Lájv Kéjzsztádisz 27.
Kényszeres szilveszteri mulatságvágy
Életem első szilveszteréről semmi emlékkép nem bukkan föl. Nagy mulatság vélhetően nem lehetett: 1956. december 31-én nyilván nem bulizott a család önfeledten. Nagymama, nagypapa, mama, papa, egy három és fél éves gyerek, valamint egy tízhónapos csecsemő a Corvin köz és a Kilián laktanya közelében egy második emeleti, kilőtt falú lakásban, alig két hónappal az OSE (októberi sajnálatos események, akkortájt ellenforradalom, 1989-ben népfelkelés, napjainkban forradalom) után? Tévé még nem volt, rádió már bőven. Vajon sugároztak-e szórakoztató műsort? Utána kutathatnék, de annak kevésbé, mihez lehetett akkortájt kedvük magyar hazában magyaroknak. Kivárták tán az éjfélt, és koccintottak?Talán teljes szívükből boldog új esztendőt kívántak egymásnak, mindenestre boldogabbat az előzőnél, mert azt nevezhették sok mindennek, de boldognak éppenséggel aligha. Ugyanakkor nekik, szülőknek és nagyszülőknek, valóban ismerniük kellett a remény fogalmát szűk tizenkét esztendővel Budapest felszabadulása/megszállása, alig két hónappal az ellenforradalom/forradalom leverése után… Néhány hónap, néhány év? Szinte nem is idő.
Ami engem illet, gondolom, időben kaphattam vacsorát, és életem ama első szilveszterét végigaludhattam. Aztán, gondolom, évekig ugyanez történhetett.
Az első szilvesztert, amelyre halványan ugyan, de van szerencsém emlékezni, a család a tévékészülék előtt töltötte. Nagyapám akkor már nem élt, ez bizonyos, mert 1960 elején vette a Munkácsy T5391 típusú készüléket, hogy augusztus végétől nézhesse a közvetítést a római olimpiáról, de a beruházás és a sportesemény között, áprilisban, rövid szenvedés után, hetvenkét évesen meghalt. Hogy én már abban az évben, vagy csak valamelyik későbbiben maradhattam fönn, hogy nagyanyám, anyám, apám és nővérem társaságában megvárhassam az éjfélt? Csak arra emlékszem, hogy fürdés után, pizsamába bújtatva, plédbe burkolva, izgalomtól, büszkeségtől átitatva kucorgok a nagyok között, és nézek valami vidám műsort – a felnőttek mindenesetre nevetnek –, aztán meg még jobban nevetve az asztal alól horgásznak elő, tudniillik elaludhattam, minek következtében plédestől, pizsamástól a székről az asztal alá csúsztam. Nem kínoztak tovább kötelező ébrenléttel, hanem ágyba dugtak.
Éveken át szilveszterezhetett együtt, magában a család. Özvegy nagyanyánk biztosan nem ment sehová, arra se emlékszem, idővel mentek-e a szüleink, esetleg hozzánk jöttek-e vendégek. És arra se, három évvel idősebb nővérem ment-e szilveszteri buliba úgy, hogy én maradtam otthon nagyanyámmal.
Akkortájt, ha december 31. hétköznapra esett, ugyanolyan munkanapnak számított, mint a többi. A szüleim tehát ötkor befejezték a munkát, azt követően jöttek haza. Egyszer apám késett, éppen kezdtek aggódni érte, amikor virágos jókedvvel állított be, anyám és nagyanyám meg a helyzetet azonmód fölmérvén csak annyit mondtak:
– Bölcsebben teszed, ha kicsit lefekszel, Marci.
Csak utólag föltételezem, hogy a munkanap az átkos medve rémuralmának idején (hatvanas évek) se lehetett annyira szigorú, hogy a kollégák ne koccinthassanak a múló esztendő búcsúztatására, az új fogadására. Utólag örülök, hogy láthattam apámat spiccesen.
Az ugyancsak bizonyos, hogy hetvenéves nagyanyám utolsó szilveszterét töltötte – vélhetően – otthon, amikor 1969-ről 1970-re fordulván én az elsőt, bő hónappal tizennegyedik életévem betöltése előtt, immár az otthontól távol.
Nyolcadikba jártunk, amikor F. Tomi fölvetette, szilveszterezzünk együtt! Mehetünk hozzájuk, senki nem lesz odahaza. A mi családunk – emlékezetem szerint – demokratikus szellemben élt, nem emlékszem, kellett-e sokat könyörögnöm, hogy mehessek. Mintha négyen mulattunk volna: a házigazda mellett talán G. Zoli, talán N. Tibi… H. Gabi mintha nem, mert őt szigorúan fogták otthon, tán H. Laci sem, mert vallásosak lévén, náluk más szokások uralkodtak, H. Misi meg teljes bizonyossággal nem, mert ők addigra disszidáltak. Magáról az első, úgymond „házon kívüli” szilveszteréjemről emlékfoszlányaim sincsenek: mintha F.-ék nagy és zegzugos lakásában négyen, fiúk összevissza rohangásztunk volna, élvezve a szabadságot. Arra se emlékszem, mikor és hogyan hagytam el a lipótvárosi lakást. Ott aludtunk tán, és reggel, világosban villamosoztam a hatossal a Margit híd pesti hídfőjétől végig a nagykörúton az Üllői útig? Az emlékezet mely bugyrába merült ez a hazaút?
