Lájv Kéjzsztádisz 20.
Izrael-pszichózis (ahogy írva van)

   Vasárnap, első nap.
   Fél nyolckor találkozó a ferihegyi repülőtéren, de már hétkor ott vagyok – és a csoportból nem elsőként! A szokatlanul szigorú ellenőrzéseken engem alig faggatnak. A vámnál alig vizsgálnak.(Amikor, már Izraelben, viszontlátom a bőröndömet, tudom meg, hogy alaposan átforgatták a holmimat…) Sokat várunk, néhányan szóba is elegyedünk. Háromórás repülőút: másfél óra szárazföld, másfél tenger fölött, aztán Izrael, Tel-Aviv partja... Annyira gyönyörű, hogy fényképezni is elfelejtek! A város szélén balra dől a gép: ráfordulunk a Ben Gurion repülőtérre. A belépés egyszerű. Vasárnap délutáni, zsúfolt autópályán araszol a buszunk – és elérünk Jeruzsálembe. Szálloda: a szoba kellemes, a szobatársammal mintha egyformán gondolkodnánk. És máris munka: alapinformációk a csoportvezetőnktől, és egy-egy percben mi is bemutatkozunk. A vacsora: ismeretlen ízek (is). És érkezik két vendégünk: a Jad Vasem két vezetője. Máris a sűrűjében, máris fölkavaró: mintha a holokausztról beszélnénk, de annál jóval többről. Múlt és jelen egybeforr. De kilenckor még begyalogolunk az óvárosba, eleinte modern városrészen, enyhén piszkos sétálóutcán át, amelyen néha átcsörömpöl a villamos, de végül megérkezünk az óvárosba. Megilletődöm a kézzelfogható időtől. Sikátorszűk utcákon megyünk, amíg eljutunk a siratófalhoz. Nem „szentséget” érzek, hanem az álló időt, az álló időt... És köszönetfélét, hogy eljuthattam ide. Még nem fogom föl, mit jelent nekem. Odafelé a szobatársammal, visszafelé egy kísérővel cserélek eszmét: mind hasonlókon törjük a fejüket. Mind keresünk valamit Jeruzsálemben, amit tán meg se találunk, talán meg se szeretnénk találni. Aztán alvás fél egytől négyig, aztán még ötig.

   Hétfő, második nap.
   Öttől hétig a fürdőszobában, hogy ne zavarjam a szobatársamat, Pétert, aki hat évvel fiatalabb nálam, és anyai ágon szintén érintett. Reggeli után kimegyünk vízért, majd fél kilenckor indul a csoport a Jad Vasembe: busszal tizenöt perc a forgalmas városban. Modern világ a város szélén. Az első előadó az európai részleg igazgatóhelyettese, aki bemutatja az intézményt, és arról beszél, miként gondolják a holokauszt, helyesebben a shoá tanítását. A második előadó, egy fiatal rabbi, előbb körbevezet a több hektárnyi intézmény parkjában, épületeiben, miközben meg-megállva magyarázza, mit miért építettek olyanra, amilyenre. Látjuk a világ igazainak fáit, az emlékezés sátrát, a megszűnt hitközségek emlékére épített kőfejtőt. Mélyen megérintő, mélybe ivódó. Ebédre szendvicset kapunk, aztán az előző előadó bevezetéssel folytatja a judaizmusba. Kitűnő előadó, okos, nyitott, modern fiatal rabbi: nyolc részterületet bont ki. Teszi oly információgazdagsággal, oly lenyűgözően, hogy még én is próbáltam nyitva tartani szememet, fülemet, bár a jegyzeteimen, a kézírásomon látszik küzdelmem az álmossággal... A harmadik előadó az antiszemitizmus történetét foglalja időrendben össze: a tények dacára csupa-csupa nyitva hagyott kérdéssel. A tervezett utolsó előadás elmaradt, ezért negyed hatra már a szállodában vagyunk, hogy félkor indulhassunk is villamossal az óvárosba. Szinte mindenki: elmegyünk az arab negyeden, annak is a bazársorán át a siratófalig, hogy vegyünk magunknak jegyet a fal alatti múzeumba, a nemrég föltárt alagútba. Aztán különválunk: heten indulunk csavarogni. Egy perc megint a siratófalnál. Óra múltán maradunk hárman, és fél tízig megyünk, megyünk... Zsidó negyed, keresztény negyed, örmény negyed, muzulmán negyed. Fedezgetjük föl a város titkait. Visszafelé végigjárjuk a Via Dolorosát, át is jutunk az óváros másik oldalára, ahol a külső városfal mellett egy arab temetőre bukkanunk: onnét rálátunk az olajfák hegyére és a Gecsemáné-kertre… Csaknem húszezer lépést teszünk meg! Végül hazavillamosozunk, és fél tizenegykor már alszom.

