Lájv Kéjzsztádisz 28.
Rögeszme
– Van egy rögeszmém.– Sokaknak van. Van, akinek egyszerre több is. Meg akarja kérdezni, hogy ártalmas-e?
– Egész pontosan azt, hogy bele lehet-e halni.
– Tudja… végső soron minden rögeszme életveszélyessé válhat. Vagyis a kérdésére válaszolva: igen, a rögeszmék lehetnek halálosak. Akár önmagunkra, akár másokra nézve.
– És ha az enyém nem is rögeszme?
– Ha az élete egy bizonyos gondolat vagy tevékenység jegyében telik, ha mindent annak rendel alá, és ha megítélése szerint mindez rontja az életminőségét, akkor az. Rögeszme.
– Nem akarok gondolni rá, mégis gondolok! És foglalkozni se akarok vele, mégis mindig körülötte forgok! Ez pedig… kényszeressé tesz. Próbálok persze tenni ellene, hiszen állandóan fölkavar, ami, naná, hogy fölöttébb zavar! Újabban meg is ijeszt, én meg félek tőle.
– Az emberi elmének sok olyan terméke van, amelyet szégyellünk, pedig valójában nincs miért. Tehát összefügg esetleg az a gondolat valamiféle társadalmi tabuval? Tegyük föl, előítélettel vagy istenkáromlással? Netán agresszív vággyal? Csak a szakmai tapasztalat kérdezteti velem: bántalmazással vagy kínzással? Szóban vagy tettben?
– Hát…
– Említette, hogy próbál tenni ellene. Mi az, amit tesz? Már ha tényleg tesz.
– Mindenféle rituálét találok ki, hogy távol tartsam magamtól! De persze hiába. Amikor képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni, azt föltételezem, hogy evvel a módszerrel valami rosszat akadályozhatok meg! Miközben tudom, hogy csak az én agyam működteti…
– A szakmámban létezik az, amit mi magunk között úgy hívunk: OPCD. Rögeszmés-kényszeres személyiségzavar. Túlzott vágy a tökélességre, megszállott szabálykövetés… Aggodalmat kelt például önben, ha észreveszi, hogy valamilyen tárgy nincs a megszokott helyén? Úgy, ahogy és ahol lennie kell? És önnek a helyére kell igazítania?
– Aha! Aha, éppen ilyesmi…
– Tapasztalja magán, hogy belefeledkezik önmaga írta törvényekbe, részletekbe, akár döntési listák készítésébe? Rendszerességbe, menetrendekbe? Merev és megváltoztathatatlan önnek a… hogy is mondjam… a hite abban, hogy csakis az a jó, amit ön gondol?
– Naná! De sok esetben tényleg igazam van! Látom. És csak a vak nem látja.
– És a rögeszméje állandóan visszatér? Kifejezetten tolakodó gondolat? Például… érzi annak elodázhatatlanságát, hogy végére jusson egy feladatnak? Ami viszont elveszi az idejét attól, hogy önmaga körül, például az otthonában rendet tartson? Vagy… ápolja a barátságait?
– Igen! Igen, éppen ez tűnt föl, hogy alig találkozom a barátaimmal! Szinte… kerülöm őket. Hibákat keresek bennük, amivel megmagyarázhatom magamnak, miért távolodunk el.
– Asperger-szindrómára sosem gyanakodott az ön környezetében senki? Sosem célzott senki arra, hogy ön autisztikus tüneteket mutat?
– Nem…! Még hogy én autista? Kifejezetten empatikus vagyok másokkal! Túlzottan is! Erősen kommunikatív! Néha elfog a gyanú, hogy túlságosan fejlett a szociális érzékem…
– De mégis… Foglalkoztatják oly mértékben részletek, szabályok, fontos-e önnek annyira a rend, a szervezettség, hogy elterelődjék a figyelme a lényegről?
– Néha. Rendben, nem csak néha. Hanem gyakran. Hát jó, túlságosan gyakran…
– Perfekcionistának tartja magát? Maximalistának? Zavarja önt a munkájában, hogy állandóan hibátlanságra, mi több, tökéletességre törekszik? És megesik, hogy azért képtelen teljesíteni egy feladatot, mert valójában a saját, túlzottan szigorú szabályai nem teljesülnek?
– Néha… Talán. Talán többször is, mint szeretném. Vagy mint amennyiszer elviselem.
