Lájv Kéjzsztádisz 22.
A téves önértékelés pszichés következményei
Anamnézis.Amikor fölkeresett, szokásom szerint azt kérdeztem, miben segíthetek.
Hebegni-habogni kezdett, hogy gondol ugyan magáról valamit, aztán kiderül, mások másnak látják, és hogy ebbe az összevisszaságba bele lehet bolondulni…
Lehet, hogy az önértékelése téves, mondtam neki. Lehet persze, hogy nem.
Kezdtünk a részletekbe menni. Hogy mit gondol a külsejéről. Mit a képességeiről, a készségeiről. Mit az értékrendjéről. A világ legtermészetesebb dolga, hogy serdülőkorban egyrészt nagyon figyeli magát az ember, nagyon önmagáról gondolkodik, másrészt viszont egyre fontosabb számára, mit gondolnak róla mások. Legfőképp a barátok, a kortársak.
– Szoktál töprengeni olyasmiken, hogy mi a célod az életben? Miben hiszel? Mik a jó és a rossz tulajdonságaid? Milyen tanuló vagy? Szeretnek-e mások? Népszerű vagy-e a többiek körében? – kérdeztem, bár ahogy kimondtam, tudtam, minden kérdés szamárság.
– Persze – felelte, tudomást se véve a közhelyeimről. – Állandóan csak ilyesmiken jár az eszem. Már ha nekem van olyanom…
– Akkor tanulásra nincs is időd – mosolyogtam rá.
– Hát… arra tényleg nincs – mosolygott vissza.
Elmagyaráztam neki, hogy minden embernek egyszerre több képe létezik önmagáról. Mindenkinek van mindenekelőtt aktuális énképe, hogy magáról mit gondol. De mellette van vágyott énképe is, hogy milyen szeretne lenni! És persze létezik benne valamiféle elvárt kép is, azaz hogy milyen szabályokat állít maga elé, hogy másoknak megfeleljen.
– Mindezek lehetnek pozitívak, de lehetnek negatívak is – mondtam.
– És ki állapítja meg, melyik milyen? – kérdezett vissza.
– Ó, be lehet mérni! Hogy saját érzésed, illetve mások igényeihez képest mennyire felelsz meg a saját igényeidnek, vágyaidnak… Hogy a te aktuális énképed mennyire közelít, távolít a vágyott és az elvárt énképedhez…!
Siker vagy kudarc, azt hiszem, ilyesmiket magyaráztam.
– Kifejezetten kudarckerülő vagyok – komorodott el váratlanul. – Inkább várok el magamtól olyasmiket, amik… nem is tudom… néha nagymértékben meghaladják, néha nagymértékben alulmúlják, amire képes volnék. Teljesen negatív vagyok, a francba! Azt gondolom a képességeimről is, hogy… tulajdonképpen nekem nincsenek képességeim. Amibe belekezdek, az mindig kudarccal végződik! Inkább bele se kezdek hát semmibe… Ha mégis, csak csupa olyanba, amit vagy biztosan teljesítek, vagy annyira nehéz, hogy senki nem lepődik meg azon, hogy nem. Mert akkor az nem is az én kudarcom, hanem a rossz feladaté!
– Szerinted te… beleillesz ebbe a mostani világba? Csak ezért kérdezem, mert… sikertelennek gondolod magad, magányosnak, boldogtalannak, ugye, itt a teljes negatív önértékelésed… Nekem kívülről olyan az egész, mint ha csapdában vergődnél. Rákényszerülsz, hogy értékeld önmagad, miközben… talán… nem is kéne.
– Nem is kell! Ha jönne valaki, és megoldaná a problémáimat, és, mondjuk, megmondaná, milyen vagyok, hiányozna, hogy nincsenek megoldhatatlan problémáim. Érti?
– Tudod, senkinek nem érdeke, hogy megoldódjanak a problémáid. Neked nem, mert nélkülük unatkoznál. A szüleidnek nem, mert mit kezdenének egy tökéletes gyerekkel… A tanáraidnak sem, mert abból élnek, hogy téged nevelnek. És végső soron nekem sem, mert ha nincs probléma, nincs páciens. Belőletek élek.
– Hm. Akkor hát? Mert közben én tényleg nem tudom, érek-e valamit… Bármit.
