Lájv Kéjzsztádisz 10.
Szociális fóbia

   Az első találkozás.
   Egy tanár avval a problémájával fordult hozzám, hogy másfél héttel tanévkezdés előtt levelet kapott egy diákjától, akinek immár két éve osztályfőnöke.
   „Tisztelt Tanár Úr! Számomra szomorú levelet írok önnek. Búcsúlevelet. Hosszú tanakodás és gondolkodás után elhagyom az iskola padjait, és egy másik iskolába megyek. Nem lenne fair, ha így, levélben köszönnék el és köszönném meg, hogy kitartott mellettem. Szeretnék mindenképpen személyesen elköszönni az osztálytól és öntől. Erre, remélem, minél hamarabb sort tudunk keríteni. Egy diákja, akit felkészített a nagybetűs életre!”
   Kezdtünk tanakodni, mi állhat a háttérben. Mivel a gyerek semmiféle információval nem szolgált, mi vezette erre a döntésre, ráadásul a szülő, akivel a viszony ugyancsak jól alakult, egyáltalán nem jelentkezett, a tanár nem talált észszerű magyarázatot a hirtelen iskolaváltásra. Hiszen jól működtek együtt, a kezdetben egyáltalán nem tanuló kamasz dolgozni kezdett, két együtt töltött év alatt a szeme láttára kezdett a gyerek felnőtté válni.
   Persze a tanár nem azért jött, hogy őt kezeljem. A gyerek meg? Lehet, semmi baja.
   Tártam volna szét a karomat? Tehettem volna, de szeretem az elméleti rejtvényeket.
   Arra gondolok, csak valami fóbia léphetett föl. A fóbia olyan megbetegedés, amely révén bizonyos helyzetekben intenzív, irracionális szorongás jelenik meg. Rettegés, félelem, abból következően menekülésvágy. Ez utóbbi egyébként csak akkor, ha a szorongás teljesen függetlenedik a realitástól, a valódinak hitt veszélyhelyzettől, és intenzíven megjelenik az érintett életében. Ha a fóbiás félelem következményei jelentősen befolyásolják az illető vagy környezete életét, ha súlyosan nehezítik azt, a fóbiás ember menekülni akar.
   – Csak ezt tudom elképzelni – mondtam a tanárnak. – Valami súlyos és tartós szorongás jelentkezhetett a vakáció idején, amelytől a diák képtelenné vált arra, hogy tanáraival, osztálytársaival együttműködjék. Talán attól retteg, hogy felsül, hogy szégyenben marad! Talán megbélyegzéstől fél, hogy osztálytársai, köztük barátai kiszúrják esetlenségét. És ez a kezeletlen szociális fóbia szeparálja el a többi embertől, teszi tönkre kapcsolatait, nehezíti eddigi iskolájában a helytállást. A szociális fóbia egyébként is leginkább gyermekkorúakra, serdülőkorúakra jellemző, bár… változó intenzitással ugyan, de hosszú évekig fennállhat.
   – Gondolja? – kérdezte a tanár. – Szinte szövetségesem volt! Kifejezetten jó viszonyban voltunk. Ha valami ilyesmi helyzetbe, lelkiállapotba került, azt hiszem, megkeresett volna.
   – Hm – mondtam, mert jobb nem jutott az eszembe. De aztán fölidéztem, amit tanultam a betegségről. – A fóbiás beteg általában tisztában van szorongása túlzott mértékével, csak szorongása tárgyát, legyen az például a nyilvánosság, a valósnál félelemkeltőbb tulajdonságokkal ruházza föl. Ezért igyekszik kerülni a találkozást vele! És ettől jelentősen beszűkül az élettere. Esetleg a páni félelem a gondolkodás képességétől is megfoszthatja!
   – Hümm – mondta erre a tanár, talán mert neki is csak ez jutott eszébe.
   – Nem tud valami korábbi, rejtett, nyomasztó élményéről? Önbizalomhiányról, önértékelési problémáról? – kérdeztem. – Valami számára félelmetesről, amit elfojtott magában? Vagy amit megoldásként áttolt erre az iskolaváltásra, mert azt gondolja, a mostani helyzetét így eredményesebben kontrollálhatja?
   – Semmi ilyenről nem tudok – ingatta fejét a tanár.
   – Nem követ valami modellt? Nem utánoz valakit?
   – Nem. Mindeni más maradt az osztályban.
   – Tudja, az ember hajlamos fóbiák kialakítására, de fölkészületlen a kezelésére – jelentettem ki teljes határozottsággal. – Ráadásul sejtelmünk sincs, öröklött vagy kulturális jelenség áll-e egy-egy fóbia hátterében.
   – Gondolja, hogy pszichoterápiás kezelés segíthet a gyereken? Esetleg gyógyszeres beavatkozás? Járnia kéne önhöz, hogy megtanítsa arra, nincs semmi félelmetes a rettegett dologban?
   – A gyógyuláshoz, a sikeres terápiához bizonyosan föl kell tárni a tudattalan szorongásokat! Elsősorban neki kell hajlandónak mutatkoznia arra, hogy lemondjon a tünetéről. Esetleg… – merengtem el – próbálkozhatunk olyan kezeléssel, hogy szembesítjük őt a számára legfélelmetesebbel. Megtanulhatna a rettegett ember, tárgy vagy helyzet jelenlétében relaxálni, mert a relaxációs válasz fölváltja a félelmi reakciót! Vagy… mindenféle fölvezetés vagy relaxáció nélkül eláraszthatjuk félelme tárgyával. Netán elmerészkedhetünk odáig, hogy én, a terapeutája kerülnék kapcsolatba a rettegett valamivel, valakivel, és ő csak kívülről nézné. Kidolgozhatnék egy kifejezetten rá szabott, egyéni kombinációt…!
   – Ön szerint az volna a diákom, illetve hát a volt diákom célja, hogy minél messzebbre kerüljön az eddigi nyilvánosságától, és a későbbiekben ettől teljesen eltérő nyilvános helyen jelenjék meg? Ezért megy másik iskolába? – kérdezte a tanár.
   – Lehet – mondtam. – És ezért a döntéséért tulajdonképpen jutalmazással kéne támogatnunk. Persze… kiegészíthetnénk a kezelését otthoni önsegítő programokkal, illetve… segíthetne neki egy támogató csoport. Rá kéne venni, hogy menjen el számára félelmetesnek tűnő, társas eseményekre, és egészen addig tartózkodjék is ott, amíg félelme el nem múlik!
   – De hiszen már megírta, hogy másik iskolába megy! – nézett rám a tanár.
   Engem azonban ekkor már nem lehetett leállítani.
   – Ha eljönne hozzám, a viselkedésterápia mellett alkalmazhatnék kognitív eljárást! Hirtelenjében racionális érzelmi terápiára gondolok. Rávilágítanék az irracionális föltételezésekre, előbb kétségbe vonnám azokat, utóbb viszont reálisabb alternatívát kínálnék azoknál! Házi feladatként önbecsmérlő gondolatainak azonosítását és megfigyelését adnám!
   – A házi feladatokat mindig utálta – próbált leállítani a tanár.
   – Mit szólna a szociális készségek gyakoroltatásához? Egy, az asszertivitása növelését megcélzó tréninghez? Ha netán sorozatosan modellált szociális viselkedésformákat állítanék elé példaként? Mi több, bátorítanám, hogy egyiket-másikat próbálja ki? Megerősítéssel és elismeréssel addig segíteném, amíg nem kezeli tökéletesen az adott helyzetet? 
   De mire töprengésem végére értem, a tanár már kiódalgott a rendelőből.

