Lájv Kéjzsztádisz 17.
Ami Ninát visszatartja

   Egy tanár föltett a diákjainak egy kérdést. „Hogyan hessegettem el, amikor az órákon a szimbolistákról (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Rilke) hallottam, a gondolatot, hogy tanítási időn kívül bármelyikük műveibe beleolvassak?” Az alábbi válaszokat kapta.

   „Kissé takarékra tettem magamat”

   Én a gondolatot nem hessegettem el a tanórán, sőt Verlaine és Rimbaud kifejezetten érdekelt, csak aztán valahogy gondolataimban teljesen véletlenül sikerült elmélyednem, és éppen próbáltam kitalálni valami jó dallamot, jó akkordmenetet, amit egy éppen alakuló zenekarunkkal játszhatnánk. Ezzel a nagy érdeklődésemtől el is hárult a figyelmem, és csak a jó dallamra figyeltem, hogy megjegyezzem, és majd otthon jól is tudjam rögzíteni. Mellesleg ez sikerült is, csak a fentebb említett művekről elfeledkeztem. A tanórából nem szakadtam ki teljesen, csak kissé takarékra tettem magamat. Érdekes, hogy a legjobb ötleteim mindig tanórákon születnek, és sajnos ezeknek a nagy része el is szokott felejtődni. Többször volt már arra is példa, hogy dalszöveg jutott az eszembe, és ezek mind elvesztek agyam szürkeállományában. Lehet persze, hogy egy hasonló alkalommal visszatérnek, bár ezt erősen kétlem, mert erre még nem volt példa sosem, de nem tudhatom, mit hoz még a jövő. Irigylem azokat az embereket, akik mindenre, vagy legalábbis több mindenre vissza tudnak emlékezni! Ezt az embertípust tudom elképzelni egy kozmosznak, ahol minden rendben van fejben, és nem káosznak, ami sajnos nálam eléggé gyakori tud lenni. Csak azt nem tudom, hogy aki ilyen aggyal van megáldva, és ugyanígy elkalandozik gondolataiban egy tanóra keretei között, de van elgondolása néhány író műveiről, annak hova férhet ennyi információ? Hogyan, meddig lehet egy ilyen elmét a határáig feszegetni?

   „Még a sorozatnézés is elmaradt, olyan sokat beszéltem anyával”

   Miután hazaértem, kimentem játszani a kutyával, majd sétáltunk egy nagyot. Visszatértünk után megetettem, és felmentem a kis birodalmamba házit írni. Közben rendet raktam a szobámban, rajzoltam, novellát próbáltam írni, ami a fejemben volt megfogalmazva, de ez sikertelen volt. Majd jöttek a család többi tagjai, előbb apa, majd anya is. Izgatottan vártam, hogy beszámolhassak a napomról, ami nagyon jó volt. Kihagytam azt a részt a beszámolóból, hogy rossz kedvem volt reggel, de jött az irodalomóra, amikor anya félbeszakított, hogy elhozza a húgomat. Miután visszajött, feljött a szobámba, leült az ágyra, én vele szemben, és belekezdtem. Hogy amikor megkaptuk a könyveket, belenéztem, és láttam, hogy Rimbaud milyen helyes! Meg beleolvastam az Egy dögbe, amit felolvastam anyának. Anya kérdezte az íróját, mármint a költőt, és nem tudtam kiejteni, ezért megmutattam neki, hogy Baudelaire. Egyből felismerte! Ő középszinten beszél franciául, és olvasta Rimbaud-tól A magánhangzók szonettjét eredetiben! De nekem a kedvenceim közé tartozik az Egy dög, annyira megtetszett! Anya szerette ezeknek a költőknek az alkotásait olvasni. A nagy anya-lánya beszélgetést apa lentről felkúszó hangja törte meg, egy szó: vacsora! Ezen a napon még a sorozatnézés is elmaradt, olyan sokat beszéltem anyával.

   „Nem elég jónak lennem, hanem a legjobbnak kell”

   Miután tanár úr elhagyta az osztálytermet, tíz percig próbáltuk értelmezni a kérdést. Nagyon ravasz volt! Én úgy értelmeztem, hogy miért nem tanulunk a francia szimbolistákról úgy ánblok. Mivel csak a saját nevemben tudok írni, én így értelmeztem. Nyáron, amikor bejöttem a tanár úrhoz húsz percet beszélgetni, rájöttem, hogy az én leendő „szakmámban” nem elég jónak lennem, hanem a legjobbnak kell lennem! Ezért is próbálok egyre többet foglalkozni a médiával, a hírekkel, interjúkat nézni, és ez, lehet, a szimbolisták rovására megy. De szerintem ez annyira nem baj. Mindenki a saját útját járja, és akik nem tanulnak abból, hogy hányszor mondja a tanár úr, hogy a célokért meg kell dolgozni, akkor nem is fognak! A tanár úr mindent megtesz értünk, és én ezt érzem. Remélem, tíz év múlva fog engem látni a tévében!