   Kedd, harmadik nap.
   Öttől megint írom a fürdőszobában az útinaplót… Reggeltől Chava Baruchhal vagyunk, akivel egyszer már találkoztam, és aki most is ugyanúgy lenyűgöz, mint tette akkor. Vele, az ő kommentárjaival nézzük meg magát a Holokauszt Múzeumot. Háromtól, pontosabban fél négytől magyar protokollvendégek érkeznek: a parlament alelnöke, egy államtitkár és a nagykövet tölt velünk egy órát. Sötétedéskor még bevesszük magunkat az Izraeli Múzeumba, eleinte szabad téren: Rodin egy szobrával kezdünk, hosszan nézzük a tekercsek őrzőhelyének kupoláját – körötte épp Ai Wei Wei művei –, megnézzük a régi város makettjét: szeles, hűvös az este, didergünk, mire fedél alá jutunk. Megnézzük a tekercseket (elővigyázatosságból persze másolatokat állítanak ki.). A klasszikus „nemzeti múzeum” következik: ruhák, tálak, effélék. A helyi idegenvezető ez alkalommal lelkesebb nálunk... Megvacsorázunk, kiszaladunk még boltba és villamosjegyért: próbálunk korán lefeküdni, de lámpaoltás után még sokáig beszélgetünk a szobatársammal.

   Szerda, negyedik nap.
   5.30-kor néhányan busszal indulunk a Templom-hegyre, hogy az elsők között álljunk sorba, mert hétkor nyitják! És el kell érnünk a 7.45-ös villamost, hogy 8.30-kor indulhassunk szokás szerint a Jad Vasembe. Ügyesek vagyunk, még gyors reggelire is futja az időnkből! Ma az első vendégünk egy idős ember, aki tizenhét évesen a Cionista Ifjúsági Mozgalom hamis iratait készítette Budapesten. Utána Izrael legjelentősebb történész professzora következik, aki a végső megoldás fejlődéstörténetéről tart előadást. Ebédszünetben végre, ennyi tömény, kétrétegű nap után van háromnegyed magányos órám a Jad Vasem kertjében. Egyedül bóklászom, hátha ülepedik bennem valami. Sok időre lesz szükségem, sokra... Még visszajön a fiatal rabbi, akivel két napja találkoztunk már, és workshopot tart nekünk: egy német rendőr százados és egy túlélő visszaemlékezését hasonlítjuk össze. Kapunk kis időt, néhányan gyorsan elrohanunk Herzl Tivadar közeli emlékművéhez – a Jad Vasem főbejárata közelébe –, ide temetik egyébként Izrael jelentős vezetőit, látom például Golda Meir sírját. De sietünk vissza: mielőtt indultunk, szakadt az eső, sőt az emlékparkban is sötét fellegek vonulnak át a fejünk fölött. De szerencsénk van, nem ázunk meg! Még összeül a csoport, és afféle félidei leltárt tartunk. Korán vacsorázunk, mert 19.10-re jegyünk van, hogy megnézzük a siratófal alatti ásatásokat! Mélységek, mélységek mindenütt… Ráadásként beülünk egy 4D-s moziba, amely tíz percre visszaröpít bennünket a múltba. Villamossal a szállodába, aztán bezuhanunk az ágyba.

