Lájv Kéjzsztádisz 12.
A Burnout-szindróma

   Anamnézis.
   Felnőtt keresett föl. Nem tudja, mi van vele, egy kollégája szólt neki, hogy mintha mostanában valami nem stimmelne, esetleg fordulhatna szakemberhez. Érzett ő is problémákat, de azt remélte, külső kíváncsiskodónak nem tűnik föl.
   – Miért hozzám jött? – kérdeztem.
   – Mert ez csak lelki nyavalya lehet – válaszolta.
   – Miből gondolja?
   – Abból, hogy testi tünetek nincsenek.
   – És milyenek vannak?
   Kezdte sorolni. Azt veszi észre magán, hogy mintha megterhelő lenne számára a rá zúduló érzelem, ami persze belőle is érzelmeket vált ki, ezért hol könnybe lábad a szeme, hol ordít emberekkel. Kedvezőtlen stresszhatások érik, ezért néha kifejezetten ellenséges hangulatban megy be nyilvános helyekre, már ha egyáltalán bemegy azokon túl, ahová muszáj. Fizikailag is állandóan kimerültnek érzi magát, ezért ültében elbóbiskol a buszon.
   – Mi a foglalkozása? – kérdeztem.
   – Tanár vagyok – válaszolta.
   – Aha – mondtam.
   Abból a szakmából nem ő az első esetem. Régóta tudom, hogy a pedagógusok nevelőkként egyfajta segítő funkciót látnak el össztársadalmi szinten, ezért az átlagosnál empatikusabbnak kell mutatkozniuk. Ugyanúgy, mint az orvosoknak és az ápolóknak, a rendőröknek és a lelkészeknek, az újságíróknak vagy éppenséggel a pszichológusoknak.
   Sokféle pácienssel találkozom.
   – Hallgatom – mondtam.
   És mondta, mondta. Először is a szokásost: a bizonytalan társadalmi presztízsre, a még mindig kis fizetésből következő, kiengedhetetlen nadrágszíjra panaszkodott. Az előrejutási lehetőségek teljes kilátástalanságára, de persze… hova is. A vállát nyomó, adminisztratív terhekre, amelyek súlya alatt megroppan. És elhallgatott, és újrakezdte, hogy tényleg nagy rajta a nyomás, egyik óráról ki, másikra be, és közben ezer megoldatlan probléma, amelyekről tudja, hogy néha sokkal-sokkal fontosabbak a tanításnál. Megerősítést ellenben alig kap, inkább piszkálják. Az egyébként is túl hosszú munkaideje otthon se ér véget, sőt hétvégén se, mert óravázlatot kell írnia, dolgozatot javítania. És az extra igénybevétel mellett nagy felelősség hárul rá, mert jó néhány gondot, amellyel egy-egy családnak kéne megbirkóznia, rá hárítanak át, ami persze egyrészt megtisztelő, de másrészt… valahogy mégis. Miközben a diákjai krízishelyzeteit együtt próbálja földolgozni velük, és van, amit nehezen él meg ő is.
   Kérdeztem, hogy amikor pályát választott, tudatosan döntött-e leendő hivatása mellett. Hogy egyáltalán hivatást választott-e, vagy csak… foglalkozást. Megfigyelte-e akkor az igényeit és hozzájuk mérve a képességeit? Átgondolta-e motivációit, tisztázta-e attitűdjeit?
   Furcsállotta, hogy ilyen lélektelennek tűnő kérdéseket teszek föl, de végül azt nyilatkozta, hogy igen, igen és igen.
   – És immár nem tartja magát jó tanárnak?
   – Maga mondta.
   – És azt tapasztalja, hogy megromlanak a munkahelyi kapcsolatai is?
   – Ezt is maga mondta.
   – Nem lehet, hogy még mindig túl nagyok az elvárásai? Hogy még mindig túl sok ideával a fejében végzi a munkáját? Amelyek a valóságban nem is realizálódhatnak?
   – Túl sok idea? Az mi? – kérdezte, csak hogy húzza az időt.
   Nem szóltam semmit, csak néztem és néztem.
   – Lehet – mondta végül. – Bár nem filozófiát tanítok, hanem kémiát.
   Fölsoroltam neki baja szakaszait, és megkértem, a végén nevezze meg, szerinte jelenleg melyikben tart. Amikor, lehet, túlzott lelkesedéssel dolgozni kezdett, talán irreális célokat tűzött maga elé, például azt, hogy olyan tanár lesz, aki tanítványaival is, kollégáival is intenzív kapcsolatot tart. Amikor netán pozitív visszajelzést kapott a diákjaitól, netán a munkáltatójától, az még inkább elősegítette a kreativitását, amitől szociálisan még elkötelezettebb lett. Amikor az idő előrehaladtával azt tapasztalta, hogy kezd veszíteni lelkesedéséből, ráadásul a nyitottsága, az érdeklődése, a teljesítőképessége fogyatkozik… Amikor a tökéletesség hajszolása cselekvési és bizonyítási kényszerbe csapott át, mire föl egyre több időt töltött munkával, mellette egyre kevesebbet családjával, barátaival, ám mindennek ellenére teljesítménye fokról fokra tovább csökkent. Amikor negatív megnyilvánulásokra kapták föl fejüket diákjai, tanártársai, ő meg mindezért kezdte megkérdőjelezni saját munkájának hatékonyságát. Vagy amikor már apátiába zuhant, kerülte a személyes találkozásokat, a kihívásokat meg pláne. Minden segítő szándékot elutasított, a jövőjét kezdte negatívan megítélni, mert a szakma számára mindennapos robottá vált.
   Nem kellett kérdeznem. Látszott, hogy az utolsó szakaszban tart. Inkább azt kérdeztem:
   – Még mindig saját személyiségét tekinti a legfontosabb munkaeszközének?
   – Hát ne? – csodálkozott rám.

