Lájv Kéjzsztádisz 31.
Még egy történet a tébolydából

   (Első ülés.) – Avval kezdődött, hogy tavaly szilveszterkor föltörtük a szerencsemalacot. Ültünk az étkezőasztal körül, ahol néhány napja még a karácsonyi vacsorát tömtük magunkba, a majonézfoltos abroszt puha plédre cseréltük, hogy ne karistoljuk föl a politúrt, aztán óvatos mozdulattal ütöttünk egyet a kalapáccsal, és már csak a cseréptörmeléket kellett kiválogatni a fémpénzek közül. Voltak ott ötforintosok, tízesek, húszasok, ötvenesek, százasok, kétszázasok… Nálunk ez évek óta hagyomány. Összeülünk, két szülő, két gyerek, előttünk nagy halom apró, és a hirtelen meggazdagodás reményében szétválogatjuk. Oszlopokba rakjuk, húsz ötforintos egy százas, huszonöt tízes kétszázötven, huszonöt húszas ötszáz, húsz százas kétezer, huszonöt kétszázas ötezer. Aztán számolunk. Nem is hiszi, doki, mennyi apró gyűlik össze egyetlen év alatt! Jó kövér szerencsemalac kell hozzá… Sajnálja is az ember széttörni, kár érte, el lehetne tenni a következő évre, de, tudja, nálunk ez babona. Annyi apróból meg összegyűlik az a néhány forint, amiből megvehetem a következő évit… Mert sok kicsi sokra megy ám, az ember észre se veszi, mennyi csusszan a zsebbe egyetlen nap… Hazaérve meg megetetni néhány érmét a szerencsemalaccal…? Viszont olyan állatot kell hizlalni, amelyiknek a száján nem lehet kirázni a pénzt! Mert bizony adódtak évek, még kisebbek voltak a gyerekek, és a résen át kiügyeskedtek némi zsebpénz-kiegészítést… Abba is hagytam akkor a gyűjtést, mert nem láttam semmi értelmét, hogy én gyűjtsek, a gyerekek meg elhordják. Jaj, máris lejárt mára az időm? Hát még sehol se tartok a történettel!
   (Második ülés.) – Az bezzeg jó volt, amikor év végén saját szemünkkel láttuk, milyen szép summa gyűlt össze! Először csak néhány ezer forint, de ahogy vonták ki a forgalomból a papírpénzeket, és szaporították a fémet, a megtakarítás évről évre nőtt! Emlékszik még a papír kétszázasra Károly Róbert arcmásával? Na, ugye… Persze, volt százas is Kossuthtal, hajaj, ötvenes Rákóczival, papír húszas, rajta Dózsa György fizimiskája… A tízesen meg Petőfié! Hja, zöld volt a tízes, kékes-lilás a húszas… Persze. A papírpénzt valahogy megbecsüli az ember, de mi az, fém kétszázasból összegyűjteni huszonötöt? Szinte gyűjteni se kell, gyűlik az magától. És az már ötezer forint! Eleinte a lányunké lett a pénz, vett belőle magának előbb magnót, aztán biciklit! Később meg, amikor a fiunk is nagyobbacska lett, mondtuk a lánygyereknek, ideje osztozni, és akkor a két gyerek megállapodott, hogy a nagyon kicsije – akkor még voltak egy- meg kétforintosok is – legyen tényleg a kicsié. Ha az emlékezetem nem csal, a tízesekig kapta az óvodás, onnan fölfelé meg az iskolás. Szóval miután összeszámoltuk a kupacokat, én tornyonként berolniztam őket, papírcsíkokat vágtam hozzájuk, aztán egyesével ráírtam, mennyiszer mennyi az mennyi. Aztán az egészet beraktam egy erős zacskóba, többnyire le is mértem: volt, hogy tíz kilónál is több apró gyűlt össze egyetlen év alatt! Az már, ugye, valóságos csomag, avval már nem lehet csak úgy durrbelebalázs módjára sétafikálni… Avval célirányosan el kellett menni a nemzeti bankba, tudja, valaha működött ott pénzváltó, beállt a sorba az ember, aztán amikor rákerült a sor, odatette a zsákját a pénzszámláló asszony elé, az meg átszámolta. Egyszer szólt, hogy ne rolnizzam, mert azt neki úgyis föl kell bontania, avval meg csak mások idejét rabolom, mert neki mindegy, ő munkaidőben dolgozik, de gondoljak bele, én is mennyi időt vesztegettem sorállással éppen a magamfélék miatt… Onnan kezdve nem rolniztam. Megszámoltuk, hogy mennyi pénz gyűlt össze, aztán összeromboltuk az oszlopokat, és visszaömlesztettük mindet a zsákba. Van, tudja, egy erős szövetzsákunk éppen erre a célra, egy időben mogyorót szárítottunk benne, de miután maga a mogyoróbokor száradt ki, hát fölszabadult a zsák. Már megint abba kell hagynom, amikor éppen kezdek belejönni a mesélésbe?
