   Egyikük nyolcvankilenc, másikuk kilencvenöt évesen.
   Egy svéd fönt, egy olasz lent.
   Már tudjuk. Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni.
   Akkor hát nem is tudom, hol kezdjem.

   „Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted.”

   Talán ott, hogy bizonyos fokig miattuk lettem tévés. Fűzzük bele gyorsan az előbbi mondatba az ’is’ szócskát, vagyis miattuk is, de ne kanyarodjunk el a tárgytól.
   Azt hiszem, az ez idáig visszafordíthatatlannak tűnő folyamat a Nagyítással kezdődött. A nekrológokból tudtam meg, hogy a film 1966-os, ily módon, ha hátrafelé számolok, tulajdonképpen fogalmam sincs, mikor láthattam, ahogyan azt se, egyáltalán mikor mutatták be Magyarországon. Biztosan utána lehetne nézni, de nem számít. Ahogyan az se, hogy akkoriban az ilyesmi nem ment egyik napról a másikra, mint manapság, de most tényleg hagyjuk a hajdani vasfüggöny mögötti kultúrpolitikát, bár… 

   „Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!”

   Visszakanyarodva tehát a fő csapáshoz, én mindesetre – életkoromból adódóan – valamikor később tekinthettem meg, akkor is szinte gyerekfejjel, mondjuk, a hetvenes évek elején, továbbá arról sincs sejtelmem, hol, talán egy filmklubban, talán filmesztétika óra keretében, emlékezetem szerint a Puskin moziba jártunk időről időre, több iskola összevonva; helyszíneknek nincs minden esetben meghatározó jelentősége. És persze, utólag bevallva, a filmből valószínűleg egy árva kukkot sem értettem, de az tetszett, hogy a főszereplő fotós, meg hogy megpróbál észrevenni valamit a rejtőzködő valóságból. Ez már amolyan újságírós izének tűnhetett. Azaz médiásnak, ma így illik mondani.

   „Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz, értsd végre meg!” 

   Önkritikusan csak annyit, hogy akkoriban tulajdonképpen semmiről sem sejtettem semmit. (És hát a helyzet későbbi évtizedeimben tovább nehezedett, ha ezt a megjegyzést nem veszed, kedves olvasó, pozőrködésnek). Bizonyságul az előbbi állításomra csak annyit, hogy a David Hemmings alakította fickóról az se ragadt meg, hogy nem sajtó-, hanem divatfotós. Őszintén be kell ismernem továbbá, hogy a kor másik kultuszfilmjét (ugye, így kell ezt nevezni mostanság), ama Zabriskie Point című filmet is szerelmi történetként fogtam föl, nevezett A. T.-t véltem belelátni a sivatagi lányba, továbbá az amerikai és európai diákmozgalmakról lényegében csak szőr mentén voltak sejtéseim, hiába röpültek a film végén mindenféle jelképes tárgyak a levegőbe.

   „Láss, láss a szép szavakon át!”

   Akkoriban a barátaimmal rengeteg filmet néztünk meg: nem merem kijelenteni, hogy láttuk is őket, utólag visszatekintve ugyanis B. J. minden erőfeszítése ellenére nem tettünk eleget a „Láss, ne csak nézz!” fölszólításnak. Egyikünk, név szerint L. G. filmrendező is akart lenni (nem lett), szóval ültünk mozikban meg tévékészülékek előtt, és jóllakhatatlanul fogyasztottuk a vizuális kultúrát. Itthonról Fábrit, Kovácsot, Jancsót, Szabót, Sándort, Mészárost, elnézést azoktól, akiket most nem sorolok, külföldről meg európaiakat, amerikaiakat, ázsiaiakat vegyesen. Illik megemlítenem, hogy szovjet filmeket is néztünk, nem is egyet, nem is rosszakat.

   „Igen, láss át a csábító mosolyokon!” 

   Na, akkor a tévé. Most csupán az emlékezetemre hagyatkoznék, az pediglen tudvalevőleg megcsalja az embert, de mintha hétvégéken, késő esti órákban, a kor akkori műszaki állapotának megfelelően fekete-fehérben (vagy mi nem tudtuk másként venni a Munkácsynkon), T. M. és T. E. fölkonferálása után adtak volna le egyébként elérhetetlen filmeket, így például létezett Kuroszava-sorozat, hogy pillanatnyilag csak egyet említsek. (A japán mester egyébként csaknem tíz éve halt meg nyolcvannyolc éves korában, de azért ne vonjuk le azt a végkövetkeztetést, hogy föltétlenül az a nagy rendező, aki sokáig él.) 
 