   „Most még talán nem, de idővel”

   A kérdés ugyan bonyolultnak és nehéznek hangzik, mégis igen egyszerű rá a válasz. Engem mindig érdekel az, ami új, különösen, ha művészettel kapcsolatos! Akkor aztán teljesen magával bír ragadni! Talán nem mindenki, és az összesnek én se, de két szimbolistánk utánanéztem. Az egyik Baudelaire, akinek a nevét már néhány héttel ezelőtt is hallottam irodalomórán. A Romlás virágai című verseskötete már cím alapján is érdekesnek hangzik, és a mű sem okoz csalódást. Ezt az elemzést most én a magam nevében írom, azért csak a szubjektív, azaz személyes benyomásaimat mondom el róla. Baudelaire költészete meglehetősen egyedi és bátor. Nem fél leírni a benne morajló sötétet és haragot sem. Nem föltétlen dicsőít, elhiteti, hogy nem csak finoman lehet közölni érzéseket. Neki ez olyan módon sikerül, hogy a mű képes elérni a maximumát, mégsem túl sok. Kicsit talán olyan, mint egy szürrealista festmény. Baudelaire költeményeit jólesik olvasni, de talán nem egyszerre az összest, hiszen a sok megtelt vers így töménnyé válik… A másik szimbolista, akit elsősorban fiatalkori zsenialitása miatt kezdtem tisztelni, az Rimbaud. Róla már régebben is olvastam, hiszen az, aki ennyire fiatalon ír, alkot, azonnal belopja magát érdeklődésembe. Nem is tudom, talán magamat keresem egyikükben. Rimbaud talpraesettsége lenyűgöző, versei igazán elvontak. Őszintén: a tankönyvben olvasottak annyira nem ragadtak meg, de otthon kerestem tőle még néhány alkotást. Ezek közül az Érzés című verse érintett meg, melynek verselési módja és mondanivalója könnyen megragadható. Nem mindenki érti, hogy miért, talán én sem egészen, de mindegyik szimbolistában élt valami tűz, amely elolthatatlan lángot adott verseiknek. Idáig ugyan csak kettejüknek olvastam utána, de utóbbi napjaim rendkívül zsúfoltan teltek, így egyelőre csak erre jutott idő. Azonban egyszer már megfogadtam, hogy mindent alaposan megismerek, hiszen őrülten érdekel a világ! Most még talán nem, de idővel mindennek utánajárok.

   „Gondolataim nagy részét mostanában nem a tanulás teszi ki”

   Gondolataim nagy részét mostanában nem a tanulás teszi ki, hanem különböző dolgok hiánya. Azonban – annak ellenére, hogy óra közben kikéredzkedtem pisilni – megfogtak tanár úr lelkes szavai Rimbaud-ról. Tanítás után, ahogy fáradtan hazaesetem, gondoltam, pihenésképpen leveszem a Rimbaud-kötetet a polcról. Belelapozgattam, és megfogott a bája a fiatal költő mámorban úszó verseinek. Kedvenc költeményem tőle az Ami Ninát visszatartja, abból is az alábbi pár sor. „Tizenhét év! Boldog leszel, te! / Ó messzi lomb! / Ó tág mezők szerelme!...”

   „Még nem volt rá alkalmam”

   Hát, az igazságot megvallva, nem nagyon gondolkodtam rajta, csak úgy nem olvastam bele a művekbe. Na, jó, talán az eszembe jutott, hogy Verlaine 1, illetve Rimbaud 1 művébe beleolvassak, hogy tudjam, kb. milyenek is. Igazából azért pont az övékbe, mert van a Kiscsillag zenekar (kedvenc zenekarom), akiknek az egyik számában benne van ez a két név. „Apám volt a Rimbaud, / Verlaine volt anya, / a húgom meg versmondó lett, / mindegy, az ő baja.” És először nem értettem, hogy kerül össze egy valószínűleg irodalmi alak (Verlaine) és egy Sylvester Stallone által alakított bokszoló (Rambo), és csak miután utánanéztem a neten a szövegnek, jöttem rá, és kerestem rá Rimbaud-ra is és Verlaine-re is. Művet tervezek majd olvasni tőlük, csak még nem volt rá alkalmam.

