Lájv Kéjzsztádisz 23.
Kleptománia

   Anamnézis.
   (1) Férfihang hív.
   – Jó napot! Tanár vagyok, és egy tanítványommal problémák vannak. Szorul körülötte a hurok. Viszont ha elengedem a kezét, többé senki nem fogja.
   – Hallgatom.
   – Tárgyak tűntek el az iskolánkban. Nyomozás, kihallgatások, végül kiderült, ő a tolvaj. Aztán fegyelmi tárgyalás, és ami ilyenkor szokott.
   – Elnézést, de eddig az ügy az iskolára, esetleg a rendőrségre tartozik. Miben segíthetne egy terapeuta?
   – Bekérettük a szülőket, és kiderült, nem ez az első eset. Sőt. Otthon a gyerek szekrényéből dőlnek az ellopott dolgok! Amit egyébként hazavisz, avval nem csinál semmit… Fölpakolja a polcra. Most persze az iskola ki akarja rúgni, a szülők meg elébe akarnak menni, hogy a gyereküket hosszú időre megbélyegezzék, és alkut ajánlottak: az iskola tussolja el az ügyet, cserében ők csöndben átíratják máshova.
   – A francba…! Először a gyereket küldje.
   (2) Szinte még tényleg gyerek. Illedelmesen köszön.
   – Akkor… én most… beteg vagyok?
   – Nem tudom. Azt látom csak, hogy lány vagy. A statisztika szerint ilyesmiket inkább csinálnak nők, mint férfiak.
   – Milyen statisztikát tetszik emlegetni? Bűnügyit? Vagy… pszichiátriait? Börtönbe csuknak? Vagy… elmegyógyintézetbe…?
   – Egyelőre sehová. Jársz hozzám, ha akarsz.
   – Kell?
   – Kéne.
   – Mert?
   – Mert annak a hátterében, hogy valaki csak úgy ellop mindenfélét, többnyire lelki traumák állnak. Azokat meg ki lehet deríteni, mert… a lopással a tolvaj üzen. És nem annyira nyomozóknak, mint inkább pszichológusoknak kell kideríteni. Például nekem, ha elfogadsz. Mert a te tüneteid betegségre utalnak. Ha valaki iskolában, boltban rendszeresen lop, annak az a neve, hogy kleptománia. Nem vagy egyedül. Mondjuk, minden kétszázadik-háromszázadik ember ilyen. Vagyis ritka betegség a tiéd, de azért büszkének nem kell lenned rá… Mit lopsz?
   – Ó, bármit! Többnyire haszontalanságokat. Nincs is rájuk szükségem. Ha kellenének, akár meg is vehetném. Nem tudom, miért viszem egyáltalán haza a zsákmányt, amikor ki is dobhatnám. Csak… megtalálhatják, kiderülhet… Inkább eldugom otthon.
   – És megfigyelted már, mikor lopsz?
   – Ahogy rám jön. Azt nem mondhatnám, hogy naponta… Rendszertelen. Meglátok valamit, aztán kedvem kerekedik, hogy elvegyem. Ha meg éppen akkor látom meg ugyanazt, amikor nem érdekel, ott hagyom. Magam se értem.
   – Olyankor feszültnek érzed magad? Előtte?
   – Aha! Nem tervelem ám ki! Tetszik tudni, éppen ez az: hirtelen tör rám ellenállhatatlan vágy, hogy valamit elvigyek! Olyankor eszméletlenül izgulok! És ha sikerül elvinnem, amit kinéztem, átmenetileg megnyugszom. Oldódik az egész… feszültség. Jó ide ez a szó?
   – Az. Tudnod kell, hogy ha nem érnek tetten, attól a sikerélménytől fölszabadul a szervezetedben egy endorfin nevű anyag. És az úgy működik, mint valami orvosság.
   – De utána… hogy is mondjam… nagyon zavar, amit csináltam. Tudom, hogy nem volna szabad. Ezért… újra beveszem a gyógyszeremet?
   – Bizony! Rendes ember vagy, működik a lelkiismereted, hát bűntudatod van. Amitől ismét szorongani kezdesz. Amit csak az endorfin old. Ezért megint lopsz. És a kör bezárul.
   – Ha most meg tetszene kérdezni, mit gondolok magamról… Hát azt, hogy ócska alak vagyok. Erkölcsi nulla. 
   – Gondoltál már arra, hogy… öngyilkos leszel?
   – Honnan tetszik tudni? …Azt is tetszik tudni, hogy már próbáltam?
   – Nem tudok semmit. Csak beleképzelem magam a helyzetedbe.
   – Iszonyúan… szomorú vagyok az egész miatt. Csak erre tudok gondolni.
   – Depresszió a neve.
   – Még hogy én, depis?
   – Aha! Te magad írtad le! És azon gondolkoztál már, miért csinálod?
   – Tetszik tudni, az a tét, hogy meg tudok-e valamit csinálni…! Ha meg tudom, akkor ügyes vagyok! Ha olyan kicsiségre képes vagyok, hogy elviszek egy radírt, megszerzem valakinek a tízóraiját, a zsebembe gyűrök egy dolgozatpapírt, akkor érek valamit! Számítok!
   – Mert? Azt hiszed, te nem számítasz? Senkinek?
   – Hogy én? Kinek számítanék? Engem nem szeret senki. Ki szeretne egy tolvajt?

   Diagnózis.
   Mivel a kleptomániás betegek szégyellik a történteket, többnyire nem jelentkeznek orvosnál. Ha rajtakapják őket, általában tagadnak a végsőkig. Nem vállalják a problémájukat, hogy föl akarják hívni magukra a figyelmet, még ha tapasztalják is, hogy a tüneteik krónikussá válnak. Az időveszteség meg, amelyet elszenvednek, rontja a terápia esélyeit.

   Kezelés.
   Amennyiben a beteg, ez persze kedvező eset, hajlandó vállalni a kezelést, akkor gyógyszeradagolás és pszichoterápia kombinációja segíthet. A társuló szorongásos, depressziós tünetek kezelésére először hangulatjavítókat, szorongásoldókat kap. (Manapság vizsgálnak úgynevezett opiátantagonista szereket, amelyek blokkolnák az örömszerzésért felelős agyi receptorokat, így az ördögi kör megszakadna, de ezt nem kockáztatnám.) Az enyhébb gyógyszerek mellett a pszichoterápiás módszereket alkalmazok. Föl kell tárnom a háttérben álló okokat. Segítenem kell a páciensnek, hogy fölismerje és uralja a kóros késztetéseket. Meg kell tanítanom őt, hogyan oldhatja másként a szorongásait.

   Kontroll.
   Hívom a tanárt.
   – Mi van a gyerekkel?
   – A szülők követelik, hogy azonnal távolítsuk el az iskolából.
  – És?
   – Vita dúl a tanárok között, viszont az első pillanattól kezdve nem egyértelmű, mi sülne ki abból, ha kirúgnánk. A többség a kemény kéz és a példastatuálás híve. Eleinte mindössze néhányan akartuk megfogadni az ön tanácsait. Szerencsénkre megingott az igazgatónk is.
   – Aztán?
   – Adtunk próbaidőt. Mondván, hogy terápiára jár. Várunk kicsit, lesz-e hatása.
   – És? Látszik már valami?
   – Furcsa, de… de a gyerekek próbálnak neki segíteni. Mi, felnőttek, nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Ők meg… kezdenek odafigyelni rá. Mintha kezdenék szeretgetni.

   Budapest, 2017. december 3.