III./47. Kiürült osztálytermekről, telt házakról

   1969

   Azért az az Illés-Metro-Omega ügy véresen komoly volt ám!
   Az osztály több pártra szakadt. Voltak szörényisták, zoránisták, kóboristák: mit tudnak a mai hatalmasok arról, mi is valójában az az antagonisztikus ellentét! Illetve tudniuk kell, mert hajdanán ők is bít-, sőt pop-, őszintekőkeményrokk-, hevimetál-, alternatív-, satöbbirajongók voltak, nem lehetett megúszni.
   Például amikor G. Z. – szülői engedéllyel – olykor-olykor behozta csehszlovák gyártmányú Supraphon lemezjátszóját őrsgyűlésre! Márpedig könnyedén megtehette – leszámítva az atyai beleegyezés megszerzését –, lévén az említett készüléket északi barátaink, a mi nagy szerencsénkre, hordozható kivitelben állították elő. Valamint, ne feledkezzünk meg erről a szintén el nem hanyagolható mozzanatról sem, divatos reklámszatyorban egymáshoz simulva érkeztek a bakelitlemezek is,! A Nehéz az út (Illés), a Metro (Metro), valamint a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek (Omega), amelyek néhány hónap múlva kiegészültek a továbbiakkal, úgymint az Illések és pofonok, az Egy este a Metro klubban és a 10 000 lépés.
   Mi tehát, pártállásra tekintet nélkül, az ifjúság megbonthatatlan egysége eszméjének jegyében, sokszor és sokszor végighallgattuk mindet. Különösen azért, hogy a Tigris nevezetű lányőrs tagjai előtt, akiket az osztályfőnökünk hallgatólagos tudomásulvételével szervezett mozgalmi összejövetelekre rendre meghívtunk, mi, a Fekete párduc fiúőrs tagjai illemtudónak mutatkozzunk. De! De szívünk mélyén mindannyian húztunk valahová. Részint a tigrisek közül, részint a beatzenekarokat illetően. És mindkét irány vérre ment.

   1971

   Ezt most azért meséltem el, hogy érthető legyen, miért robbant az az 1971-es hír a mi kőbe vésett életünkbe bombaként. Lennünk kell ugyebár jó néhányunknak, akik emlékszünk arra a csúnya-szép esztendőre. Hé! Merre jártok? 
   Mert azért nem volt egyértelmű örömünnep, hogy megalakult az LGT. Utólag bevallhatom, sokak első reakciója nem a születés fölötti boldogság volt, hanem a halál miatti gyászé. Szétszakadt az Omega! Most mi lesz? Van élet azt követően, hogy kiszállt belőle a Pici meg a Blöró? Olyan volt ez akkoriban, hogy világossá tegyem, mintha most a Gyurcsány és az Orbán egyik napról a másikra bejelentené, hogy új zenekart alapítanak, sőt már meg is cselekedték. Együtt. Mert ők is átböngészték az Ifjúsági Magazin valamelyik utódlapjának népszerűségi listáit, és levonták a szükséges következtetéseket. Hát el lehet képzelni ilyesmit? Mert mi azt nem tudtuk, hogy például a Presser meg a Somló már régóta barátok! Azt csak jóval később mondták el.
   Meg hát a Karesz nélkül se ugyanaz már a Metro, evvel is tisztában voltunk az első pillanattól fogva. Az idő egyébként ebben a konkrét esetben azonmód igazolt minket: Zorán ide, Dusán oda, lényegében föl is bomlott a banda.
   Viszont a Tomi kilépése a Hungáriából, ennyi év távlatából ne szépítsük, nem markolt annyira a szívekbe. (A naplója bizonyos fejezeteit Szentkuthy Miklós is csak huszonöt évre zárolta, igaz, más passzusokat ötvenre.) Ismertük a Bartát két nagylemezről, de se a Koncert a Marsonnal, se a Tűzveszélyessel nem tudtak beleszólni a nagyok küzdelmébe.
   Akkor hát kimondtam a szót.
   Mert küzdelem volt ez a javából. Huszonéves fiúk küzdelme a hatalomért. Ki látta akkor előre, hogy egyszer majd Illés-Metro-Omega szuperkoncert lesz belőle a népstadionban? Mármint annak, aki jó egészségben megéri.
   Ezerkilencszázhetvenegy: az Illés ideig-óráig még tartotta magát (abban az évben meg is jelent a Human Rights), megalakult viszont a Lokomotív GT, azaz az Elgété, vagyis a Loksi. G. Z.-ék lemezjátszója pedig még sokáig működésképesnek bizonyult, sokunk örömére.