   (Harmadik ülés.) – Hol is tartottam a múltkor? Ja, emlékszem! Hogy évről évre hordtam a zsák fémpénzt a bankba. De hát nem voltam én evvel egyedül, így aztán a bank kivonta a – hogy is mondjam – humán erőforrást, mert nyilván olcsóbb volt beszerezni egy automata szortírozó gépet, mint fizetni az embert. Be kellett ömleszteni az aprót egy nagy tartályba, az meg méret szerint alagutakba irányította a kisebbeket, nagyobbakat, csörgött-zörgött néhány percig, de el kellett ismernem, gyorsabban dolgozott, mint korábban az asszony… És a végén kiköpött egy számlát. Avval a pénztároshoz kellett menni, aki gyorsan leperkálta az ellenértéket papírpénzben, meg, ha volt, valamennyi maradék aprót, amit nem tudott átváltani, visszaadott. Egy-két ötöst, tízest, húszast tán. Esetleg volt már akkor százas is fémből, fene emlékszik. De aztán egyik évről a másikra pénzt kezdett kérni a bank azért, hogy fémet papírra vált, érthető persze, fogyott közben az áram, a gépolaj, fizetést kellett adni a pénztárosnak, fűteni neki a helyiséget… Az emberek meg kezdtek alig odajárni. Magyar pénzt pénzért magyar pénzre váltani? Na, ne már! Apró úgyis kevés van forgalomban, tapasztaljuk mind, a hentes meg a zöldséges ma is kéri, hogy ne húszezressel fizessünk, mert nem tud visszaadni… Talán mindenki aprópénzt gyűjt a szerencsemalacában? Na, így aztán minálunk az asszony vállalta magára, hogy elkölti, mondván, amúgy is ő vásárol, neki mindegy, milyen pénzből. Végre megint rolnizhattam! Most jut eszembe: fizethetnék fémpénzzel a terápiáért? Van nálam két guriga kétszázas, az éppen tízezer, amennyivel jövök magának, doki… És engedményt ad-e, ha tíz perccel korábban megyek el?
   (Negyedik ülés.) – Na, egyszer, amikor már tizenöt kiló apró gyűlt össze, fölhívtam a nemzeti bankot, mit lehetne kezdeni ennyi fémpénzzel, az összeg vélhetően már hat számjegyű. Egy megértő hölgy azt mondta, az ő révükön speciel semmit, de biztos van nekem saját bankom, fizessem be oda. Kinek mi köze ahhoz, hogy papírpénzben vagy fémpénzben teszem? Gyanút kellett volna fognom, miért mosolyog a hangja. Hát jó, otthon bepakoltam a hátizsákomba zsákostól úgy öt kiló fémpénzt, majd leszakadt tőle a vállam, és elballagtam bankom legközelebbi fiókjába. A pénztáros meg, amint meglátta kezemben a nagy csomagot, valahogy azonmód ingerültté vált. Rögtön kiolvastam a szeméből – nem volt nehéz, mert szikrákat szórt –, nem én lehetek az első ügyfél, hasonló igénnyel. És ahogy pakoltam ki a rolnikat a pultra, már állt is föl, hozott egy belső szabályzatot, és fölolvasta belőle, miszerint egy alkalommal legföljebb ötven darab fémpénzt vehet át ingyenesen, különben a váltásért magáért is fizetni kell. Úgy nevezik azt a bizonyos értékhatárig megszabott egy, azon fölül két százalékot, hogy kezelési költség. Hát én mit tegyek az összegyűlt aprómmal, kérdeztem. Az az én dolgom, vont vállat. Mindenesetre kezdtem tudakolni tőle, hogy akkor most, a banki tájékoztatás nyomán, befizethetek-e ötven darab kétszázast, ami, ugye, tízezer forint… Saját számlára, kezelési költség nélkül? Igen, mondta, bár evvel hátráltatom a sorban utánam következőket, mert miután megszámolta az ismeretlenek összefogdosta fémpénzeket, ő bizony lehúzza redőnyt, és elmegy kezet mosni. Vagyis, kérdeztem tőle, számíthatunk-e arra, hogy bankunk hamarosan a pénztárosok megnövekedett szappanfogyasztásának költségét is ránk terheli? Megbocsát a doktor úr, de állítom, nem én voltam ingerült! Sőt! Engem ott és akkor kifejezetten jeges nyugalom töltött el. Nem úgy a pénztárost! Megkérdeztem még, mit tanácsol, mihez kezdjek a hátizsákomban cipelt négy és fél kiló apróval. Vigyem másik fiókba, emelte a hangját! Aha, világosodott meg az elmém. Tehát ha most megkerülöm a háztömböt, és öt perc múlva visszajövök, befizethetek megint a saját számlámra ötven fémpénzt? Nem, ordított! Miért nem, kérdeztem annyira halkan, hogy a bankfiókban a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Azért, mert itt én vagyok a pénztáros, rikácsolta magából kikelve, és én bizony fölismerem magát! Nem folytatom, doki, a többi benne van a látleletben. Nézze, nem volt könnyű a tébolydában a sorstársak között, de összességében mégsem tartom elpocsékoltnak az ott töltött időt. Jó érzés, hogy nincs egyedül az ember.

   Budapest, 2018. január 28.