Lájv Kéjzsztádisz 11.
A gonoszság
Anamnézis.Kopogtattak, ajtót nyitottam. A küszöb előtt állt, és csak annyit mondott:
– Valaki gonoszul viselkedett velem. Ön szerint meg kell védenem magam?
– Gonoszság? – Súlyos szavakat komolyan veszek. – A gonoszság cselekedet. Netán reakció más cselekedetére. Megtörténik, aztán vagy ismétlődik, vagy nem. Vagy sorozatosan ismétlődik, vagy nem. Nem téveszti össze a gyűlölettel? Mert az viszont érzés, és akár állandósulhat is. Érzés a lélek mélyén, amely bárki lépéseit irányíthatja.
Tanácstalanul tárta szét a karját.
Kérdeztem, mi történt, mire belépett a rendelőbe. Leültettem, mert túlságosan elszántnak látszott. Vagy csak engem nyugtalanított a tettrekészsége? Elmondta, hogy az illető először azért állította meg, hogy szinte pironkodva közölhesse vele, kifogásolja valamely szóhasználatát. Egyetlen szavába kötött bele. Néhány nap elteltével ismét megállította, hogy elnéző mosoly kíséretében megjegyzést tegyen arra, ahogyan ül. Harmadjára azért, hogy mintegy zavarba jőve saját mondandójától arról tájékoztassa, bizonyos mozdulatait nem tartja méltónak bizonyos alkalmakhoz.
– A gonoszság általában valakinek, valaminek a megváltoztatására, megakadályozására, szélsőséges esetben elpusztítására irányul. Olyasmire, ami békés úton, megegyezéssel, kéréssel, felszólítással nem tűnik elérhetőnek – vetettem közbe.
Azt mondta, ő mindössze teszi a dolgát. És ezek szerint van, akit ez zavar. Vagy az zavarja, amit tesz, vagy az, ahogyan teszi.
– Nézze – mondtam –, mindenki az aktuális értékrendje szerint ítélkezik mások tetteiről. Mindenkiben, miközben ezt-azt észlel, bizonyos fölismerések képződnek, amelyek aztán minden további döntését, abból eredő reakcióját, cselekedetét vezérlik. Valahogy, elfojtottan és nem elfojtottan, eltitkoltan és nem eltitkoltan, mindenki reagál a környezeti ingerekre.
Elmondta, talán ilyesféle inger érhette az illetőt, amikor egyszer, sokaságba olvadva, végighallgatta az ő széles nyilvánosság előtt tett javaslatait egynémely változtatásra. Azokkal zavarhatta meg mások kialakult életét.
– Aha – mondtam. – Megtaláltuk a cselekedetet, amelyre reagált az illető!
– De miért gonoszsággal? – kérdezte.
– Biztos, hogy gonoszság volt, amit utólag annak vél? – kérdeztem vissza.
Kezdtünk beszélgetni arról, a lélekben mennyi negatív érzelem tartja rabságban a kevés pozitívat: harag és félelem, irigység és féltékenység, mígnem fogságából kiszabadulhat az öröm. Hogy az ember inkább visszahúz, csak el ne veszítse vélt előjogait. Könnyebb törvényszegőnek kikiáltani azt, aki betokosodott ügyeket előrelendítene, mint törvénytevőnek.
– Volna hát nyílt arcú gonoszság? – kérdezte.
– Persze – válaszoltam. – A szakirodalom számos példát tart számon az „ellenfél” közvetlen támadására, amelyekből kiolvasható, kiről van szó, mit akar, mi a baja velünk.
– És akkor létezik álarc mögé rejtett gonoszság is? – kérdezett tovább.
– Éppen annak létét érzi most a saját bőrén – bólintottam. – Az ellenfele, ha jól veszem ki a szavaiból, éppen azokra a dolgaira csap le, amelyek önt büszkeséggel töltik el. Nem a mondandóját cáfolja, mert arra valószínűleg nincsenek ellenérvei, hanem éppen azt fordítja ön ellen, amiről gyanítja, hogy erősségének véli. A tartalom bántja, mégis a formát kifogásolja.
– Tényleg ilyesmi történik velem – mondta. – A szavaimat, a viselkedésemet kritizálja.