   1973-1976

   Szupergrup voltak már az első perctől kezdve.
   Na, akkor számoljunk. Frenreisz, ha nem tévedek, 73-ban vált ki, 74-ben disszidált Barta, Laux meg 76-ban. Jött a Somló, aztán a James, aztán Jánoska. Az eredeti fölállásból csak Presser maradt, viszont a többiek is vagy harminc éve benne vannak már a bandában. Azért ez valami. Ki emlékszik a múltra? Hogy ki honnan jött? Élvonalbeli meg nem élvonalbeli beatzenekarok? Zenit, Syconor, Kex, Non-Stop, Ferm, Teátrum, Generál? Ma csak a ma számít. Annak ellenére, hogy a koncertek legalább fele idejében a régi nótákat fújják. Netán végig.
   Mi pedig gimnazisták lettünk, aztán egyetemisták, valahogy úgy alakult, hogy nővérek, bátyok szóltak nekünk, ilyen-olyan klubokban föl szokott tűnni egy fickó, gitározni se nagyon tud, énekelni se igazán, viszont tök jó. Addigra már egyikünknek-másikunknak volt odahaza orsós magnója, a jobbaknak esetleg kazettás is, pocsék minőségben, de valahogy csak rögzítettük helyben Cseh Tamás estjeit, kölcsönöztük, másoltuk egymásnak, és rohanni kezdtek az évek.

   1971-2007

   Valaha mi még a Popfesztiválért (eredeti címe – i. m. Déry Tibor – Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról) voltunk oda. A gyerekeink már a Padlásért.
   Közben alig észrevétlenül véget ért a beatkorszak. Ha valakinek esetleg nem tűnt volna föl, nézze meg visszamenőleg András Ferenc filmjét, A nagy generációt. (Somló, megjegyzem, 47-es, Presser 48-as, Karácsony 51-es, Solti 53-as. Nem titok.)
   Időközben több Presser-musical is beférkőzött az életünkbe. Meg egy csomó Presser-Dusán dal. A Zorán-lemezeket mind ismerjük, de Katona Kláriéit is. Kötelességtudóan beszereztük a fiúk szólóalbumait, idővel persze már CD-n.
   Visszamenőleg tudjuk a londoni és a Los Angeles-i történeteket, mert akkoriban csak homályos részletek szivárogtak ki. Ma már mintha ismernénk a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és az LGT közös történetét, Erdős Péterrel egyetemben. Tudjuk a betiltott lemezeket, hiszen egy (két) disszidens látványa egy lemezborítón az idő tájt erkölcsromboló lehetett. Itt említem meg, kérdeztem nővérem fiát, tudja-e, mit jelent az a szó, hogy disszidens. Aztán azt is kérdeztem, mi a tantusz. Aztán azt, hallott-e már egy Kádár János nevezetű illetőről. Na, mindegy.
   Jóváhagyólag vettük tudomásul Presser Gábor Erkel-díját. Láttuk a Sándor Palika-féle tévéshow-t.
   Viszont továbbra sincs sejtelmünk arról, hogyan halt meg a Barta Tomi 1982-ben Amerikában: tényleg belekeveredett volna a maffia dolgaiba? Tényleg lelőtték? Tudjuk és ma már meglehetős önkritikával világosan értjük, miért nem futhattak be nemzetközi karriert a világban a kelet-közép-európai zenekarok. Nem hisszük, hogy csupán a honi hivatalok packázásai, esetleg politikai jellegű packázásai miatt. Sok a legenda, de könyörgöm, továbbra se oszlassuk el őket! Maradjon ez így kerek.
   Tudjuk, hogy az LGT majdnem fölbomlott. Éveken át hallottuk azt a rettentő nagy csöndet körülöttük. Sírtunk Adamis Anna után, és közben már nagyon szerettük Sztevanovity Dusánt. A polcunkon őrizzük a Loksit, azt a dupla albumot 1980-ból. Két-három évvel a honi hatalomváltás után kimentünk a Nyugatiba, 99-ben a Felvonulási térre, ha akkor egyáltalán még úgy hívták.
   Ronggyá hallgattuk azt a váratlanul-véletlenül összehozott nagylemezt, a 424-est: alsó tagozatos fiam, nahát, hosszú autóutakon ma is követeli, hogy tegyük be a kazettát. És nem értjük, pontosabban nagyon is jól értjük, miért nem játszották a rádiók, a tévék untig A fiúk a kocsmába mentek című nagylemez záró dalát, a Magyarországot. A Loksi sosem politizált.

   2007

   Szóval az úgy volt, barátaim, hogy 2007. augusztus 7-én este héttől (háromnegyed nyolctól) a Szigeten koncertezett az LGT. Presser, Somló, Karácsony, Solti.
   Állítólag csoda volt. Néhányan biztosan fanyalognak, de ötvenezren igazolhatják.
   Nem voltam ott. Tudomásom szerint az osztályból se senki.