   „Lásd, hogy csak bemázolt deszka az imádott bálvány.”

   Ezek a sorozatok úgy működtek, hogy a korombeli emberpalánta fogmosottan, pizsamában lekuporodott valamely családi fotel elé, és aztán felblende. Világosszürke háttér előtt emberi ábrázat jelent meg, álla alatt kivillant nyakkendője, zakója gallérja, vélhetően jó estét kívánt, jólneveltség már akkor is létezett, aztán az ő lefojtott hangján elmagyarázta, valójában mit is fogunk most megtekinteni, majd, ha emlékezetem újfent meg nem csal, lezárásként jó szórakozást kívánt ama kései órán. Mi, játékos kedvű tévénézők, ezen magasztos percekben ismerkedtünk a súgógép működésével, a mondandóra ugyanis alig figyeltünk, annál inkább a vízszintes szemmozgásra. E férfiú volt tehát N. I., a hazai filmes élet befolyásos irányítója az ötvenes évek legvégétől a nyolcvanas évek derekáig, egyébiránt nagy tudású polihisztor különösen történelem, irodalom, film terén. És, az előszavai révén, tagadhatatlan médiasztár. Szóval leblende, és kezdődhetett a film. 

   „Azt mondom, láss, mert sorsod csak így érted.”

   Hát bizony ilyen alkalmakkor fogyasztottuk Bergman filmjeit is – köszönhetően a tévének, amely a lakásunkba hozta a rendezői képzeletet. Nyilván nem vetítették az addigi teljes életművet, de jelentős részét. Bergman ugyanis ötvennél több filmet forgatott, ez persze utólagos információm, már a végelszámolás utáni; ha jól belegondolok, esztendőn át minden hétre jutna belőle: tiszteletreméltó kulturális vállalás lehetne leadni mindet, sorjában… Igyekeztünk moziban is el-elcsípni őket, mert ismétlés a tudás anyja, hogy – akkori vélekedésünk szerint – többet megértsünk belőlük, ilyenféléket gondolhattunk az ifjúság korlátlan önbizalmával.

   „Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!” 

   Bergman egyébként, hogy is mondjam, más, nyugati társaihoz képest, elfogadhatóbb lehetett az akkori hatalomnak, bár Antonioni imperializmust bíráló kitételei se jöttek éppen rosszkor. A svéd pasas ugyanis állandóan lelkizett, ennek következtében olybá tűnt, aktuálpolitikával nem igazán törődik. Ma már azt gyanítom, valami olyasmit gondolhatott, hogy az embert éppen a világ tette olyanná, amilyenné lett, ennek jegyében, persze ez csak az én értelmezésem, azt kereste, hogyan hívhatná föl az egyén a mindenkori társadalom, illetve nevezzük néven, a mindenkori hatalom figyelmét a nyavalyáira. Vagyis politizált ő meglehetősen keményen a náci Németországtól a jóléti Svédországig, csak esetleg másoknál ügyesebben rejtette el az áthallásokat.

   „Sose feledd, sose feledd, sose feledd, sose feledd!”

   De persze az igazi a Jelenetek egy házasságból volt, azt mintha viszonylag gyorsan behozták volna Magyarországra, még az is lehetséges, hogy először a tévében vetítették, igaz, akkorra már túljutottam A. T. iránti, múlhatatlannak hitt szerelmemen, viszont belépett már az életembe Sz. E. a maga teljes pompájában. Liv Ullmann és Erland Josephson persze nem a mi vijjogva-sírva szerelmünkhöz szolgáltatott adalékokat, de azért az ember minden premier plánban a másik tekintetét vélte fölfedezni.
   Mit is mondhatnék még? 

   „Soha el ne feledd: ne csak nézz, láss, láss!” 

   S. P. barátom csak másnap kora délután hívott föl. Udvariasságból megkérdezte, mi van velem, de aztán viszonylag gyorsan rátértünk a két filmrendezőre.
   És ez így is van rendjén.