Lájv Kéjzsztádisz 21.
Kisebbrendűségi komplexus

   A bőre csupa pattanás, csupa seb, csupa heg. Emberpróbáló lehet ilyen ábrázattal élni. Anyja nyilván elvitte anyja bőrgyógyászhoz, de nincs mit tennie: várnia kell, túlélnie a kamaszkort. Tényleg rossz ránézni: milyen lehet elviselni a sok félrekapott pillantást?
   Lesütött szemmel beszél.
   – Hogy vagy?
   – Hogy én? Hát jól.
   – Minden rendben?
   – Ja, teljesen. Persze. Semmi gond.
   – Semmi?
   – Semmi. Miért? Kéne?
   Végre az első bátor válasz.
   – Nem. Nem kéne. Ha azt mondod, minden rendben, akkor minden rendben. De te! Tényleg minden rendben?
   Majdnem elbőgi magát.
   – Hiányzik apu.
   Megijedek én is.
   – Apu? Mert? Mi történt?
   – Elváltak. És elköltözött.
   Kicsit megnyugszom.
   – De tartod vele a kapcsolatot?
   – Persze. Csak látni nem látom. Külföldön él.
   – És?
   – Hát… az jó volt, ahogy néha hátba vágott.
   – Szereted, ha hátba vágnak?
   – Azt kifejezetten nem, csak úgy, ahogy ő csinálja. Illetve csinálta. Másfél éve nem vágott hátba.
   – Azt tudod, hogy vannak önmagukban remek emberek, akik közvetlen közelről kioltják egymást? Attól te még szeretheted őket. Csak külön-külön.
   – Persze. Tudom.
   – Mert anyáddal minden rendben, ugye?
   – Persze. Szeretem.
   – Ő is szeret. Ő hozott el téged hozzám.
   – Tudom. Jól is esik.
   – Azt mondja, klassz srác vagy. Büszke rád.
   – Hogy rám? Ugyan mire?
   – Hát rád. Úgy, ahogy vagy. A fia vagy!
   – Persze… Bukdácsolok a suliban… Ügyetlen is vagyok… Meg hát ronda.
   – Miben vagy ügyetlen?
   – Mindenben. Anyu azt mondta, ilyen termetű srácokat keresnek kézilabdázónak. Hát én állandóan ülök a cserepadon.
   – Mikor kezdted?
   – Két éve.
   – És a többiek?
   – Hát… ők korábban.
   – Na, látod. Majd behozod őket, ha sokat edzel. És mért bukdácsolsz?
   – Mert… nem tanulok. Egyáltalán nem. Az órákon néha figyelek, ennyi. Vagy ennyi se.
   – És ha tanulnál?
   – Akkor valószínűleg jobb lenne a bizonyítványom.
   – Szeretnéd, ha jobb lenne?
   – Persze. Ciki, hogy nem jobb. Anyunak is ciki. Apus is utálta az egyeseimet.
   – Akkor mért nem tanulsz?
   – Lusta vagyok.
   – Elintézed ennyivel? Ez a legkönnyebb megoldás! Kikiáltja magát az ember lustának, ennek következtében nem csinál semmit, aztán csodálkozik, hogy nem is történik semmi.
   – Én nem csodálkozom.
   – Kéne egy kis munka! Talán a kézilabdapályán is, talán a suliban is. Meg otthon. Otthon csinálsz valamit?
   – Hogy segítek-e anyunak?
   – Ühüm!
   – Néha. De inkább azt mondja, jobb, ha nem veszek a kezembe semmit, mert ha mégis, neki úgyis utánam kell csinálnia. Mondom, hogy ügyetlen vagyok. A múltkor is megpróbáltam kiporszívózni a lakást, de eltörtem a porszívót.
   – …Eltörted a porszívót?
   – Hát nem az egészet, csak a csövet. Annak is csak a műanyagját. Tulajdonképpen csak egy kis darabot törtem le belőle, de most nem lehet összedugni a fémcsövet a műanyaggal.
   – Anyu haragudott?
   – Rám mindenki haragszik. Anyu is meg apu is.
   – Azt hiszed?
   – Nem hiszem, hanem tudom. Miattam váltak el.
   – Miattad…?
   – Persze. Állandóan veszekedtek. Hogy nekik hogy lehet ilyen buta meg csúnya fiuk.
   – Miattad veszekedtek? Az egyik mondott valamit, a másik meg az ellenkezőjét?
   – Nem tudom pontosan, ki mit gondol rólam. De ha tényleg buta vagyok és csúnya!
   – Te mondtad, hogy csak lusta. A bőrödről meg nem tehetsz. Nem te vagy az egyetlen. A hormonok, tudod. Kamaszkorod múltán kinövöd. Amikor majd elkezdesz csajozni.
   – Csajozni? Én? Rám se néznek! Undorodnak tőlem! Meg se bírok szólalni a közelükben. Próbáltam, de csak vihognak rajtam. Persze nem a vicceimen.
   – Barátaid vannak?
   – Most lett egy.
   – Honnan? Suli? Kézilabda? Ahol laksz?
   – Suli. De másik osztály. Ő is olyan, mint én.
   – Mint te? Ügyetlen? Lusta? Vagy ő is csúnyának tartja magát?
   – Nem, ő ügyes. Csak neki is elváltak a szülei. Viszont már van barátnője.
   – Akkor mit gondolsz, miért barátkozik veled?
   – Biztosan azért, mert kis szerencsétlen ügyefogyottnak tart. És próbál rajtam segíteni.
   – Gondolod, hogy az emberek csak úgy, szívességből, segítenek egymásnak? Nem lehet, hogy egyszerűen rokonszenves vagy neki? Ugyanazt gondolja a szüleiről, mint te?
   – Én nem lehetek senkinek rokonszenves. Tényleg szerencsétlen vagyok. Tényelg ügyefogyott. Nagyra nőttem, talán növök is még, pedig már most negyvenkilences a lábam…
   – Szeretnéd, hogy ötvenes lábad legyen?
  – Aha! Az egyetlen, amire vágyom! Ötvenes cipő! Attól különleges lennék. Meg még esetleg arra, hogy apu visszajöjjön.

   Budapest, 2017. november 19.