   „Gyenge volt a lelkesedésem”

   Azzal kezdeném, hogy a gondolat, melyről írnom kell, óráról órára bennem volt, és egyre erősödött. Azonban csak egyszer jutottam el a könyvtárig, de akkor sem jártam sikerrel, mert pont nem volt bent az adott mű, az Egy évad a pokolban című Rimbaud alkotás. Ez volt az a könyv, amit papírformában szerettem volna elolvasni. Így visszagondolva már csak azt tudom írni, hogy gyenge volt a lelkesedésem, és sokkal erősebb bennem a lustaság. Általában úgy gondolkozom, hogy ha van egy kis szabadidőm, akkor inkább kikapcsolódom, mint hogy minden időmet egy könyv fölött ülve töltsem el. Vagyis otthon mindig csak halogattam, hogy majd rákeresek az interneten, vagy bemegyek a suli könyvtárába, de sosem jutottam el oda. Hazaérve legtöbbször csak az írásbeli feladataimat végzem el, és utána elmegy mástól a kedvem. Így van ez a hétvégéken is, mikor otthon ülök, és nézek egy filmet, csak jár az agyam, hogy miket kéne csinálni, de nem tudok a tettek mezejére lépni. Humán emberként mégis mindig görcsöl a gyomrom, és fáj a szívem, amikor a tanár úr beszél az irodalomról, olyan lelkesen, mintha maga is a 19. században élne a költőkkel. Mert én is így szeretném megélni, de kicsi az akaraterőm. A munka helyett inkább csak ideológiákat gyártok, hogy mire használhatnám jobban az időmet, vagy hogy miért nem csináltam eddig semmit. Ugyanakkor most csak azt tudom mondani, hogy mindez felesleges, és az egyetlen dolog, ami miatt a szorgalmam csökkent az elmúlt években, az a lustaságom, és hogy elszoktam az olvasástól. A sok tennivalóm közepette egy memoritert, egy történelmi eseményt, egy ember életrajzát vagy egy nyelvtani leckét még gyorsan megtanulok a rövid távú memóriámat használva, de nekiülni olvasni jó ideje képtelen vagyok. Ezeket a sorokat írva is csak arra tudok gondolni, hogy eztán másként lesz, és ha lesz szabadidőm, akkor inkább olvasok, de ismerem magam. Ahogy hazaérek, elmegy a lelkesedésem, és kedvet kapok filmet nézni vagy beszélgetni a barátaimmal. Az elmúlt napokban is ezt tettem, és bármennyire is szerettem volna dolgozni a jövőmön, képtelen voltam. Napok óta csak halogattam és halogattam, ahogy már teszem jó ideje.

   „Életük és tetteik vagy műveik érdektelenek”

   Azzal sikerült elhessegetni a gondolatot, hogy bármelyik szimbolista műveibe beleolvassak, hogy kezdőpontként igazából rájöttem, vagy úgy éreztem, hogy rám nézve életük és tetteik vagy műveik érdektelenek. Megmagyarázni különösebben nem tudom, hogy miért, hiszen ezelőtt egyik költőnél sem tapasztaltam ezt. Viszont, ha mégis kellene valakit mondanom, akkor Rimbaud-t választanám. Az ő rejtélyes költészete, annak hirtelen befejezése és otthagyatala rengeteg kérdést tartogat, ezáltal fel tudja csigázni az emberek érdeklődését. Viszont ennek a varázsa valahogy elfoszlik, elmúlik, főleg a sok, igaznak nem vélhető, róla írt történettől. Emiatt nem tud tovább működni és fennmaradni. Pedig fiatalon hagyta abba a költészetet. Mellette pedig két furcsa (?) elme találkozása. Verlaine és Rimbaud. Eshetne szó akár Baudelaire-ről is, de ő akkoriban már halott volt. Ilyen korán vajon elfelejtették? Talán hamar akarunk dolgokon túllenni, viszont ameddigre már bekövetkezik, nem is foglalkozunk vele? Ez is a feledés része volna? De akkor miért jut eszünkbe valahogy, és idézzük föl mégis őket? Vajon miért működik ez így az embereknél? De egy másik oldalról is megközelíthetjük. Miért akarunk emléket állítani egy régmúltban történt dolognak?

   „Inkább a sportra, a focira koncentráltam”

   Mivel a költőket több órán vettük, ezért többször is volt szerencsém beleolvasni műveikbe, amelyek nem fogtak meg annyira, mint például a romantikus költők művei. Ők is nagyszerűek voltak, de én inkább a sportra, a focira koncentráltam, illetve a nőkre, amit már az óta kicsit bánok. Reggelente általában a buszon szoktam olvasni különféle könyveket, talán emiatt se fogott meg úgy a dolog. Ezek mellett életrajzukkal tisztában vagyok, és nagyon becsülöm őket, de én is csak egy 21. századi diák vagyok, akinek egyszerre meg kell felelnie az életében, az iskolában és a pályán is. Sokszor gondolok arra, hogy a tanulást helyezzem az előtérbe, és ez egyre többször működik is. Tudom, hogy a cél, amit kitűztem magam elé, elérhető és megvalósítható. Bízom abban, hogy a legmegfelelőbb tudással tudok nekivágni a 12.-nek, és sikerrel veszem az akadályokat!