   A második találkozás.
   Személyesen ugyan többé nem keresett föl a tanár, de küldött levelet. Ő kapta úgy egy héttel az előző után, két nappal a tanévnyitó előtt.
   „Tisztelt Tanár Úr! Ahogyan néhány napja gyermekem már megírta önnek, a következő osztályt másik iskolában kezdi. Egy hónapja kérte, hogy üljünk le beszélni. Elmondta, hogy szeretne érettségizni, ez a fő célja, de nem az eddigi iskolájában, hanem átmenne egy másikba. Utánajárt, és ki is nézte, melyikbe. Nagyon sokat jelentett az elmúlt két év, mert megtanult tanulni és küzdeni az eredményekért! Nagyon nagy leckét kapott azzal, hogy ön mindvégig mellette állt. A gyerek sokat komolyodott, bízom benne, és látom, mennyire motivált és céltudatos. Egyszerűen megkereste azokat a kereteket, amelyek jobban megfelelnek a személyiségének. Maximálisan támogatom törekvéseiben. Remélem, nem veszi rossz néven, mert mindez nem ön vagy bárki ellen szól. Az évnyitóra elmegy, akkor tudnak beszélni a részletekről. Tisztelettel és üdvözlettel volt diákja édesanyja.”  

   Budapest, 2017. szeptember 3.