– Az már az első lépés, ha valaki érzékeli a különbséget, hogy nem csupán gonoszul viselkednek vele, hanem kifejezetten támadják – állapítottam meg. – És ez rosszul jön az elkövetőnek! Neki nem jó, ha a célpont rájön, milyen fondorlat készül ellene, mert ebben az esetben fölkészülhet a támadásra. Ahogyan persze az se volna jó, ha belátható időn belül nem venné észre, mi történik vele. Hogy ami történik, az több mint gonoszság, mert akkor nem szenved tőle. Kimagyarázhatja mással a dolgot. Például puszta véletlennel.
És ekkor kimondtam, hogy a lélektan szerint a gonoszság akkor sikeres, ha annak eredményét élvezi a végrehajtója. Ha a gonosztevő elgyönyörködhet munkájában, ahogyan másokat boldoggá tesznek a jó cselekedeteik.
– És most? Hogy már tudom? – kérdezte.
– Ön keveset, ő viszont sokat kockáztat a támadással. Ha lebukik, megtorolhatják, amit tett, visszaforgathatják rá a rosszat. Tehát álcáznia kell magát az „ellensége” előtt, különben a gonoszság élvezhetetlenné válik. A keserű győzelem általában elveszi a kedvet újabb gonoszságok elkövetésétől. Ha az ő szempontjából nézzük, minden mások elleni tette önmaga elleni tett. Ahogyan a pszichológia mondja: minden agresszió autoagresszió.
Diagnózis.
Az embernek könnyebb azt gondolni, hogy a rosszindulatú, tehát destruktív viselkedés csupán a negatív környezet, a rossz neveltetés, netán mentális pszichózis következménye. Ami sokakat megijeszt, az nem is maga a puszta gonoszság, hanem a magyarázat nélküli gonoszság! Nehéz fölfogni, hogy valaki nem azért bánt másokat, mert rossz családban nőtt föl, vagy mert pszichológiailag nem beszámítható, hanem azért, mert élvezi a gonoszságot. Meg kell érteni: a gonosznak gonoszkodnia kell, különben ellentmondásba kerül önmagával.
Kezelés.
Pszichológiai szempontból kétféle emberi gonoszság létezik: az egyik, amikor valaki kívülről támad a másikra, hogy kárt okozzon, átalakítson vagy pusztítson annak szférájában. Ilyenkor viszonylag könnyű elszigetelődni a hatástól, könnyű harcolni ellene, mert tiszták a frontvonalak. Lőnek rám, hát védekezem. A másik viszont nehezebb eset: olyankor valaki csellel átjut áldozata védelmi rendszerén, és belülről kezdi átformálni, megváltoztatni egy eredetileg nem kívánt irányba.
A támadás kifinomult változatában a beférkőzött támadó nem bomlaszt, csak átprogramoz, hogy áldozata bomlassza önmagát. Ez alattomos rávétel arra, hogy a célszemély kövessen el gonoszságot önmagával – vagy másokkal – szemben. A támadó megkísért, rosszra csábít, félrenevel. Avagy másként: beugrat, szélhámoskodik, csőbe húz.
A bomlasztó gonoszsággal nehéz megküzdeni, mert az ellenség a falakon belülre jut a védelem valamely résén, hiányosságán keresztül. A védekezés ilyenkor teljes önellenőrzést, önvizsgálatot, sőt szigorú önítélkezést, belső karanténok létesítését kívánja meg, végső soron önkorlátozást. A befelé fordulás viszont belső harcot eredményezhet, ami gyengíti a rendszert. A küzdelem a belső ellentmondásokkal, például a sokáig tartó lelki őrlődés, lassítja az intelligencia reakcióidejét, rontja a kifelé figyelését, csökkenti az ellenállását, az éberségét a külső ellenségekkel, veszélyekkel szemben. Intelligencia kérdése minden.
És akkor nem beszéltünk a lehetséges visszatámadásról. De ez is intelligencia kérdése.
Kontroll.
Az egyetlen, ami hatékonyan megvédhet minket attól, hogy viszonzásként mi magunk is gonoszságokat kövessünk el másokkal szemben, az az, ha megtanuljuk nem élvezni a gonoszságot. Másét se. Ha annak látjuk, ami: egy félresikerült jócselekedetnek, ami javítandó.
Budapest, 2017. szeptember 10.