III./49. Érdi emelkedőről, alvó könyvekről, cikkírásról
Illik bevallanom.Ennek a cikknek háromszor is nekifutottam: gondolom, sejtitek, hogy ezt a passzust utólag biggyesztem a többi elé. A héten nem ment gördülékenyen semmi munka. Tudtam, hogyne tudtam volna, miről akarnék beszélni, vagyis a tartalom megvolt, csak hát valahogy a formának nem akaródzott kialakulnia… Ilyesmi problémáim általában nem szoktak lenni, de most beletrafálhattam valami szimbólumba, metaforába, parabolába, mit tudom én, mibe, és sehogy se találtam fogást rajta.
Először arra gondoltam, előveszek valamit, ami már bevált. Párbeszéd a másvilág és a Föld között, ismeritek. Kezdje valaki amonnét, talán Bilka Pali bácsi, és próbáltam beleélni magam a stílusába. Ilyesmi módon.
(Első nekifutás.)
– Nézem, Sanyi boy, nézem ideföntről Budapestet, Székesfehérvárt, nézem Siófokot, Füredet, Keszthelyt: lassacskán vége a vakációnak, korábban sötétedik, csomagoltok. Indultok, gyerekek, hazafelé a Balatonról. Gyorsan eltelt megint, ugye? Nektek valahogy röpül az idő, pedig ti igazán még észre se veszitek. Pedig, pedig… Valaha, emlékszem, augusztus 20. után véget ért a nyár, de értem én, hogy manapság kissé kitolódott. Hiába, már bevittétek a vizet a nyaralókba, jobbak a gázt is, hűvösödő estéken akár be is fűthettek, odakünn meg a csatorna a földben, a telefonvezeték a levegőben, az meg persze minek, ha mindegyikőtök zsebében ott a mobil… Megváltoztak az idők. Ti már kalandnak tekintitek, ha vonattal utazhattok: hozzászoktatok az autóhoz. Bezzeg a szüleitek! Bezzeg mi! Fölültünk Budapesten a vonatra, Velencei-tó, Székesfehérvár, Lepsény, aztán megláttuk az ablakból a tavat…Hát hogy vagytok odalenn, kis barátaim?
Ám ezen a ponton megszakadt a szöveg. Nem jött a kérdésre a válasz: valamiért nem tetszett az egész. A forma mintha rendben, de a tartalom? Színtiszta mellébeszélés! Ráadásul igazán Pali bácsisra se sikerült vennem… Másnap avval az elszánással vágtam bele újra, hogy csipetnyivel több érzelmet teszek bele, hátha. Jöjjön egy tuti nő: tudjátok ki.
(Második nekifutás.)
– Hallottam, mondtad a lányodnak az érdi emelkedőn, hogy ő ezt már nem értheti…
– Hsssz…! Te hallgatózol? Olyankor is, amikor kocsiban ülök és búg a motor?
– Ó, teljességgel mindegy, hol vagy éppen. Néha megnézlek. Csak úgy. Néha, mert hiányzol. Néha aggodalomból.
– Hát… Próbálsz vigyázni rám?
– Ne gondold, hogy afféle őrzőangyalod volnék. Mondom, csak úgy.
– Szóval hallottad, amit mondtam.
– Hallottam… Hehe. Bocs, nem nevetlek ki, de ez tényleg vicces. Beszéljünk róla?
– Miről? Rég elmúlt időkről? A lőtéri kutyát se érdekli, ahogyan jobb körökben mondani szokás.
– Ne higgy azoknak, akik ilyesmit mondanak.
De… valahogy ez a kezdés se sikeredett. Túl messziről indult, ráadásul nem tartott semerre sem. Tettem-vettem, turkáltam az interneten, de lényegében semmi érdemlegesre nem bukkantam. Aztán nézelődtem a könyveink között, hátha találok valami érdemlegest, és akkor, persze véletlenek nincsenek, megláttam egy sötétzöld gerincet! Betű se volt rajta, nem is emlékeztem rá, hogy ilyesmi létezik; tíz éve kaphattam fölöspéldányként. Akkor rögvest föl is tettem a polcra, olvasatlanul. Miért érdekelt volna? A magyar autópályák története a címe, a KHVM Autópálya Igazgatóság adta ki 1996-ban. Sosem foglalkoztam a magyar utópályák történetével.
Most meg? Tíz évig pihen egy könyv, amíg dolga lesz? Mennyi az, hogy tíz év?
(Harmadik nekifutás: valóban és képletesen.)
Akkor hát semmi csiricsáré. Szóval jöttünk a családdal a Balatonról, hétéves autónk (részletek kifizetve), hah, mily könnyedén szaladt fölfelé az érdi emelkedőn, tudjátok, miről beszélek, három és fél kilométer a 22-es kilométerkőtől, enyhe jobbkanyar után, és akkor, a középső sávban húzva el a külsőkben döngető kamionok mellett, hátraszóltam lassan tizenhat éves lányomnak, hogy, ugye, neked az, hogy érdi emelkedő, nem mond semmit. Tényleg nem, papa, közölte fásultan, és a visszapillantó tükörből láttam az arcán, e pillanatban sem csigázták föl az érdeklődését az afféle műszaki dolgok, pedig nagyszülői vonalról folyhatna benne némi mérnöki vér.
Csak engem kezdett érdekelni.
Hogy egy közönséges útszakasz mennyire benne van az ember életében. És hazaértünk, és kezdtem utánaolvasni, és végre elkezdődött a cikk.
(A harmadik nekifutás kiteljesedése.)