– Fordítsuk komolyra. Kezdjük avval, hogy az önértékelés alapvető emberi szükséglet. Ha valaki alacsonyra értékeli önmagát, annak káros következményei lehetnek. Rosszul tanul. Cigizni kezd, piálni, lehet agresszív. Válhat bűnözővé! Lányoknál nem kívánt terhesség…
– Olyan, mint ha ketrecben élnék?
– Aha! Ketrec, ez jó! Sose gondoltam még rá. Sőt láncra is vagy verve, és a láncaidtól nem szabadulhatsz. Kirekesztettnek érzed magad, megjegyzem, okkal. Ráadásul mindenki lát, szóval a kudarcaidat nem tarthatod meg magadnak, hiszen… nyilvánosak. Miközben szeretnél valahová tartozni, oda, ahol elismernek! Vonz a siker, viszont becsapod önmagad.
– Két énem volna?
– Jaj, nem vagy skizofrén! Freud óta tudjuk, hogy mindannyiunknak van tudatos és tudatalatti énje…
Innen kezdve csak beszélgettünk.
Diagnózis.
Csupa téves gondolkodási mechanizmus vezérli. Végletes. Hajlamos szélsőségekben gondolkodni. Saját magát abszolút sikernek vagy teljes csődnek, tökéletes szentnek vagy a legnyomorultabb bűnösnek tartja. Hajlamos túlzott általánosításokra. Akár egyetlen rosszul sikerült dolgozatból azt a következtetést vonja le, hogy nincs tehetsége a tárgyhoz. Ha valaki kikosarazza, azt gondolja, soha senki nem fog vele szóba állni. Szelektíven lát. Egy fárasztó nap végén azon emészti magát, hogy mosatlan maradt a ruha vagy a piszkos edény, és közben megfeledkezik arról, hogy becsülettel elvégezte napi munkáját, és törődött a rábízottakkal.
Mások gondolataiban olvas. Mások viselkedését vagy tetteit önkényesen értelmezi. És mindent önmagára vonatkoztat, persze indokolatlanul… Miatta vesztett a csapat, vagy ezért ment el mindenki hamar, mert őt nem bírják elviselni. Parancsolgat önmagának. És a magára kényszerített szigorú utasításokkal és tilalmakkal irreális változást követel önmagától. Túlzottan pesszimista. Ok nélkül mindig a legrosszabbra készül saját magával vagy szeretteivel kapcsolatban. Alulértékeli önmagát. Hajlamos alábecsülni bármely jó teljesítménye jelentőségét. Megjegyzem, mindannyian küzdünk ilyen gondolatokkal.
Kezelés.
Első lépésként tudatosítania kell az érzéseit! Amikor kellemetlenségekkel találkozik, vagy elégedetlen egynémely tettével, vissza kell emlékeznie, milyen gondolatsor váltotta ki ezt vagy azt az érzelmet, viselkedést! Türelmesnek kell lennie önmagával, mert a gondolatokat nem könnyű nyakon csípni, hiszen sokszor spontán jönnek, és mielőtt fölfigyelne rájuk, már el is szállnak. Az egyébként segíteni szokott, ha leírja őket.
Második lépésként próbálja megállapítani, mely téves mechanizmus nyilvánul meg az önértékelésében! Szelektív látás? Alulbecslés? Parancsolgatás? Ha tudja, melyikre és milyen helyzetekben hajlamos, fölfigyel majd rájuk, amint megjelennek.
Harmadik lépésként bizonyítékokat kell keresnie egy-egy reakció ellenkezőjére! Végig kell gondolnia, mi áll szemben a negatív gondolatokkal! Létezhet-e rájuk más magyarázat? Van valami, amit nem vett figyelembe? Számba kell vennie az ellenérveket!
Végül mernie kell cselekednie a negatív gondolataival szemben! Ha például azt véli, senkinek nincs szüksége rá, ám mégis elmegy egy társaságba, kiderülhet, hogy igenis fontos a jelenléte. Ha megtalálja azokat az adottságait, amelyekkel másokat szolgálhat, gondolkodása és viselkedése egyre kiegyensúlyozottabbá és pozitívabbá válik.
Kontroll.
Egy, két, három hónap múlva. Fél év, egy év múlva. Másfél év alatt meg kell változnia.
Budapest, 2017. november 26.