Lájv Kéjzsztádisz 19.
Ismeretlen eredetű lelki nyavalya

   Nem szokásom lakásra kimenni, de néha, személyes okból, kivételt teszek.
   – Mik a tünetek? – kérdeztem az ajtót nyitó asszonyt.
   – Napok óta nem mozdul ki a szobájából. Illetve… egyszer-egyszer kijön a fürdőszobáig. Esetleg a konyháig. Az éjszakát persze a közös ágyunkban tölti, de korán tér nyugovóra, amikor még ébren a család, és hajnalban kel, amikor még mindenki alszik.
   – Néha tehát látjátok…
   – Néha igen, persze. De alig szól hozzánk.
   – És mit csinál a szobájában?
   – Senki se tudja. Zörejek se nagyon szűrődnek ki onnét. Ha túlságosan zajongunk, keres valami zenét, hogy elnyomja a kiabálásunkat. Hiába, ha egyszer hangos család vagyunk…
   – Sose nyittok rá?
   – Olyankor ránk mordul, szóval… inkább kerüljük a kellemetlen helyzeteket.
   – Hm. Most hol van?
   – Hol volna? Odabent.
   – Tudta, hogy jövök?
   – Nem említettük. De valószínűleg hallja, hogy valaki érkezett.
   – Kopogtassak be?
   – Evvel inkább… várjunk. Kijön, ha akar. Ha rátörünk, fene tudja, hogyan reagál.
   – Mert? Olyankor agresszív?
   – Hogy ő? Hogy agresszív? Soha! Csak…
   – …Mi csak?
   – Hát… tud kelletlen lenni. Undokféle. Állítólag az apja volt ilyen.
   – Milyen ilyen?
   – Mesélte az apjáról, hogy néha hetekig hallgatott. Az anyja föltételezése szerint olyankor valaminek történnie kellett körülötte, amiről nem beszélt senkinek, de ami miatt teljesen magába fordult. Hetekbe telt, amíg kitisztult belőle egy-egy… sérelem. És aztán megint teljesen normálisan viselkedett. Szokta is mondogatni, hogy sokban ütött az apjára.
   Ismertem a történetet. Egyszer azt magyarázta, ez az ő „erdélyi vére”. Egyfajta túlélési technika. Hogy gyerekkorában az apja megtanította egy román közmondásra – mondta románul is, magyarul is –: „Ha lehajtod a fejed, nem sújtja le a kard.” El is mutogatta neki, ahogy a penge átsuhan a vízszintes tarkó fölött… Erdélyben nyilván apáról fiúra szállt az intelem: ha megfogadod a tanácsot, túlélsz. Ha viszont fölszeged az állad, meghalsz.
   – Hagyjuk békén – mondtam én is. – Ha akar, kijön. – És odasúgtam az asszonynak: – Esetleg beszélhetnénk hangosabban, hogy biztosan hallja, itt vagyok?
   Leültünk, közel az ajtajához.
   – Valamit bizonyára csinál bent.
   – Persze. Valamit mindig csinál! Írja például a sorozatát. Néha filmeket néz a gépén, de olyan halkra állítja a hangerőt, hogy ne hallatszódjék ki. Szokta említeni, hogy sokat olvas odabenn. Nem túl kényelmes ugyan, de hátradől a székében, a lábát az íróasztal szélére teszi. Ha világos van odakünn, éppen megfelelő szögben esik a fény a könyvre, de fölszerelt magának egy kislámpát a háta mögé, avval sötétben is meg tudja világítani a betűket…
   – Miket olvas?
   – Mindenfélét. Néha visz is be magának kintről könyveket, mert a szobájában csak versesköteteket meg irodalomtörténetet tart. Ja, meg egy Bibliát.
   – Bibliát? Ő?
   – Meglepő?
   – Hát… Gyerekkorunkból nem emlékszem, hogy sokat forgatta volna.
   – Azt én nem tudom. De néha említi, hol itt lapozott bele, hol ott…
   – Aha. És sose megy el mostanában itthonról?
   – De. Egyszer-egyszer.
   – Hova?
   – Nálunk az a szokás, hogy mindenki szól, merre jár, és nagyjából mikor ér haza. Hogy ne izguljunk egymásért. Egy-egy barátjával szokott találkozni. Gondolom, beszélgetnek.
   – És amikor hazaér?
   – Általában nem mond semmit. Ha kérdezzük, milyen volt, azt mondja, jó. Viszont utána mindig látszik rajta, hogy jobb a kedve! Szerethet beszélgetni.
   – És itthon?
   – Talán itthon is szeretne. Tudja fene.
   – Miért a fene tudja? Miért nem ti?
   – Ó, tudod, mennyi a dolog egy háztartásban… Amiben ő persze nem segít semmit!
   – A szó szoros értelmében semmit?
   – Hát… majdnem semmit. Azt mondja, fizeti a rezsit. Jó, néha megszerel ezt-azt, ha nagyon körüludvaroljuk. De ahhoz is hozzáfűzi, hogy se nem vízvezeték-szerelő, se nem villanyszerelő… Bár az igaz, ha valamit megcsinál, azt rendkívüli alapossággal csinálja.
   – És miért nem kérdezitek a dolgairól?
   – Nem nagyon válaszolna… Aztán meg, tudod, mi is örülünk, ha lerogyhatunk. Az ember hazaér, bekapcsolja a tévét, aztán bambul maga elé.
   – És mit szoktatok nézni?
   – Bármit, ami mozog.
   – Nálatok mindig megy a tévé?
   – Ja, bocs, el is feledkeztem róla! Kapcsoljam ki?
   – Ugyan… Hagyd csak. Mi megy most?
   – Ó, a kedvencem! Tudod, van ez a kivénhedt írónő, krimiket ír, de maga is nyomoz! Egyszerű történetecskék, már az elején lehet tudni, ki a gyilkos, persze kevés a szereplő, nem kell sokat gondolkozni…
   – Titeket nem zavarnak közben a reklámok?
   – Á, megszoktuk már! Olyankor lehet kimenni pisilni, hozni mogyorót… Vagy gyorsan játszani egyet a telefonon.
   – Te! Az nem lehet, hogy beszélgetne ő, de így, hogy állandóan megy a tévé, hogy állandóan nyomogatjátok a telefonotokat, nem tud? Nekem panaszkodott, hogy ahogyan öregszik, egyre inkább csak egy zajforrás képes elviselni. Hogy zavarja, ha egyszerre többen beszélnek, ha a háta mögött csörömpölnek, ha oldalról szól valami… Hogy ha nyüzsiben tölt egy munkanapot, utána jólesik neki a csönd. Ha egész nap beszél, utána jólesik neki hallgatni.
   – Itthon is tesz ilyen megjegyzéseket… De az életet nem lehet leállítani! Elvégre az utcáról is szűrődnek be zajok…
   – Persze, persze! De azok, hogy is mondjam, természetesek. Mint ilyenkor, ősszel a szélzúgás vagy az esőkopogás. Ám a mesterséges zörejek? Amiket az ember maga kelt?
   – És a tanítványai? Amikor egy osztály zsizseg óra alatt? Amikor szünetben csivitelnek a gyerekek? Sokszor panaszkodik, hogy még a kicsöngetés és becsöngetés közben se tud néhány pillanatra kikapcsolódni, mert valaki mindig beszél hozzá.
   – Olyankor dicsekszik ám! Szerintem ne aggódj érte. Csak hagyd néha hallgatni.
   A lehető legnagyobb csöndben húztam be magam után az ajtót.

   Budapest, 2017. november 4.