„A magyarországi autópálya-hálózat reális megvalósításának gondolata és lehetősége”, írták a szakemberek, „az 1954-58-as évek között kezdett kibontakozni”. No, végre valami, sóhajtottam amúgy öregecskén, amire személyes tapasztalataimból nem emlékszem. Mellékesen meg az jutott eszembe, hogy ez a születés egybeesik a hazai televíziózás születésével, vagyis lehetett akkortájt valami a levegőben; ugye, Nagy Imre? Csak hát fújt már 56 előszele.
Na, ja. Mert aztán olvastam azt is, hogy „a tervutasításos rendszerben addig nem alakult ki az a gyakorlat, amelyben szabályozni lehetett egy nyomvonalas létesítmény több éven át húzódó beruházását”. Ez viszont a történetnek egy másik szála. Legyintettem: hagyjuk.
Bár mégse teljesen. Mert tettek egy igen figyelemreméltó kitérőt a szerzők, miszerint „kényszerítő körülményként jelentkezett az 1. sz. főút Törökbálinttól Tatabányáig elkészült szakaszának budapesti bevezetése is”. Aha, mondtam magamban, Tatabánya! A főváros kapcsolata a fejlett nagyiparral! Nem a nagyváros Győrrel, nem a határátkelő Hegyeshalommal és semmi esetre sem nyugattal, Béccsel! „Így kézenfekvőnek bizonyult az akkor már előtérbe került M7 félautópálya közeli építése előtt egy autópálya jellemzőkkel kiépülő közös bevezető szakasz megvalósítása.”
És így tovább.
Csakhogy engem az érdi emelkedő érdekelt, orromban a rég elillant füstszag, fülemben az erőlködés néhai hangjai: az ember legyen óvatos az elkalandozásaival, és tudja korlátozni önmagát.
„Az 1960-as évek elején tovább már nem halasztható, sürgős feladatként jelentkezett a Budapest-Balaton közötti, megfelelően nagyobb kapacitású közúti kapcsolat megteremtése. A régi 7. sz. főút sem vonalvezetésével, sem más műszaki jellemzőivel nem felelt meg az egyre növekvő forgalmi igényeknek. A nyári csúcsidőszakokban már forgalmi csőd fenyegetett.”
Na, ilyesmi már rémlik. Itt van, ugye, Mamcserov Frigyes filmje 1968-ból, az Alfa Rómeó és Júlia Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal, néha vetíti a tévé, abban éppen Budapestről mennek Balatonfüredre, látjuk, milyen is volt valaha a csúcsforgalom… Ez persze mindösszesen csak egy film, különben is csak néha vetítik. De azért, a cikk minőségének érdekében, fűzzünk hozzá egy adatot: akkortájt ezer lakosra összvissz három személygépkocsi jutott. Ma minden második magyar családnak van autója, hogy a cégautókról és a turisták utánfutóiról ne is beszéljünk.
És – nahát, nem fértek a bőrükbe a szerzők –, íme, egy, a bekezdések közé rejtett kritikai megjegyzés… „Az M7 autópálya – mint első hazai autópálya – magán viselte a még kiforratlan előkészítés és megvalósítás jegyeit.” Tekintsük el e mondat műszaki értelmezésétől. Tudjuk, kicsit ilyen is volt, kicsit olyan is volt, de a miénk. Mármint volt.
Aztán azt is írták még a szerzők – és immáron nevezzük néven őket, köszönettel: Balogh Attila és Mikuss Ervin –, hogy „a tervezés és az előkészítés 1961-ben, maga a kivitelezés 1963-ban indult meg, azonban az építkezés csak 1973-ban rendelkezett olyan beruházási programmal, amely a teljes beruházást egységesen átfogta. Jellemző adat, hogy tíz alkalommal volt beruházási program-, illetve engedélyokirat-módosítás.”
Kizárólag csak a filológia kedvéért teszem hozzá, hogy a Wikipédiában pedig – az adatokat nem ellenőriztem, viszont legalább nem is ütik egymást – az alábbi évszámokat találtam: „1964-ben helyezték forgalomba az M1-M7 közös budapesti szakaszát, majd 1966-ban a bal pályát megépítették Martonvásárig, 1971-re folytatták a bal pályát a Martonvásár és Zamárdi közötti szakaszon, 1972-75-ben a jobb pálya is elkészült Törökbálint és Balatonaliga között.”
Én nem tudom, mi mikor volt, egy-két év ide-oda talán nem is számít.
A lányomnak ugyanis azt próbáltam elmondani, hogy amikor már létezett autópálya, és amikor sikerült autós ismerőst megfűzni, hogy ugyan már, hozzon haza minket a sok szanaszét csomagunkkal, szóval, hogy amikor jöttünk hazafelé a Balcsiról, az érdi emelkedő mindig egyfajta erőpróba volt. Moszkvicsnak, Skodának, Wartburgnak egyaránt. Mondjuk, nagy levegőt véve ráfutott egy Trabant száztízzel, és mire a nyolc százalékos emelkedő tetejére kapaszkodott, lelassult ötvenre. Hogy azok idegtépő pillanatok voltak a hátsó ülésen, akartam még elmondani fásult leányomnak.
Ma, amikor az autók többségének meg se kottyan az egész miskulancia, a lányom – mondom, novemberben lesz tizenhat éves – nem ért semmit az egészből, hogy honnan is jött a papa. És akkor a nagypapáról még nem is beszéltünk, isten nyugosztalja.
Summa summarum
Nem állítom, hogy végül gyönyörű cikket kanyarítottam, de talán most az egyszer még megbocsátasz, kedves olvasó.