Lájv Kéjzsztádisz 21.
Kisebbrendűségi komplexus
A bőre csupa pattanás, csupa seb, csupa heg. Emberpróbáló lehet ilyen ábrázattal élni. Anyja nyilván elvitte anyja bőrgyógyászhoz, de nincs mit tennie: várnia kell, túlélnie a kamaszkort. Tényleg rossz ránézni: milyen lehet elviselni a sok félrekapott pillantást?Lesütött szemmel beszél.
– Hogy vagy?
– Hogy én? Hát jól.
– Minden rendben?
– Ja, teljesen. Persze. Semmi gond.
– Semmi?
– Semmi. Miért? Kéne?
Végre az első bátor válasz.
– Nem. Nem kéne. Ha azt mondod, minden rendben, akkor minden rendben. De te! Tényleg minden rendben?
Majdnem elbőgi magát.
– Hiányzik apu.
Megijedek én is.
– Apu? Mert? Mi történt?
– Elváltak. És elköltözött.
Kicsit megnyugszom.
– De tartod vele a kapcsolatot?
– Persze. Csak látni nem látom. Külföldön él.
– És?
– Hát… az jó volt, ahogy néha hátba vágott.
– Szereted, ha hátba vágnak?
– Azt kifejezetten nem, csak úgy, ahogy ő csinálja. Illetve csinálta. Másfél éve nem vágott hátba.
– Azt tudod, hogy vannak önmagukban remek emberek, akik közvetlen közelről kioltják egymást? Attól te még szeretheted őket. Csak külön-külön.
– Persze. Tudom.
– Mert anyáddal minden rendben, ugye?
– Persze. Szeretem.
– Ő is szeret. Ő hozott el téged hozzám.
– Tudom. Jól is esik.
– Azt mondja, klassz srác vagy. Büszke rád.
– Hogy rám? Ugyan mire?
– Hát rád. Úgy, ahogy vagy. A fia vagy!
– Persze… Bukdácsolok a suliban… Ügyetlen is vagyok… Meg hát ronda.
– Miben vagy ügyetlen?
– Mindenben. Anyu azt mondta, ilyen termetű srácokat keresnek kézilabdázónak. Hát én állandóan ülök a cserepadon.
– Mikor kezdted?
– Két éve.
– És a többiek?
– Hát… ők korábban.
– Na, látod. Majd behozod őket, ha sokat edzel. És mért bukdácsolsz?
– Mert… nem tanulok. Egyáltalán nem. Az órákon néha figyelek, ennyi. Vagy ennyi se.
– És ha tanulnál?
– Akkor valószínűleg jobb lenne a bizonyítványom.
– Szeretnéd, ha jobb lenne?
– Persze. Ciki, hogy nem jobb. Anyunak is ciki. Apus is utálta az egyeseimet.
– Akkor mért nem tanulsz?
– Lusta vagyok.
– Elintézed ennyivel? Ez a legkönnyebb megoldás! Kikiáltja magát az ember lustának, ennek következtében nem csinál semmit, aztán csodálkozik, hogy nem is történik semmi.
– Én nem csodálkozom.
– Kéne egy kis munka! Talán a kézilabdapályán is, talán a suliban is. Meg otthon. Otthon csinálsz valamit?
– Hogy segítek-e anyunak?
– Ühüm!
– Néha. De inkább azt mondja, jobb, ha nem veszek a kezembe semmit, mert ha mégis, neki úgyis utánam kell csinálnia. Mondom, hogy ügyetlen vagyok. A múltkor is megpróbáltam kiporszívózni a lakást, de eltörtem a porszívót.
– …Eltörted a porszívót?
– Hát nem az egészet, csak a csövet. Annak is csak a műanyagját. Tulajdonképpen csak egy kis darabot törtem le belőle, de most nem lehet összedugni a fémcsövet a műanyaggal.
– Anyu haragudott?
– Rám mindenki haragszik. Anyu is meg apu is.
– Azt hiszed?
– Nem hiszem, hanem tudom. Miattam váltak el.
– Miattad…?
– Persze. Állandóan veszekedtek. Hogy nekik hogy lehet ilyen buta meg csúnya fiuk.
– Miattad veszekedtek? Az egyik mondott valamit, a másik meg az ellenkezőjét?
– Nem tudom pontosan, ki mit gondol rólam. De ha tényleg buta vagyok és csúnya!
– Te mondtad, hogy csak lusta. A bőrödről meg nem tehetsz. Nem te vagy az egyetlen. A hormonok, tudod. Kamaszkorod múltán kinövöd. Amikor majd elkezdesz csajozni.
– Csajozni? Én? Rám se néznek! Undorodnak tőlem! Meg se bírok szólalni a közelükben. Próbáltam, de csak vihognak rajtam. Persze nem a vicceimen.
– Barátaid vannak?
– Most lett egy.
– Honnan? Suli? Kézilabda? Ahol laksz?
– Suli. De másik osztály. Ő is olyan, mint én.
– Mint te? Ügyetlen? Lusta? Vagy ő is csúnyának tartja magát?
– Nem, ő ügyes. Csak neki is elváltak a szülei. Viszont már van barátnője.
– Akkor mit gondolsz, miért barátkozik veled?
– Biztosan azért, mert kis szerencsétlen ügyefogyottnak tart. És próbál rajtam segíteni.
– Gondolod, hogy az emberek csak úgy, szívességből, segítenek egymásnak? Nem lehet, hogy egyszerűen rokonszenves vagy neki? Ugyanazt gondolja a szüleiről, mint te?
– Én nem lehetek senkinek rokonszenves. Tényleg szerencsétlen vagyok. Tényelg ügyefogyott. Nagyra nőttem, talán növök is még, pedig már most negyvenkilences a lábam…
– Szeretnéd, hogy ötvenes lábad legyen?
– Aha! Az egyetlen, amire vágyom! Ötvenes cipő! Attól különleges lennék. Meg még esetleg arra, hogy apu visszajöjjön.
Budapest, 2017. november 19.