   „Én nem szeretem a verseket”

   Őszintén szólva én nem szeretem a verseket. Mondjuk, nem pont ezért nem olvastam őket. Mert ott van Poe, aki szintén írt, de más költők művei untatnak. Nem értem, nem tetszenek, nem az én világom. Viszont! Baudelaire Egy dög című költeménye megfogott. A címmel ellentétben olvastam tőle még iskolaidőn kívül is. A szimbolizmus konkrét képet adott nekem, amibe bármit belegondolhattam. Charles Baudelaire nem pont egy Edgar Allen Poe, de számomra hasonló. Érdekesnek találtam a felfogását, a műveit, és azt is, hogy egy ilyen életstílussal képes volt megírni olyat, amit más költő normális állapotban se tudna. Valahogy vonzanak a furcsa vagy éppen kissé bizarr dolgok, és pont ezért tudnám felhozni megint az előbb említett mű címét és tartalmát. Mert szerintem a vers felépítése, ahogy az elején felvázolja a hulla képét, abban a pillanatban oszlik szét, mikor a végén lezárja a csattanóval. Nem egy konkrét helyzetet ír le, hanem egy versben fogalmazott tanácsot juttat el olyan módon, ami másoknak bizarr lehet, de közben teljesen értelmes és jelképes, ha már szimbolistákról beszélünk. A többi francia szerzővel együtt csak még inkább elkezdett foglalkoztatni a tanórán kívüli kutakodás terve. Eddig csak kötelező dologként fogtam fel, amit le kell tudni, de ezek után első dolgom lesz valami kedvemre valót keresni a sok szürkeség között! Már amit én szürkeségnek látok… Mellesleg az életük sem volt unalmas. Szóval sehogy sem hessegettem el a gondolatot, mikor az órán a szimbolistákról hallottam, hogy majd tanítási időn kívül bármelyikük műveibe beleolvassak!

   „Legközelebb jobban kifejtem véleményemet”

   A francia szimbolistákról először órán hallottam. Irodalomtanárunk róluk való lelkes mesélése közben mondta: „Én Rimbaud-n nőttem fel!” Valóban, ezeknek a költőknek kalandos életük volt, és rövid idő alatt is nagyot alkottak. Baudelaire A Romlás virágai (Les Fleurs du Mal) című verseskötetének kiadásával kezdődött el a modernség. Legutóbb olvastuk egy versét Egy dög címmel, ami témája furcsaságával és a leírásmódjával tetszett meg. Emellett érdekes egybeesés, hogy a napokban kezdtem egy könyvet olvasni (Mary Roach, Hullamerev: A holttestek lenyűgöző élete), amiben részletes leírást kaptam az emberi test oszlásának folyamatáról. Ahogy a cím is sejteti, nem olvastam tanítási időn kívül egyikük műveit sem, de gondoltam, ha amúgy nem, akkor most elolvasom verseiket… Nem véletlenül hívják őket szimbolistáknak, verseik megértéshez kell egy kis feldolgozási idő (valószínűleg emiatt nem fogom tudni teleírni a lapot). Érdekes Rimbaud A magánhangzók szonettje című verse, a különböző hangokról alkotott elképzelései, víziói. Vagy Baudelaire-től a Kapcsolatok (más fordításban Megfelelések) című verse. Itt is például érdekes kifejezést használ: „Vannak friss, gyermekhúst idéző illatok.” (Itt a helyszín a természet, esetleg erdő, ha jól értem.) Most ennyi lenne, legközelebb jobban kifejtem véleményemet, élményeimet a tanár úrnak, ha akarja.

   „Egyszerűen röstellem”

   Baudelaire-től A Romlás virágaival (Les Fleurs du Mal) kezdődött maga a modernség, és a mű több mint 100 költeményt tartalmaz. (Igaz, nem olvastam Baudelaire egyetlen művét sem, de életpályáját átfogóan ismerem.) De nem akarok ilyen típusú elemzést készíteni, ha nem ez a feladat. Szóval az ok, amiért nem tudtam elolvasni, az az idő. Egyszerűen semmi időm nincsen „szabadidőmben” a kerettanterven kívül, hogy még tanuljak vagy olvassak. Hétköznap a folyamatos hajtás, a reggel félhatos kelés és az este tízes vagy éjjel egyes fekvés mellett kb. arra van időm, hogy azt az anyagot, amelyet aznap leadtak, megtanuljam, a leckéket megcsináljam, és valamennyire felkészüljek a következő napra. Azok a dolgok, amelyek úgymond pluszok a tanévben, arra nem kell készülni, mert azokban megélek a megmaradt lexikális tudásomból. Ha lenne időm, és az iskola vagy pontosabban maga az oktatási rendszer nem volna ilyen feszített, akkor szívesen elolvasnám Verlaine-től a Szaturnuszi költeményeket, Rimbaud-tól, mondjuk, az „Egy évad a pokolban”-t. Én személy szerint nem hessegettem el a gondolatot semmitől, ha majd úgy lesz időm, és lesz otthon egy Rimbaud-kötet, akkor fel fogom csapni, és elolvasom, de ez nekem jelen körülmények között lehetetlen. És sose áldoznám be az irodalmat egy másik tantárgyért cserébe, de azt várják el bizonyos emberek, hogy, mondjuk, jobban érdekeljen a német, mint az irodalom. Egyszerűen röstellem azt, hogy nem tudok semmi KULTÚRÁT olvasni, mondjuk, a német nyelv helyett.