   Diagnózis.
   Mivel mindez valahol veszteségélmény, így lényegében gyászmunkával azonosíthatjuk az efféle lelkiállapotot. Nem megfelelő az a munkahely, ahol folyamatosan azt érezzük, nem becsülnek meg minket! Sőt, ahol gyöngeségeinket keresik. A túlterheltség elől meg érdemes „elmenekülni”, már ha tehetjük. Valójában a tehermentesítés a legjobb prevenció: olyan új munkahely, ahol elkerülhető a sematikus munkavégzés. Futószalag törlendő!

   Kezelés.
   Mindenképpen külső segítségre van szükség. Az első lépés természetesen az lenne, ha a páciens változtatni tudna munkakörülményein, túlterheltsége mérséklődne, például szabadságra mehetne. Megoldást jelenthet valamiféle továbbképzés, tréning, amennyiben persze ilyesmiben támogatná a munkahely. És nem utolsósorban komoly védelmet jelenthet a rendszeres szupervízió. Bölcsen tette, hogy összeszedte bátorságát, és fölkeresett. Kiváló gyógymód az autogén tréning vagy bármilyen stresszoldó technika, amit néhány további találkozáson elsajátíthat. Beszerezhet hozzájuk relaxációs anyagokat: talán hoznak eredményeket. Segíthet egy személyi tanácsadó, aki az önmegismerését, önmenedzselését kezeli, ezáltal teherbírását biztosabb alapokra állítja, de erre nyilván nem futja a fizetéséből. A gyógyszeres terápia csak abban az esetben elkerülhetetlen, ha a kiégés extrém módon súlyossá válik, ha szorongás, depresszió kíséri. Ha más kúra nem segít érdemben.

   Kontroll.
   Mivel a legnagyobb rizikófaktor a szív- és érrendszeri betegségek kialakulása, amellyel együtt járhatnak emésztési megbetegedések, sőt alvászavarok is, ezek fölbukkanására különös figyelmet szükséges fordítani.  

   Budapest, 2017. szeptember 17.