Lájv Kéjzsztádisz 25.
Túlfokozott szülői aggodalom

   (Első telefonbeszélgetés.)
   – Elnézést, tanár úr, hogy ilyen kései órán hívom, de mi… mi már nem bírjuk tovább. Mi van evvel a gyerekkel?
   – Bocsánat, mindjárt fölébredek… Tudják, éjszakához közeledve már el-elbóbiskolok a tévé előtt.
   – Jaj, elnézést! Hívjam talán később?
   – Az isten szerelmére, ne! Addigra már a feleségem is lefekszik. És akkor nincs, aki ágyba hozza nekem a telefont. Egyébként… honnét tudják a vezetékes számunkat?
   – Nagy úr a szükség, tanár úr, és mi különben is mindent tudunk! Csak azt nem, hogy… mi van evvel a gyerekkel. Már megint nincs itthon. Tanár úr esetleg tudja, merre csatangol?
   – Hát én meg honnan a szakramentumból tudnám, hol kóvályog éjnek idején a maguk gyereke? A maguk gyereke vagy az enyém? Az enyémek itthon vannak, hallom a zörgésüket, hogy lefekvéshez készülődnek. Nem beszélhetnénk meg a dolgot holnap? Ami mindjárt…
   – Holnap, tanár úr? Miféle holnap? Ma nincs itthon a gyerek! Lehet, holnap már vérbe fagyva találják meg valahol egy árokparton! Vagy valamelyik folyóból szedik ki holtan! Tényleg nem tudja egészen véletlenül a tanár úr, hová mehetett?
   – Nem. Nem, nem tudom! Kilenc órájuk volt ma, az utolsó éppen velem. Akkor még láttam. Az iskolában. Nekem odáig tart a látóköröm, onnan a család figyel. Tűnt már el máskor is?
   – Máskor? Mindig! Hol felbukkan, hol nem. Ez a gyerek valóságos csavargó! De a kedvenc sorozatára mindig hazaér, viszont már tíz perce megy az új rész, a gyerek meg sehol.
   – Esetleg hívja a mentőket. Aztán a rendőrséget. Viszont ha nem bánja, most befejezném a beszélgetést, holnap első órám van. Mellékesen éppen velük.
   – Már dehogy fejezzük be, aranyos tanár úr! Csak akkor fejezzük be, ha megmondja, hova ment az a büdös kölyök. Ha pre… perze… prenez…, szóval, ha előteremti nekem a föld alól is. Mert akkor szíjat hasítok a hátából, az biztos.
   – Azért teremtsem elő, hogy lekaszabolja a saját gyerekét?
   – Aha! Na, ugye, hogy tudja, hol van! Azonnal adja vissza! Adja vissza, könyörgöm, maga emberrabló, a szemünk fénye az a büdös kölyök! Egyetlen gyerekünk!
   – Most jól figyeljen, kedves apuka. Maguk nevelték tizenhat évig. Hogy ne dugja az ujját a konnektorba, azt otthon tanulja meg az ember, nem gondolja? Meg késsel-villával enni? Meg átadni a helyet a villamoson az öregeknek? Meg előre köszönni a felnőtteknek?
   – Hát óvodába minek írattuk? Iskolába mért járatjuk, ha nem azért, hogy kikupálódjon?
   – Tudja mit, igaza van. Valamicskét csiszol rajta az óvoda. Valamicskét az iskola. Már amennyire egy iskola belefolyhat egy család életébe, akár a család akarata ellenére is.
   – Iskolái, tanár úr, megbocsásson, hogy kijavítom, iskolái! Merthogy olyanból több is volt a szentemnek. Egyikből kivettük, másikba betettük, hogy mindenből a lehető legjobb ellátást kapja. Mi mindig a legjobbat akarjuk adni neki.
   – Én speciel két, egybefüggő éve vagyok ebben a középiskolában az osztályfőnöke. Csak az osztályfőnöke, mint a többi harmincnak, de senkinek nem az apja.
   – Nos, a teljes igazság az, hogy én se vagyok abban biztos, hogy én vagyok az apja… Nem rám ütött. Aztán meg amilyen nagy természete van az anyjának…
   – Nem haragszik, ha azt mondom, hogy nem rám tartoznak a kedves anyuka bármiféle igényei? Különösen e kései órán?
   – Hát ne is tartozzék, érti?! Mit akar maga a feleségemtől?
   – Még hogy én…? Hogy én? Pardon, de megvan nekem a sajátom!
   – Nem elég, hogy a gyerekemet rejtegeti, még a feleségemet is elvenné tőlem? Micsoda tanár maga, hallja-e!
   – Ha meg nem sértem, ezen a ponton teszem le a telefont. Jó éjszakát.