   „Nekünk, tanulóknak is csak 24 órából áll egy nap”

   Az igazat megvallva azért nem olvastam el a műveiket, mert nem volt se időm, se kedvem. Igen, persze, egy diáknak mi más dolga volna hétköznap délután, mint hogy, például, Baudelaire-t olvasson. Az a baj, hogy a legtöbb tanár azt hiszi, nincs életünk a sulin kívül. Pedig van! Csak hogy párat felsoroljak: edzés, különórák, éppenséggel orvos vagy pszichológus, munka stb. Hiszen vannak diákok, akik suli mellett munkát vállalnak, hogy egy kis pénzhez jussanak, mert otthon nem mennek olyan jól a dolgok! Mindezeken felül a sok más tanulnivaló, házi feladatok megcsinálása, kis érettségi, nyelvvizsgák és még mondhatnám. Nekünk, tanulóknak is csak 24 órából áll egy nap! Pihenésről akkor még szó sem volt. De ezt hozzászámítva megvolt bennem a gondolat, hogy a suli könyvtárából kikölcsönözzem az egyik könyvet, amit nagyon bánok, hogy nem írtam fel a címét, se a szerzőjét, mert órán, mikor beszélt róla a tanár úr, eléggé felcsigázott. (De ha esetleg emlékszik rá, hogy melyik volt az, amikor mesélt egy kicsapongó életű emberről, aki írt egy olyan könyvet, amibe a látomásait, illúzióit írta le, akkor szívesen várom a címét…) Tudom, furán hangzik, de nekem a könyv/verseskötet beszerzésével is akadnak gondjaim. Tegyük fel, hogy ha a kezembe adnának egy könyvet, hogy egy heted van elolvasni, tuti elolvasnám, de úgy, hogy nekem kell kikölcsönözni meg keresgélni, nekem nem megy, mert egyszerűen elfelejtem. hiába írom fel a kezemre, akkor is. Tudom, tudom, ott az internet, ahol egy kattintás, és máris olvashatod, de nem szeretek gépen olvasni, mert nem jön át az az érzés, hogy én tényleg könyvet olvastam. Lassan kicsöngetnek. A kezem fáradt. Tanár úr meg mindjárt jön, és elveszi a lapom. Itt is van.

   „Nem hogy nem élvezi, hanem nem bír”

   Én, mint egy pontos tantárgyakat mélyítetten tanulmányozó diák a tanításon kívüli időm nagy részét ezeknek a tárgyaknak szentelem (többségében). Ami persze nem tiltja meg a szimbolista költők műveinek is nem csupán elolvasását… De sajnos természetemből kiindulva olyan ember vagyok, aki nem hogy nem élvezi, hanem nem bír szépirodalmi műveket olvasni! Ez persze nagy mínusz, mert rosszat tesz az általános műveltségével, amit én személy szerint nagyra tartok, és a magamét fejleszteni is kívánom (amivel jelen pillanatban is foglalkozom). Számomra az irodalom egy információtömb, amit illik tudni, de röviden és pontosan. Mint például: Paul Verlaine. Egy tizenkilencedik századi szimbolista költő, aki a párizsi trióhoz tartozott. Bohém életmódot élt, kapcsolata volt Rimbaud-val, ami egy lövésnek köszönhetően két év börtönnel ért véget. Fő művei: A jó ének és a Jóság. Ezen kívül az Őszi sanzon, amit az oktatási minisztérium fontosnak tart.

   „Mindenki »túl« bohém életet él és elfajzott” 

   A klasszikus modernség szimbolistáiról tanulván próbáltam teljes odaadással figyelni. nagyon érdekes számomra az egész modernség, hiszen napjainkban is ez zajlik. Ha egy korunkbeli írótól olvasok egy könyvet vagy verset, kicsit az az érzésem, hogy nekem íródott. Őszintén szólva vártam már, hogy ehhez a témakörhöz érjünk. Hogy miért? Testvéreim, mikor ők voltak az én koromban, jöttek haza, meséltek, mi történt a majdnem végzős évük egyik napján. A nevek ismerősen csengtek már, és mindketten meséltek egy versről. Se sokat, se keveset, se jót, se rosszat. Az óra elkezdődött. A tanár lelkes, a diákok – egy része – serényen jegyzetel, voltak, akiknek felragyogott az arcuk. Én, sajnos, szerintem nem tartozom közéjük. Számomra nem csábító egy olyan város, ahol mindenki „túl” bohém életet él és elfajzott. Mintha csak félvállról vennék az írást, azt, amihez értenek, és mást helyeznek előtérbe, amit lehet, nem kellene. Felidegesít, hogy nem foglalkoznak az írással eleget. Bár a hírnév így is az övék. És az óra lezárása, a vers, amelyre oly sokat váram. Címe és tartalma: Egy dög.

