III./52. Csak azért is Lájv! Egy év elmúlt

   Csak írtam hétről hétre.

   Mármint a leveleket. Jött, ment egyik a másik után szeptembertől szeptemberig, és szinte észre se vettem, hogy közben eltelt egy esztendő. Mármint hogy megint eltelt, szokás szerint.
   Ha vége, hát vége, vélekedtem visszatekintve éltem e számtanilag körülhatárolt szakaszára, és amíg végiggondoltam, mi minden történt – és nem történt – velem ötvenkét hét alatt (mindezek elbeszélésével most nem untatnálak, Kedves Olvasó), önkéntelenül is leltározni kezdtem, miről is szól ez az ötvenkét szöveg. Már-már jegyzeteket is kezdtem készíteni, de szerencsére sikerült idejében abbahagynom.
   Az jutott eszembe, Szentirmai Éva biztosan unná, miként a savanyú ábrázatomat is.
   Pedig, ha szomorúság tört rám, eddig megvoltak nekem mindig a tuti vigaszaim.

   Először is a Dide.

   Mármint Kosztolányi. Akkor hát, tájékoztatlak benneteket tisztelettel, időrabló elfoglaltságaim közepette újraolvastam a Hajnali részegséget.
   Nem tudom, ki mikor cselekedte ezt meg utoljára, én bizony viszonylag régen, akkoriban még, amikor annyi állomásozott mindössze az emlékezetemben, hogy meglehetősen unalmas írásmű. Áll egy pasas az ablakban, bámulja a csillagokat, és mereng. Valahogy nekiveselkedtem mégis, és fölül kellett bírálnom önmagamat! Mert valószínűleg eljön mindenki életében egy pillanat, amikor hirtelen megérti, amit addig sosem. Akadt idehaza egy lemezem, neves színész mond verseket, gondoltam, meg is hallgatom. Úgy is cselekedtem, de az a színész, nevét borítsa most a feledés jótékony homálya, szerintem egy kukkot sem fogott föl abból, amiről az én Didém beszélt.
   Viszont mert véletlenek, tudjuk jól, nincsenek, ezekben a napokban rám talált egy rádióműsor. Nyilvánvalóan direkte az én kedvemért találták ki, ugyanis egy színészt, nem azt, akit az imént akár meg is nevezhettem volna, arra kértek, hallgassa meg az archívumban föllelhető összes Hajnali részegség-fölvételt, állítólag húsznál több van, ő át is eresztett a fülén – saját bevallása szerint – tízet-tizenkettőt, és kiválasztott közülük rádióközlés céljából négyet. Négyet, mégpedig kizárólag olyan színészektől, akik már… már, hogy is fogalmazzak, szóval a másvilági tévéhíradót nézik. Négyen négyféle értelmezésben mondták el a Hajnali részegséget még idelenn, és akkor elvesztettem gőgömet, miszerint egyedül én értem napnál világosabban Didét. Mert rá kellett jönnöm, lehet így is, lehet úgy is, még az is lehet, maga Dide is csak hajtogatta, hajtogatta a magáét, anélkül, hogy pontosan tudta volna, miről beszél. Ha, ugye, Arany János is vállat vonhatott, amikor értelmezték neki egy költeményét, mondván, „gondolta a fene”…
   Nekem, ne kerülgessük a forró kását, a négy közül az tetszett leginkább, ahogyan Gábor Miklós beszélte el. Ráadásul, állítólag, azért éppen úgy ahogy, mert egy vicikvacak kazettás magnóra vette föl odahaza saját maga, és azért fojtotta vissza annyira a hangját, mert a felesége a másik szobában aludt. Lám, mit ér egy feleség, ha alszik.
   Én nem tudom, de nekem ez a Kosztolányi Dezső szomorúság ellen eddig mindig nagyon bejött.

   A másik tuti orvosság neki a barátja.

   A Frici. Mert ha a Kosztolányi-összest végigolvastam, akkor nemkülönben a Karinthyt is. Érjen bármilyen bánat, Éva, valahogy elvonszolom magam a könyvespolcig, valahogy fölnyúlok még a parkettán csúszva-mászva, és leveszem valamelyik kötetet az összkiadásból. Aztán fölcsapom bárhol, és a Frici segít.
   Volt egy este, amikor a lányom nagyon odáig volt, és dúlt és fúlt és csapkodott, hogy ő ezt a matekot sehogy se érti. És akkor már engem is elfogott a harctéri, mert nem csupán a lányom matekpéldáját nem értettem, de immáron a lányomat se, hogy ugyanis egy egyébként szelíd kislány hogyan tud ennyire kivetkőzni önmagából. És akkor gondoltam egy nagyot, és kivételesen rohanás útján közelítettem meg a könyvespolcot, hogy majd a Frici! Majd ő! És fölolvastam a családnak ama Tanítom a kisfiamat című karcolatot, és azokban a percekben, meg még jóval később is együtt röhögött a család, bár az igazság kedvéért elmondandó, hogy a matekpélda még a hangos hahotától sem oldódott meg.

