III./5. Az emléknélküliség életigenlő tulajdonságairól
Tisztelt Másvilági Tévéhíradó!56? Nem csupán egy szám, hiába kezdődik vele sokak életrajza. Mármint azoké a hétköznapi nőké és hétköznapi férfiaké, akik valami véletlen folytán – tudjuk jól: nincsenek véletlenek – éppen ötvenhatban születtek. Akik az idén ötvenévesek – másfél hónapig se tart már –, méghozzá nem körülbelül, nem csaknem és mintegy, hanem pontosan és kereken. Minek jegyében, ha visszanéznek, azt is elmondhatják, hogy az ég egy adta világon semmi, de semmi személyes emléket nem őriznek arról az esztendőről, arról a bizonyos október-novemberről, viszont eddigi életük első kétharmadát végigélték egy kimozdíthatatlannak tűnő rendszerben, ami…, valamint további egyharmadot meg egy másik, csapongani látszóban, ami ugyancsak…, és akkor fölsóhajtanak, és azt mondják, lám-lám.
Akar a fene ítélkezni. Még csak az hiányozna.
Mi, alulírottak, azért fordulunk magukhoz, s tesszük ezt – bár minden fölhatalmazás nélkül – nemzedéktársaink nevében is, hogy csináljanak már végre olyan műsort, amely arról szólna, hogy min ment keresztül az ötvenhatos, békeviselt évjárat. Meg hogy hová jutottak. És hogy mitől olyanok, amilyenek. Továbbá hogy mire számítsanak még. Csináljanak végre műsort arról, milyen emlékek nélkül élni egy olyan jelenben, amely kényszeresen emlékezik, ráadásul még azok sem mentesek az idő visszaforgatásának önkéntes kényszerétől, akik! Olyan műsort csináljanak, amelyet megnézhetnének anyák és apák, hogy távlatos hírt kapjanak a gyerekeikről, mert ők – ti. a szülők – többségükben bizony már a maguk tisztelt csatornáját nézik, kedves Másvilági Televízió, ha néznek egyáltalán tévéműsorokat.
Mert 56? Talán valóban csak egy szám. Ötvenhatban születni? Leginkább az a meglepő benne, hogy mindössze tíz évvel a háború után – és most, bár ez nehéz, de tekintsünk el annak az évtizednek a milyenségétől – holmi szerelmes hajlandóságú felnőtteknek volt kedvük egyáltalán gyerekeket nemzeni. Ez nem pusztán hormonok kérdése: ez maga a két lábon járó felelősség. Különös, de az el nem számolt népességszámlálás a megtapasztaltnál kissé több idős szülőt jelezne – amikor szólítva lettek, ezért is költözhettek idejekorán a másvilágra –: ők ugyanis az elsődlegesen nemzőképes éveikben többnyire egyebekkel (ezen-azon az oldalon háború, felszabadulás kontra megszállás, ötvenes évek stb.) voltak elfoglalva. Ezért a tervezhető gyermekáldást – közülük nem is kevesen – addig húzták-halogatták, amíg váratlanul be nem köszöntött a negyedik iksz, sokuk esetében annak is a dereka. És a huszonnegyedik órában esetleg csak egyszer, csupán egyetlenegyszer belevágtak az önkontroll nélküli gyerekcsinálásba, hogy azért mégis. Az ötvenhatos évjáratból sokan maradtak egykék. Ez az újkori jelenség, kedves szociológusok, már nem magyarázható a földbirtok osztatlan továbbörökítésének óhajával; ha tetszenének másutt kutakodni.
Hogy 56 csak egy szám lenne? Akkor hát kéne egy matematikai műsor az ötvenhatosok utólagos felelősségéről. Azokéról, akik valóban ott voltak – és akik aztán itt is maradtak. És otthon, iskolában, bárhol – jobb esetben mindenütt – nevelgették a kis neveletlenjeiket, és… És akkor most következnie kellene egy kellő alázattal viseltető történelemórának. Hát mind közül ez a legnehezebb. Mert ki tarthatna itt történelemórát, kérdezzük tisztelettel? Berecz János vagy Rainer M. János? Mécs Imre, Für Lajos és Rácz Sándor együtt? Berkesi András vagy Karinthy Cini vagy valaki más? A lengyel Górecki zenéje beszédesebben festi le a kelet-közép-európai ember lelkiállapotát, mint… A magyar Gothár Megáll az idője minden leíratlan és kimondatlan mondatával többet árul el, mint… Valóban? Ki érti? Persze dehogyis akarna meggondolatlanul jelenkori filmkritikát írni bárki. Bár. Tessék úgy beülni moziba valamelyik friss, jubileumi filmre 2006-ban, hogy odabent fészkelődik egy kötelezően kivezényelt középiskolás osztály. (Járt eleget moziba az ötvenhatos évjárat is április negyedikék és november hetedikék környékén, hozzuk föl ezt is. Meg azt, hogy egy mai diák ugyanúgy utálja a kötelező angolt, mint egy hajdani a kötelező oroszt. Meg beszéljünk arról is, hogy politikafüggő-e az emberi butaság – vagy netán fordítva igaz-e a tétel.)