   „A kimerültségemet és a szétszórtságomat eredményezi” 

   A gondolatot sosem hessegettem el, mivel a gondolat meg sem született. Ez a lemaradásom története. Múlt hétfőn betegség miatt hiányoztam. Azon a napon elkezdtem az anyag pótlását. Mivel, tudom, hogy a könyvben sorban haladunk, ezért kijegyzeteltem a következő két fejezetet (dupla irodalomóra volt aznap). A nap vége felé, amikor a barátaim hazatértek az iskolából, rájuk írtam, hogy megtudakoljam, pontosan mi is volt az anyag aznap. Elmondtak mindent, irodalomból előrehaladtak. Nyugtáztam magamban, hogy de jó, én ezt délelőtt már megcsináltam. Tegnap irodalomórán, amikor megkérdezett a tanár úr, mégse tudtam válaszolni. Máris fordultam oda a padszomszédomhoz, hogy ezt mikor vettük. Este, hazatértem után, kinyitottam a tankönyvemet, kijegyzeteltem és megtanultam azt, ami a tanár úr kérdésére a válasz volt, plusz még mást is. Ezzel a történettel azt szeretném elmondani, hogy a gondolatokat sosem hessegettem el, maximum félreértés miatt (amire egészen hajlamos vagyok) meg sem fogalmazódnak bennem. Lehet, hogy nem látszik, de én próbálok nagyon igyekezni, pontosan tudom, mennyire fontos a tanulás, és teljes mértékben elvárom magamtól is. Igaz, a kötelező olvasmányok terén a „jobb későn, mint soha” elvet sikerül követnem… De az eddig vett kötelező olvasmányok közül mindegyik megfordult a kezemben, ha nem is végigolvasva, de bele-belenézve. Ezt az irományt nem mentegetőzésnek szántam, csak magyarázatnak. Azt érzem, ebben az évben mindent megteszek a tanulásért, de ez a kimerültségemet és szétszórtságomat eredményezi, így nem minden 100%-os. Bár szerintem ez nem is megvalósítható. De a maximalizmusom miatt törekedem a legjobbra, arra a legjobbra, amit képességeimből adódóan ki tudok hozni magamból.

   „Tanulni se nagyon tanultam, pedig” 

   Igazából nem is próbáltam elterelni a figyelmemet, és szerintem, ha lett volna időm és alkalmam, akkor bele is olvastam volna a művekbe, de, sajnos, nem adódott rá alkalmam. Mivel tanítás után elmentem a barátaimmal vásárolni, amivel nem is lett volna gond, mert emellett még jutott volna idő olvasni, de vásárlás után kiültünk a Deák Ferenc térre egy-egy finom üdítővel, és ebből adódtak a problémák. A probléma lényegében nem is probléma, mivel valakinek támadt egy felettébb jó ötlete, amit támogattunk, és erről kezdtünk el beszélgetni. Az ötlet pedig az volt, hogy csináljunk zenekart. Egy barátom tudta, hogy van ritmusérzékem, ezért megkérdezte, hogy lenne-e kedvem megtanulni dobolni. Tetszett az ötlet. Úgy voltam vele, hogy tényleg van ritmusérzékem, szeretem a zenét, meg amúgy is zenéltem régen, és lenne hozzá most is kedvem. Valamint senkinek se fog rossz dolog az eszébe jutni, ha azt mondom, hogy játszom/játszottam egy zenekarban, ez később akár jól is jöhet, valamint tágíthatom vele az ismeretségi körömet is, mivel nem sok zenével foglalkozó, korombeli embert ismerek, és szerintem nem árt, ha fogok. Így hát megkérdeztem, milyen stílusú zenét akarnak játszani, amire pszichodelikus rock volt a válasz. Mivel szeretem ezt a stílusú zenét, így elkezdtünk beszélgetni róla, amivel sikerült elütni az időt egész estig. Ezek után, mikor visszamentem a kollégiumba, már nem volt erőm semmihez, valamint ki is ment a fejemből az irodalom. Sajnos így nem olvastam, de még tanulni se nagyon tanultam, pedig érdekel ezeknek a költőknek a gondolkodásmódja, világnézete, de szerintem azzal sincs probléma, ha később foglalkozom velük, mert a tudás ugyanúgy bennem lesz, és talán jobban is megértem őket később, mint most.