   Csütörtök, ötödik nap.
   Éjjel, 2.48-kor ugyan megnézem az órát, ám nehezen alszom vissza, 4.30-kor mégis a telefon ébreszt… Fél óra alatt meg is borotválkozom, hajat is mosok. Ma a tegnapihoz képest még két perccel korábban, 5.28-kor indulunk, hogy elérjük a villamost, mégis várnunk kell rá tíz percet... Immár szokás szerint a Jaffa kapun át megyünk be a fallal körülkerített óvárosba. Most az örmény negyedbe tartunk, hogy megnézzük a legnevezetesebb örmény templomot, de a templomteret csak hétkor nyitják, ezért pár percig rácson át nézzük a bejáratot, aztán szedjük a lábunkat, hogy a Szent Sír templomába érjünk, ahová állítólag a halott Jézust vitték. Nagy kőlap, már kora reggel ráboruló emberekkel, körötte pedig számtalan keresztény egyház saját emlékhelye. Háromnegyed óra, amíg bejárjuk. Még vissza az örmény templomhoz, öt percre belehallgatunk a miséjükbe, ennyi idő alatt körbe is nézünk a templomban… Aztán megint villamos, megint szálloda, megint gyors reggeli, és irány a Jad Vasem. Ma módszertani napot tartunk, két „érzékenyítő” szisztémát próbálunk el. Közben két váratlan vendég érkezik: előbb egy munkácsi születésű túlélő jön be hozzánk tíz percre, aztán az emlékközpont európai divíziójának igazgatóhelyettese, hogy negyed órában elmondja, miért és hogyan kutatnak, dolgoznak. És – „idegenvezetőt” kapva – megyünk át a művészeti múzeumba: képek, rajzok, a holokauszt áldozatainak művei. Néhány képnél áll meg a kalauzunk, és mondja el azok alkotóinak történetét. Carol Deutschét például. Aztán vissza a szállodába, veszek két kippát, néhányan még fölszaladunk a közeli hárfahídra, veszek vizet is, vacsora után pedig jön még egy felnőtt és két diák, akikkel arról beszélünk, hogyan élnek Izraelben. Még írom az úti följegyzéseket, de immár kicsit aludni is kéne.

   Péntek, hatodik nap.
   Reggel nekivágunk Jeruzsálemnek! Kezdjük egy olyan negyedben, ahová a falakon belülről települtek a városlakók a zsúfoltság elől: látjuk a telepeket, látjuk, hogyan fejlődött a város. Ma Budapest negyede helyen fele budapestnyi ember él. (És közben özönlenek a turisták: van is zsúfoltság.) Átsétálunk a piacon, át az ortodox zsidók negyedén, eljutunk az etióp keresztény templomig: mielőtt oda belépünk, le kell vennünk a cipőnket. (Az örményekkel és a koptokkal az etiópok tekintik magukat az őskeresztényeknek.) Végigsétálunk Jeruzsálem belvárosának két legfőbb vásárlóutcáján, sőt a modern, alig ötéves, harmadik, egyben legfényesebb vásárlóutcáján is. Aztán együtt az óvárosba. Nagy előny, hogy már többször jártam a falak között, és sok mindent láttam, mert csoportban lassan haladunk, pláne, hogy megállunk ebédelni: helyi falafelt kapunk üdítővel. (Elővigyázatosságból végig keveset iszom.) El az örmény negyeden át a siratófalig, a muzulmán negyeden át a Szent Sír templomáig. Aztán Péterrel kettesben kóricálunk, veszünk ajándékokat a bazársoron, eltrappolunk a fal mellett az olajfák hegyéig, ott megnézzük Mária sírját, Péter egyedül még fölmegy a Gecsemáné-kertbe, én már tartalékolom az erőmet – készülvén másnapra –, és negyven percet várok rá egy padon. Jó ugyan kicsit egyedül, de visszatértekor megbeszéljük, hogy felelőtlenek voltunk a különválással. Hazagyalogolunk, hiszen közben megkezdődött a sabbath. A város elcsöndesült, villamos se jár. Megvacsorázunk, aztán már maradok is a szállodában, ezen a napon huszonötezer lépéssel a lábamban.

