Lájv Kéjzsztádisz 14.
Stresszorexia
Anamnézis.– Miben segíthetek?
– Azt hiszem… kényszeres evő vagyok. Állandóan ennék. És, sajnos, eszem is. Ahogy hazaérek, amúgy kabátban, kézmosás nélkül az első utam a hűtőszekrényhez vezet, és hidegen magamba tömöm az előző napi maradékot. Fegyelmezném magam, de... kudarcot vallok.
– Mondja, hogyan telik egy napja?
– Kora reggel munkába indulok. Előtte még nem vészes a zabálhatnékom: iszom egy teát, elmajszolok hozzá egy szikkadt zsömlét. Reggel tulajdonképpen nincs is igazán étvágyam. Aztán beérek, és onnan kezdve egy perc nyugtom sincs. Órára be, óráról ki, a szünetekben mindig rám csimpaszkodik egy-két diák, akik kizárólag velem beszélhetik meg a problémáikat… Persze megtisztelő, ha bíznak egy tanárban a diákjai. Végtére is ezért vagyunk a pályán, nem? Aztán így megy egész nap. Egészen délutánig, kora estig. Általában ötig-hatig bent vagyok, mert mindig van mit csinálni, és sosem érem utol magam.
– Szóval tanár.
– Tanár. Vagy legalább valami olyasmi.
– Nem is eszik napközben semmit?
– Ó, hát arra nem futja az időmből! Esetleg futva bekapok valami hideget, aztán meg kaját melengetni amúgy sincs nagyon lehetőség. Ahhoz mikro kéne.
– Maguknál biztosan van menza, iskolákban szokott lenni. Miért nem fizet be?
– Reménytelen. Egy szünetben le se érek két emelettel alább, hogy beálljak a sorba…
– Hm. Maga egyszerűen éhes, mire hazaér! Min csodálkozik?
– Én már semmin nem csodálkozom. De zabálni nem kéne. Én meg zabálok.
– Hát… igaza van, mértéket tényleg tudnia kéne tartani… Van viszont olyan kollégája, aki azt viszi túlzásba. Aki nem is nagyon eszik. Ő meg avval nyűglődik.
Mondtam volna a szemébe, hogy beteg? Stresszorexiás, ahogyan a szakmában az olyanokat nevezzük, akik időhiány miatti táplálkozási zavarban szenvednek. Mert aki stresszbeteg, az, ugye, szorongásos tüneteket produkál. A szorongástól meg vagy megnő az étvágya, legalábbis azt érzi, annak következményeként túl sokat eszik, vagy teljesen elmegy, minekutána túl kevés táplálékot vesz magához. De… maga az időhiány is csak tünet. Járjunk csak utána, gondoltam, hogy pontos diagnózist vehessek föl, és gyógymódot javasolhassak.
– Maga egyáltalán tudatában van annak, hogy szorong?
– Hogy én meg a szorongás? Viccel? A megtestesült nyugalom szobra vagyok!
– Biztosan? Mondja… saját bevallása szerint nem szokott netán, mondjuk, kapkodni? Esetleg rohanni?
– Kérem, ez a szakmám velejárója! Naponta ezer döntést kell meghoznom! A többségükön gondolkodni se érek rá, nemhogy megfontolni! Olyan vagyok, mint egy gyorsreagálású hadtest a katonaságnál. Most vagy soha! Életek múlhatnak egy-egy jó vagy rossz válaszomon! Akár még a sajátom is. Nagy felelősség ám fiatalokkal foglalkozni.
– De miért kapkodva teszi? Miért rohanva?
– Mert ha nem teszek meg valamit azonnal, a megoldatlan problémák a nyakamon maradnak! És halmozódnak. Nekem meg kell felelnem az elvárásoknak! Ezért lettem tanár!
– Nem lehet, hogy az egész evési mániájának a hátterében éppen ez, a megfelelési kényszer áll?