   „Vannak, amiket nem szeretek” 

   Én egy átlagos diák vagyok, szerintem nem átlagos tanulási módszerekkel. Nekem is vannak kedvenc tantárgyaim. És van, amit nagyon nem szeretek. A kettő között olyanok vannak, amiket nem szeretek, de ha ráveszem magam, megcsinálom. Egy átlagos napon, ha hazaérek, először eszem, majd bekapcsolom a gépet. Megnyitom az internetet, zenét hallgatok, és teljesen elfeledkezem a külvilágról. Mire kettőt pislogok, arra leszek figyelmes, hogy anyukám szól, menjek vacsorázni. Én ilyenkor 90%-ban chatelni szoktam és mondani, hogy mindjárt. Sajnos az interneten folyamatosan jönnek az érdekesnél érdekesebb dolgok. Magába szív a gép. Olyan fél kilenc, kilenc tájékában rájövök, hogy azért most már ideje lenne vacsizni. Ez egy jó 20 perces tevékenység. Bár nem látszik rajtam, de rengeteget tudok enni! Kilenc óra felé gyorsan megfürdök, és onnantól az ágyamban fetrengek, telóval a kezemben. Nagyritkán előkapok egy fotós könyvet, mert az nagyon érdekel engem. Az egyszerűbb házi feladatokat is ilyenkor írom meg. Rettentően szeretek filmet vágni akár magamnak, akár másoknak. Ez egy tevékenység a sok közül, amit biztos, hogy nem fogok kihagyni! Ha kell, éjfélig is csinálom. Amit szeretek, azt nem tudom otthagyni, viszont ami nem kötődik a szívemhez, arról könnyűszerrel lemondok.

   „Egy káros szenvedély, amiről nem tudok leszokni” 

   A gondolat mindig (néha nem) bennem van, hogy olvassak műveket. A gondolat megvan nekem, tudom az elméletet, hogy hogyan kéne elolvasni 1 művet, csak az akarás az, ami hiányzik belőlem. Otthon saját magamnak állítottam egy fontossági sorrendet, melyben az irodalom/nyelvtan nincs az első helyen. Ez a fontossági sorrend igazából a tanulási stílusomat rejti, mindig a legfelsőbbel kezdem, és haladok lefele. (Sokszor van, hogy nem érek a végére.) A legfelsőbb elem a német, azért az, mivel sok (sokkal több időt kell vele foglalkoznom, mint más anyaggal) problémám van a nyelvtanulással, és lehetsz bármilyen okos, a szavakat akkor is meg kell tanulni. Az első helyen szerepel még a fizika is, mivel villamosmérnök szeretnék lenni, amihez nem árt, ha tudsz egy keveset Newtonról vagy az ő törvényeiről. Mivel én a kezdetektől fogva nem tanultam egyáltalán egy csepp fizikát sem, most kell bepótolnom azt, amivel más már rendelkezik egészen hetedikes kora óta. Sok problémát sorolhatnék fel (amit meg is teszek, mert ki kell tölteni valamivel ezt a lapot), de a lényeg (valószínűleg) egy-két sorban lesz összefoglalva a lap alján. Szóval a problémák. 17 éves „fiatal ember” vagyok, nem járok bulizni, nem iszom, nem dohányzom, „csak” gépezek. A gépezés a legnagyobb káros szenvedélyem (az evés mellett), ami sok időt elvett már az életemből. Képes vagyok felfogni, hogy ha ezt csinálom, akkor nem lesz belőlem olyan ember, aki a családjával megtehet olyan lépéseket (nyaralás, hónaponta vásárlás, étterembe járás), amiket más nem. Mindent értek, csak hát ez káros szenvedély, amiről nem tudok leszokni. Ezt is értem, hogy így nem lesz belőlem semmi, azt is értem, hogy még a villamosmérnököknek is kell olvasniuk, csak hát azért tenni is kell valamit, amit én (még) nem teszek meg. Nem tudom, mikor lesz kedvem újra egy könyvet a kezembe venni, nem tudok egyelőre semmit. Tévedés, hogy elhessegettem a gondolatomat, nem, én nem… nyilván én is felelős vagyok… de nem hessegettem el a gondolatot.

   „Mostanában, még ha egész nap alszom, akkor is fáradt vagyok” 

   Nekem eleinte érdekes volt, még fel is írtam a „naptáramba”, hogy „Rimbaud-nak utánanézni →IZGI!!!” Csak rájöttem, ahogy ezt írom, hogy otthon ezt a füzetkét sosem nézem. És kicsit feledékeny is vagyok. Meg lusta. Inkább lusta. Általában a házikat órán vagy a buszon csinálom meg, és otthon meg csak alszom. A tanulás is inkább az órai figyelésekből, valamint a kb. 45 perces buszutakból áll/tevődik össze. Azaz nem hessegettem el a gondolatot, és még érdekesnek is tartottam/tartom, csupán nagyon lusta voltam, és mostanában, még ha egész nap alszom, akkor is fáradt vagyok. Ennyi… Szerintem mások többet írtak, de én ennyiben „meséltem el” a hessegetés okát!