56. Az a bizonyos szám. Hallotta valaki az ötvenhatos évjárat szájából azt az érvet, hogy könnyű volt azoknak, akiknek volt kit hazaküldeni? Hogy könnyű volt azoknak, akiknek volt kit behívni? Meg hogy milyen jó együtt sírni, együtt nevetni? Együtt még imádni is, utálni is jobb, nem? Ezt ki tanította? Meg hogy egy dolog kimenni. Viszont egy teljesen másik visszajönni.
56? Egy szám, amelyet aztán követtek mások. Itt van példának okáért rögvest a 61 meg a 62: az ötvenhatos évjáratnak – kivéve azokat, akikhez váratlanul csöngettek be hazatérők (tessék Dusán-szövegeket hallgatni) – honnan is lett volna fogalma amnesztiákról? 68? Az új gazdasági mechanizmus – meg a csehszlovákiai bevonulás. Meg valahol messze, messze a mexikói olimpia. 72? Olajválság és begyűrűzés? Olimpia a közeli Münchenben! 77? Charta ’77? 82? Lengyelország? 89? Románia? És aztán 90? Sütő András fél szeme?
Tisztelt Tévések!
56: egy szám a személyi igazolványokban. Egy szám, benne minden iratukban, amelyeket fölmutatva egyediesíthetőek és azonosíthatóak. Nincs közöttük két egyforma, valami összeköti őket mégis. Szóval az ötvenhatos évjárat. Tisztelet a kivételnek, nem sikerült túlságosan életképesre. Mindmáig a génjeikben hordozzák azokat a sebesüléseket, amelyeket a szüleik szereztek ifjúságukban, és ebből a szempontból szinte majdnem mellékes, hogy melyik irányba vonszolt marhavagonok zakatolását hallva. A szüleik azokat a félelmeket örökítették bennük tovább, amelyek beléjük ivódtak, amikor megláttak egy egyenruhát. Csecsemőként, óvodáskorúként sejtelmük sem volt bebörtönzöttekről és börtönőrökről, kivégzettekről és kivégzőkről, disszidensekről és határőrökről. Már bocsánat, de ismeri itt még valaki ezt a szót, hogy „disszidálni”?
56? Olyan szám, mint, mondjuk, 90. Aki ma újdonsült munkavállaló, hallotta-e azokat a neveket, amelyek különböző helységekben és helyiségekben annyiféle hangerővel, hangsúllyal, hanglejtéssel jutottak az ötvenhatos évjárat fülébe? Kinek mit mond az, hogy Kádár apró dögei? Meg hogy Nyers fehér acél? Ki tartja még számon, hogy a Nádor utca valaha – átmenetileg – Münnich Ferenc nevét viselte? Ki lapoz föl még irodalmi antológiákat a hatvanas évekből? Ki hallgatja végig ugyanazt a történetet tegnap, ma, de aztán szemrebbenés nélkül holnap is? 56? Ismerünk élőt és holtat. Aki él, így vagy úgy, annak formálódik a leltár. Így vagy úgy. Mert aki idejekorán belehalt, az szentesíti a többiek még készülőjét. Bár azért – már elnézést kérünk – az a visszafordíthatatlan agyvérzés, infarktus, rák nem kellett volna. Csak, mert nem úgy sikerült, ahogy? Ugyan.
56? Ismerünk hívőt, hitehagyottat és hitváltót. Ismerünk megbocsátót és megbocsátani nem tudót. Mértéktartót és mértéktelent. Alázatost és attól menteset. Ismerünk öngyilkost és gyilkost. És hiába magyarázunk mindent avval, hogy ismerjük azt, amikor – az utólagos élménybeszámolók szerint – puskaropogáskor összerándul a bölcsőben a test. És hiába ismerjük azt, amikor attól lesz szobatiszta egy kisgyerek, hogy szétlőtt lakásban totyoghat pelenka nélkül.
Tisztelt Másvilág!
Ücsörögnek füstös presszókban az ötvenhatos férfiak későbbi nőkkel: meghallják egymást? Mennyi lehetetlenség nyomja az egyiket, ami a másikat már másként, csak, mert van köztük néhány év korkülönbség? Mégis 56 lenne hát a mérce, a jelzőkaró, amihez viszonyítható minden lét, minden jelen és jövő? Csak mert – a sors különös szeszélye folytán – valaki éppen egy adott esztendőben született? Mit hibáztak el valaha anyák és apák? És mit később a gyerekek?
56? Az csupáncsak egy szám. Hogy anyák és apák mit tehettek és mit nem, azt akkor is, most is nagyjából világosan lehetett és lehet látni. Megtettek mindent, ami megtehető volt, nyugodjanak békében. Hruscsov és a Szabad Európa és a szuezi válság háromszögében (egy lehetséges háromszögelési pont a sokból) – vagy a címeres, a címertelen és a lyukas zászlóéban. Mondjuk, megtettek mindent. Akkor. De aztán? Akkor ér-e véget a színielőadás, amikor a vasfüggöny legördül?
56. Egy szám. Akár azt is jelenthetné, tiszta-e a lelkiismeret.
Tisztelt Másvilági Tévéhíradó!
Levelünket nyugodt szívvel megírhattuk, a címzett úgyis ismeretlen. Így aztán aggodalomtól mentesen kérdezhetjük meg azt is: mikorra készül el a film? Mert ez csak szöveg volt; egy szöveg, semmi más.
(nevek és címek a szerkesztőségben)