   Szombat, hetedik nap.
   Reggel nyolckor indulunk, a hátizsákomban fürdőnadrág, papucs, törölköző. Délkelet felé megyünk, el a palesztin fal mellett – „egy országban két ország”, mondja az idegenvezetőnk –, el beduinok sátra mellett, át a sivatagon. És elérünk a Holt-tengerig, annak a partján tovább Maszádáig. Látjuk a nyomait, ahogy fogy, fogy a víz… Maszáda? Egy hegy, tetején Heródes egykori palotájának romjai. Messziről, a hegy lábánál óhatatlanul érzem, milyen parányiak és tudatlanok vagyunk. És milyen hatalmas és hatalmas tudású volt valaha az ember! Mérnöki, építészeti csoda. Lifttel megyünk föl, mint valahai síelések idején, aztán bolyongunk a romok között. Magasan vagyunk – közben tengerszint alatt –, nézelődünk minden irányba: fehérsárga, sárgabarna innen a világ. Tavasszal, a Kárpátokban zöldnek látszott, Velencében, Görögországban tarkának. És ülök fél órát egyedül a sivatag szélén, és hallgatom a sivatagi szél hangjait. Kumránban ebédelünk hatalmas emberáradat közepén, onnan megyünk Káliába, a strandra! Turisták tömege ott is, de bepréselődünk. Bekenjük magunkat sárral, és életemben először – józan ésszel vélhetően utoljára – belépek a Holt-tenger vizébe... Nyakig merülök benne, meg is ízlelem: már-már annyira sós, hogy szinte keserű. És valóban fönnmarad az ember a színén, hanyatt jobb is, mint hason, hiszen a feje búbjáig senki nem merül el: csípné a szemét. Lezuhanyozom ott is, a szállodában is. Vacsora után még sétálunk: a sabbathnak vége, a belvárosban újra nyitnak a boltok, megtelnek a kocsmák, járnak a villamosok, nyüzsögnek az emberek az utcákon. De a rengeteg élménytől, információtól elfáradunk: a Jaffa kaputól hazagyalogolunk. Mikorra ülepedik le ennyi élmény? Holnap még egy napra vissza az iskolapadba, turistából megint diákok leszünk; súlyos napnak ígérkezik.

   Vasárnap, nyolcadik nap.
   A vasárnap Izraelben munkanap: reggel indulunk a Jad Vasembe. Nyitányként bennünket kérdeznek, mit vártunk, ahhoz képest mit kaptunk: most veszek föl a tervezett tudósításhoz személyes mondatokat. Szünet után egy túlélővel találkoztunk volna, de gyöngélkedik, nem tudott eljönni, ezért helyette előadást hallgatunk a gettók történetéről, különös tekintettel a varsóira. Hosszú szünet követi: legalább kitölthetem az összegző kérdőívet, leforgathatom külsőben az elmaradt snitteket. És visszamehetek a gyerekek emlékcsarnokába… Kora délután egy negyvenöt perces dokumentumfilmet vetítenek nekünk: egy görög, de már régóta Izraelben élő egykori deportált visszamegy Szalonikibe, Auschwitzba, Mauthausenbe… Van köztünk, aki sír. Legvégül a Simon Wiesenthal Központ igazgatója érkezik: szó szerint félelmetes történeteket mond a nácivadászatról. Legvégül az izraeli magyar kulturális attasétól kézbe kapjuk „diplomáinkat”, elköszönünk a Jad Vasemtől, és máris begördül a busz, hogy egy családiasan elegáns, latin étterembe vigyen a búcsúvacsoránkra. Az emlékközpont több vezetője, a magyar kulturális attasé is feleségestől velünk van ebben a két órában. Fél tízkor már a szállodai szobában pakolok, próbálnék két-három órát aludni, de alig-alig sikerül.

   Hétfő, kilencedik nap.
   Valamennyi csak bóbiskolhatok, mert kettőkor az ébresztőórára kelek! Fél óra alatt összeszedem magam, kicsit még eltötymörészem, és háromkor a szálloda elől busszal indulunk a Ben Gurion repülőtérre. Helyi idő szerint 7.05-kor száll föl a gép; irány Budapest, az út három óra.

   Budapest–Jeruzsálem–Maszáda–Jeruzsálem–Budapest,
   2017. november 5-13.