   „A tanár úr elmondott szinte mindent” 

   Tisztelt Tanár Úr! Előző órán osztálytársamnak és nekem kis beszámolót kellett tartanunk Schopenhauerről. Készültem továbbá a három szimbolistából is. Kijegyzeteltem otthon külön Baudelaire-t, Verlaine-t és Rimbaud-t hétvégén, illetve még Schopenhauer… Majd tegnap este, amikor hazaértem, és túlvoltunk a kiselőadáson, otthon még egyszer elolvastam a könyvben a 3 szimbolistát. Túl sok újdonság már nem volt a könyvben, mert a tanár úr elmondott szinte mindent, amit tudni kell róluk. Otthon kb. 30 percet töltöttem irodalommal, és utána még megcsináltam a matek- és az angolházit, illetve még edzésen is voltam. (Én így értelmeztem ezt a kérdést, amit tanár úr feltett az osztálynak. A kérdésen az osztály 20 percig gondolkodott, hogy hogyan értelmezzük, mielőtt elkezdtük írni.)

   „Hanyagságból nem néztem utána” 

   Charles Baudelaire stílusát, és ahogy a verseiben kifejezte magát, egyszerűen nem találtam számomra szimpatikusnak, akármennyire is elképesztőek is a művei. Amit megismertem eddig belőlük, az nem nyerte el a tetszésemet. Viszont a legfiatalabb szimbolista, Arthur Rimbaud felkeltette érdeklődésemet, egyszerűen zseniálisnak tartom, hogy ilyen fiatalon megírta élete műveit, és a versei is nagyon tetszettek, amiket láttam a könyvben. Egyik művét felírtam magamnak, mindenképpen utána akarok nézni az Egy évad a pokolban című művének. Főleg azért is érdekes a számomra, mert Rimbaud „kamasz költő”. Hanyagságból nem néztem utána végül, amit sajnálok, hiszen nem hazudok, tényleg nagyon érdekes számomra a nagy Rimbaud, de nem tudtam elolvasni, mert rosszul osztom be az időmet. Ezért szeretnék bocsánatot kérni.

   „Akkor foglalkozom majd műveikkel, ha mindhármukra lesz időm” 

   Őszintén szólva a padban ülve felkeltették az érdeklődésemet, és aznap este elalvás előtt utána is néztem Baudelaire A Romlás virágai című verseskötetének, de itt véget ért a kutakodás, mert szörnyen álmos voltam. Bár odáig még nem jutottam el, Rimbaud is elnyerte a tetszésem a szókimondó jellemével, de hát, ha már neki is utánajárnék, az igazságtalan lenne a többiekkel szemben. És én senkit nem szeretnék megbántani, szóval megegyeztem velük, hogy csak akkor foglalkozom majd műveikkel, ha mindhármukra lesz időm, így lesz a legigazságosabb! Titkos viszonyomról Baudelaire-rel még nem tudnak, és remélem, ő sem árulja el nekik, de az „Egy dög” után nem tudtam halasztgatni, és be kell valljam, nem csalódtam a többi versében sem. A négy szimbolista közül talán Rilke áll a legtávolabb a szívemtől, szóval sokat kell majd bizonyítania, ha egyenrangú akar lenni a többiekkel, bár emiatt nem aggódom. Javítanék az előző mondaton: nem lesz egyenrangú, mert valójában mindig van egy kedvence az embernek.

   „Fáradt voltam, és inkább X-Faktort mentem nézni” 

   „Az ember nem komoly 17 évesen” (Rimbaud: Regény). Ez volt az egyetlen vers, amit az óra után elolvastam a tanult íróktól és műveikből. És imádom. És filmet is akartam (akarok) nézni, amelyben Leonardo di Caprio játssza Rimbaud-t! Mert Rimbaud megfogott, a többi költő nem. Már az órán is tudtam, hogy ha valamelyikük érdekel, az Rimbaud lehet csak. A villamoson olvastam a verseit, később pedig, amikor be akartam pótolni az órán írtakat, fáradt voltam, és inkább X-Faktort mentem nézni, hogy kipihenhessem magam. Miután befejeztem, én tényleg meg akartam nézni a filmet Rimbaud és Verlaine kapcsolatáról, csak le volt tiltva az oldal, így nem tudtam. Szerintem a szándék megvolt bennem, hogy gyönyörű jegyzetet írjak, és a műveikbe is beleolvassak, meg hogy készüljek irodalomra, de ez nem nagyon sikerült. Tanár úr, tessék beírni a YouTube-on, hogy „romance rimbaud”, menjen rá az első videóra! Franciául hangzik el a Regény c. vers, és szerintem a mi leendő filmünknek is ilyennek kéne lennie A magánhangzók szonettjéből!

   Budapest, 2017. október 22.