Nagyanyám tíz hónappal később meghalt. Meggyászoltam, gyászolom ötven éve, de annak a decembernek a 31. napján már valahol a barátaimmal szilvesztereztem együtt, mint azt követően annyi hosszú éven át. Idővel csatlakoztak hozzánk lányok, mi több, idővel az lett minden szilveszter lényege, hogy csatlakozzanak, sőt egyesek számára a helyszínválasztásban is meghatározóvá vált – a szilveszteri mulatságokat mindig magánlakásokra szerveztük –, hogy egy nagy, közös tér árnyékában legyenek rejtett zugok is… Akkor voltunk fiatalok.
Egyikünk-másikunk persze olykor-olykor a legrosszabbkor betegedett meg: olyankor nyilván kimaradt a mulatságból, de ezeket az alkalmakat nem tarjuk számon. Egyszer például egyikünkkel hasonló eset történt, mint hajdanán apámmal. Amikor hírét vettük, hogy ledőlt szunyókálni, meglátogattuk. Mert ha személyesen nem tudtunk koccintani, éjfél után legalább fölhívtuk egymást telefonon (vezetékesen, mert akkor még nem ismertük a mobilt). Így csináltuk végig gimnáziumi, majd egyetemi éveinket (vizsgaidőszakok közepén kora estig tanultunk, éjjel buliztunk, de óvatosan ittunk, hogy legalább másnap déltől újból fogjon az agyunk). Aztán így csináltuk végig, amikor munkába álltunk. Akadtak közöttünk, akik néha azért nem vettek részt a közös szilvesztereken, mert ügyeletre osztották be őket. De ha év közben egyre ritkábban is tudtunk időt szakítani egymásra, együtt szilvesztereztünk, mert az évzáró-évnyitó közös koccintás a barátságunk szimbólumává vált.
Amikor beköszöntött a házasságok kora (az osztályból, a baráti körből rögvest kettő), kezdődött a szülővé válás kora is. Születtek új barátságok, de a miénket, gyökereiben, férfibarátságokra vezethetjük vissza: tízéves korunktól mi voltunk az osztály, az úttörőőrs, a kosárlabdacsapat: B. Pityu (évtizedek óta külföldön él és dolgozik), F. Tomi (tizennyolc évesen, máig rejtélyes körülmények között, meghalt), G. Zoli (idővel elvesztettük, talán mert hozzánk képest túlságosan öntörvényű), H. Gyuszi, H. Gabi, H. Misi (felnőttként kezdett hazajárni, vett lakást is itt, mostanság fél év Kanadában, fél év Magyarországon), H. Laci, L. Gabi (delirium tremens: lehet, mi nem vigyáztunk rá eléggé), N. Feri, N. Tibi, P. Andris, R. Laci, T. Gabi (valahogy kikopott közülünk, aztán vidékre költözött) meg hát jómagam.
Eleinte cserélődtek körülöttünk a nők, végül lehorgonyoztunk. Valamelyest persze később is cserélődtek, kinek önszántából, kinek máséból. Idővel halottainkra koccintottunk, miután az óra elütötte az éjfelet, és pezsgőspohárral a kezünkben jövőt tervezve hallgattuk a himnuszt. Mert a Himnuszt, ameddig élünk, mindig meghallgatjuk, jelentse mindenkinek éppen azt, amit ebben az ezerszer áldott, ezerszer átkozott 20-21. században éppen jelenthet.
Voltunk sokan, voltunk kevesen. Maradtunk Budapesten, utaztunk a Balatonra. Ültünk a gyerekeink betegágya mellett, amíg a többiek mulattak, vagy próbáltuk kifeküdni mi saját bajainkat. Mentünk színházba, mentünk síelni. Ennyi év alatt? Szerettük és utáltuk egymást, megsértődtünk vagy békítettünk, megöleltük vagy eltaszítottuk egymást. Voltunk meghatottak, voltunk féltékenyek, néha valakire időlegesen ráuntunk. Értettük, mit mond a másik, vagy – akár véletlenül, akár szándékosan – félreértettük. Berúgtunk, kijózanodtunk.
Történt, történik, történni fog bárhogy, ez a bő fél évszázad a miénk.
Az idén B. Pityuék és H. Laciék valahol együtt szilvesztereznek, R. Laciék közös gyerekük barátnőjének a szüleivel. Mi N. Tibiékhez megyünk H. Gabiékkal és N. Feriékkel.
Budapest, 2017. december 31.