– Nem fordít ön túl sok energiát a munkájára? A saját eredményességére? Mert evvel kizárja életéből a szabadidős tevékenységeket, kizárja a baráti kapcsolatokat…
– Lehet, hogy így van. Bizonyára. De így kell lennie, nem?
– Rugalmatlan embernek tartja magát? Mármint erkölcsi, értékrendbeli értelemben. Olyan ember ön, aki mások kulturális vagy vallási azonosulását nem fogadja el?
– Dehogy! Már hogy volnék? Sőt! Kifejezetten elfogadó vagyok. Túlságosan is.
– Tapasztalja-e, hogy nem képes megválni elhasználódott vagy értéktelen tárgyaitól, még ha azokhoz érzelmileg nem is kötődik? Csak a múlt, csak a hagyomány miatt.
– Régebben megesett. Mostanában már… megkeményítettem a szívem, és kidobok dolgokat. Amit egyébként lehet, azt elégetem. Rengeteg fölösleges papírt őrzök.
– Vonakodik-e attól, hogy másra ruházza át a feladatait? Kivéve persze az olyan eseteket, amikor a másik teljes mértékben aláveti magát az ön szabályainak…
– Hát… előfordul. De azért jellemzőnek nem mondanám.
– Minimalizálja-e azokat a kiadásait, amelyeket akár önmagára, akár másokra fordít? A pénzre tekint-e úgy, mint olyan felhalmozandóra, amellyel katasztrófákat előzhet meg?
– Ó, nem! Dehogy… Sőt!
– Makacs embernek tartja magát?
– Na, ez talált! Hajaj! De ezt… inkább jó tulajdonságomnak tartom. Inkább kitartónak mondanám magam, mint csak úgy, lárpurlár konoknak.
– Talán nem vette észre: az utóbbi percekben nyolc, konkrét kérdést tettem föl. Ha a páciens minden másodikra igennel válaszol, akkor gyanút kell fognunk, hogy OPCD-s.
– Jaj! Számolta?
– Önnek mindössze két igenje volt. Nem rögeszmés, ha ez megnyugtatja.
– Huhh… Persze, hogy megnyugtat. Már rémeket láttam. Kezdtem is belebolondulni.
– Akkor elmondja a konkrét tünetét?
– Mániákusan… bocs, szóval, egyáltalán nem rögeszmésen, mégis két csoportba sorolom az embereket. Vagy-vagy. Legyenek nők vagy férfiak, fiatalok vagy öregek…
– Ha valaki gyakorlatba ültet elméleteket, az nem betegség. Esetleg… teoretikus hajlam. Elárulja egyébként, mi a két csoport? Érdekel. Szoktam tanulni a pácienseimtől.
– Kétféle ember van. Vannak az őrzők, és vannak a teremtők.
– Kíváncsivá tett. Kifejtené?
– Az utóbbi években, inkább évtizedekben azon gondolkozom, valójában kik állnak szemben egymással széles e hazában. Mert ettől a szembenállástól érzem magam itt rosszul. Valamikor ragyogóan éreztem magam… Mostanában meg pocsékul.
– És? Rájött valamire?
– Fölcímkézzük egymást mindenfélével. Jobboldali, baloldali. Konzervatív és liberális. Népi és urbánus. Fehér, fekete, tarka. Vallásos és hitetlen. Állítólag még katolikusok és protestánsok is szembeállnak. Egyesek zöld-fehéreknek szurkolnak, mások kék-fehéreknek.
– És? Kíváncsivá tett!
– Szerintem két ember létezik. Az egyik, még ha meg se fogalmazza magának, azt gondolja, azért jött a világra, hogy őrizze azt az értékrendet, amelyet anyja-apja is már anyjától-apjától örökölt. Ezért szeretné azt, hogy minden maradjon a régi, ha meg időközben eltűnt, hát térjen vissza. A másik elszakad anyjától és apjától, körülnéz, és megpróbál alkalmazkodni új időhöz, új helyhez, és ahhoz illő, új értékrendet teremteni.
– Ez nem rögeszme, uram. Nem tudom megítélni, mennyire új a fölismerése, de… ön mindössze csak gondolkodik. Talán ez önben az abnormális. Mindenesetre… spekuláljon csak tovább, hátha rájön még valamire. Elmondja majd? Köszönöm, ha szóba áll velem.
Budapest, 2018. január 7.