   De mindig kéznél van Dani uraság is.

   Megható visszatekinteni azokra a boldog időkre, amikor teljes szívemből utáltam Berzsenyit! Nyomasztott, hogy árva kukkot sem értettem belőle, utólag be kell vallanom. Meg az az egész idejétmúlt helyesírás a sok aposztróffal meg az a tenyérbe mászóan fitogtatott latinos műveltség! De egy ideje valahogy nagyon bírom. Ahogy például belevág a sűrűjébe, hogy „Hervad már ligetünk”, az szerintem kíméletlenül mesteri. Persze idő kellett annak a címnek a megértéséhez, hogy A közelítő tél, illetve, hogy ne köntörfalazzak, annak a beismeréséhez, hogy bizonyos dolgok észleléséhez nem kell semmi klasszika-filológiai műveltség, mert a szavak néha pontosan azt jelentik, amit, semmivel se többet. Meg kell persze jegyeznem, hogy Berzsenyi eredetileg az egyszerű és nemes Ősz címet adta a versének, aztán jött Kazinczy, akitől a végleges cím származik onnét Széphalomról, mert rájött, hogy a hat strófa tényleg nem az elborító őszről szól, hanem a közelítő télről, ami testvérek között is jelentős különbség. 
   Elmentem én egyszer Niklára, mert kíváncsi voltam, hová húzódott vissza ez a sértődött, magában dúló-fúló, önbizalom-hiányos fickó. Na, barátaim, tüzetesen körülnéztem, aztán levontam a következtetést, hogy arrafelé minden föltétel adott egy kiadós búsongáshoz! Maga az épület még csak-csak, de mögötte a kert! Szinte kedve támad a embernek odakucorogni a uraság mellé, aztán ott együttesen elpipálgatni, miközben döngicsélnek a méhecskék a kasban.
   Ahogyan a Tót meg az őrnagy úr sörözik a budiban.

   Mert megadatott ám az Örkény Pista is.
  
Fogalmam sincs, szokás-e, illik-e őt manapság olvasni, vagy a semmibe olvadt a huszadik század magyar irodalmának megannyi hajdani sztárjával egyetemben, de bánat idején nekem beválik.
   Nem állítanám, hogy a hasamat fogom a vicceitől, inkább csak félrehúzom a szám sarkát, azt is csak annyira, hogy talán szemből se látszik, de mosolyszünetek idején már az is rengetegnek számít.
   Én annyira, de annyira sajnálom, hogy nem ismertem ezeket a fickókat! Van egy újkori barátom, aki, képzeljétek, gyerekkora óta ugyanabban a házban lakik. Annak a háznak a falán meg feszeng egy emléktábla, miszerint ott lakott maga Ottlik Géza. Kérdeztem egyszer a barátomat, ismerte-e. És a barátom azt mondta a maga legtermészetesebb módján, hogy hát ő bizony egyáltalán nem. Látta néha totyorogni a liftre várva azt az öreg bácsit, mondták is neki a fölmenői, úgy nézzen rá, hogy valóságos író, és hogy csitt! mert otthon szokott dolgozni. De úgy egyébként, csóválta a fejét a barátom, nem ismerte. Gyerek volt ő még akkor, mondta a barátom, és akkor nekem az jutott az eszembe, hogy a mi házunk közelében is lakott egy nagy író, én már felnőttként költöztem arra a tájra, és tudtam, hogy ott lakik, de azt is tudtam, hogy betegeskedik, vagyis meg sem lepődtem, amikor nem sokkal az odaköltözésünk után… szóval ő is átkapcsolt a másvilági tévéhíradóra. Azt viszont utólag tudtam meg, hogy az az író nagyon-nagyon szomorú és magányos ember volt, és utólag is sajnálom, miért nem jutott az eszembe, hogy becsöngessek hozzá és a szemébe mondjam, milyen nagyra tartom. Pedig lehet, jólesett volna neki.

   Szóval ez a hétrőlhétrézés meg a szomorúság.

   Ahogyan írom ezt a cikksorozatot, és ugye, éppen három éve írom, próbálkozom én, Éva, szatirikus hangot megütni meg ironikus hangot megütni meg igyekszem én megütni mindenféle vidám hangot, de valahogy azt veszem észre, hogy soha senki nem nevet a vicceimen. Az ember ilyenkor hajlamos önmagában keresni a hibát. Aztán, csak halkan, hogy senki meg ne hallja, fölteszi a kérdést, vajon mit csinált volna az ő helyében a Dide meg a Frici meg a Dani meg a Pista.
   Azért nekik se volt könnyű, állapítom meg, és akkor jön el az az áldott pillanat, amikor körülnézek, merre is van az az új munkaév, Éva.