   (Második telefonbeszélgetés.)
   – Bocsásson meg, tanár úr, a tegnap esti bárdolatlan viselkedésemért. Isten engem úgy segéljen, a túlzott aggodalom beszélt belőlem. Meg hát… a túlzott aggodalom csitítására leküldött néhány féldeci. Bevettem nyugtatót is, annyira ideges voltam. De a gyerek a film végére hazajött. Kérdezte is rögtön, mi történt addig. Már el is indult az iskolába.
   – Ez különös. Merthogy ide nem érkezett meg.
   – Hogyan? Nem érkezett meg? Hogyhogy nem érkezett meg?
   – Úgyhogy. Egyszerűen nincs itt.
   – Kereste mindenütt? Nézte a pad alatt? Néha elbújik. Csak tréfából. Vicces gyerek.
   – Nincs itt, ha mondom! Tanítás előtt benéztem az osztályba, nem láttam. Az első órám velük volt, akkor se ült a helyén. Most szünet van, folyosóügyeletesként látnom kellett volna, ha megérkezik, de nem érkezett meg. Nincs itt.
   – Az nem lehet! Itthonról elment. Hová mehetett volna máshová, ha nem az iskolába?
   – Azt én nem tudhatom.
   – Hopp! Talán a pszichológusához!
   – Jár a gyerek pszichológushoz? Nem is említették.
   – Elvittük. Hátha megállapítja, mitől ilyen furcsa.
   – Mert? Furcsának találják?
   – Furcsának, na. Méghozzá nagyon furcsának. Csavarog meg minden.
   – És mondott már valamit a pszichológus?
   – Mondott, persze. Behívatott minket.
   – És mit mondott?
   – Hát mondani éppenséggel semmit. Inkább kérdezgetett.
   – És aztán?
   – Aztán se mondott semmit, csak annyit mormogott az orra alá, hogy most már mindent ért. Csak azt nem mondta, mit ért, így aztán mi se értünk semmit. De hol a gyerek?
   – Bocsánat, becsöngetnek! Órára kell mennem. Viszonthallásra!

   (Harmadik telefonbeszélgetés.)
   – Ihaj, meglett a gyerek!
   – Csuhaj! Hol volt?
   – Nem fogja elhinni: itthon!
   – Otthon?
   – Ja. Elindult az iskolába, mi is a melóba, de aztán visszafordult, mert gyöngélkedni kezdett. Gyönge a gyomra. Idefeküdt a tévé elé, azóta sorozatokkal kúrálja magát. Amikor hazajöttem a melóból, itthon találtam épen, egészségesen! Aztán hazajött az asszony is, már hármasban nézzük e kedvenc sorozatunkat. Ez is nagyon jó ám! Jaj, annyira megnyugodtam.
   – Én is, apuka.
   – Aztán a nagy ijedtségre egyszer meghívhatnám a tanár urat egy koccintásra?
   – Nem nagyon iszom, apuka.
   – Sajnálhatja, mert magam főzöm a garázsban a pálinkát, a leggyöngébbet is ötven fokosra! A gyereknek is csípi a torkát, pedig ő szokta bírni. Hiába, az én fiam!

   Budapest, 2017. december 17.