Evvel körbe is értünk. Kezdte megérteni, hogy amit csinál, egy örökös körfolyamat része, amelyből nehéz kilépnie. Próbáljam neki elmagyarázni, hogy nincs egyedül? Aki gyerekekkel „dolgozik”, akár a sajátjával, az, ha a „munkáját” komolyan veszi, előbb-utóbb veszélyeztetetté válik. A stresszorexia mindenkire leselkedik! A stresszorexia veszélyesebb, mint más népbetegségek, a dohányzás vagy épp az alkoholizmus, mert sokkal alattomosabb.
– És a család?
– Hát… az van. Persze. Feleség, gyerek.
– És?
– Viszonylag jól viselnek engem. Már amennyit találkozunk.
– Alig találkoznak…?
– Alig, persze. Amint hazaérek, megtömöm a hasam, aztán magamra zárom az ajtót. Otthon nem vágyom másra, csak csöndre.
– Mondja, törődik maga egyáltalán a családjával? Ugyanúgy, mint a diákjaival?
– Velük nem kell különösebben. Az asszony is dolgozik, a gyerek meg már önjáró.
– Részt vesz a háztartásban? Olyan mindennapos teendőkre gondolok, mint a mosás, a teregetés, a vasalás… A mosogatás, a takarítás…
– Gondolja, hogy kéne? Ha bármit csinálnék, az leszoktatna a kényszeres evésről?
Nehéz vele tárgyalni. Észre sem veszi, mennyien óvatoskodnak vele, igyekeznek a kedvében járni, támogatni őt… Teljesen el van telve a saját problémájával. Saját magával.
Diagnózis.
Nincs értelme külön kórképet fölállítani. A problémája valójában a stresszes életmód, és annak következtében az állandó szorongás a megfelelési kényszere miatt. Tulajdonképpen rögtönzés helyett időbeosztást kéne kidolgoznia, de ennyi évtized berögződéseit nehéz kipucolnia az embernek magából. Szereti a hivatását, csak vélhetően túlvállalja magát, óhatatlanul elcsúszik a teendőivel, így aztán evésre egyszerűen nem jut ideje, amitől még inkább stresszel, Nem ötször táplálkozik naponta, ahogyan egészséges lenne, hanem valójában egyszer. Nem sokszor eszik keveset, hanem egyszer sokat. Viszont szerencséje van: az övé nem olyan probléma, amely testképzavarhoz vezethetne, mint például az anorexia.
Kezelés.
Mondjam neki, hogy naponta legalább naponta háromszor fél órára üljön le? Hogy a „valamit hirtelen elrágcsálunk”, még ha egészségesnek tűnő zöldséget vagy kekszet is, amire időt sem kell szakítania, nem vezet sehová? Kezelni a pszichés problémáját kell. A felszínen jelentkező tünetet, amit ő „kényszerevésnek” nevez, a lelki gondozás segíthetne megszüntetni. Kizárólag viselkedésterápiával szabadulhat meg a szorongástól, avval, ha megszabadul állandó megfelelési kényszerének. Úgy, ha megtanulja beosztani az idejét. Meg kell továbbá tanulnia, hogy bizonyos megkeresésekre nemet mondjon. El kell sajátítania megfelelő stresszkezelési technikákat is, hogy megelőzze a jelenleginél veszélyesebb problémákat.
Kontroll.
A kezelés legalább három hónapig tart. Körülbelül ennyi idő alatt lehet átállni a rendszeres étkezésre, valamint a napi legalább háromszori étkezést beilleszteni a napirendbe anélkül, hogy a kiváltó okot szüntetné meg a páciens, azaz új, kifejezetten nem tanári munkát keresne. Negyed év elteltével érdemes ellenőrizni, jelentkeznek-e még a tünetek. Kilencven-száz nap arra is elegendő, hogy eldöntsem, kérjem-e belgyógyász kolléga közreműködését, hogy kivizsgálja, a táplálkozási zavarnak lettek-e egyéb fiziológiai-vegetatív következményei.
(Megjegyzés. A páciens rokonszenves. Magamra ismerek benne.)
Budapest, 2017. október 1.