Lájv Kéjzsztádisz 35.
"Lélek üzen test által"

   Vasárnap korán ébredt, mint bármely más napon. Ő ébreszti a hajnalt, mondogatja. Telente, állítólag, a megszokottnál némivel tovább szendereghet, mert olyankor később világosodik! Évek óta altatóval alszik: ha fáradt akár hat órát is, ha viszont valamelyest kipihent, négyet-ötöt. Persze azt se egyfolytában, merthogy éjjelente többször megnézi az órát. Szándékosan vett világító számlapost; olyat, amely nem árasztja el fénnyel a hálószobát, viszont a kijelző számai szemüveg nélkül is leolvashatóak. Megnyugtatja, ha tudja, még ennyit, még annyit alhatna, ha bírna… Miután ugyanis először fölébred, már csak szakaszosan hunyja le a szemét, jó esetben negyed-, esetleg félórákra.
   Ezen a reggelen fél ötkor tette föl forrni a teavizet a villanyrezsóra, amíg az melegedni kezdett, pisilt, csak annak utána kapcsolta be a számítógépet. Mire a víz fölforrt, éppen átfutotta kedvenc hírportálján a szalagcímeket. A teaforraló általában akkor kezd fütyörészni, amikor épp a postáját tölti be. Elkészítette az aznapi első bögre teát, avval egyensúlyozva ült vissza az íróasztalhoz. A monitora jobb alsó sarkában üzenetet vett észre: egy program jelezte, hogy tucatnyi gigabájt fölösleget takaríthatna le a gépről. Ismerte a segédprogramocskát: megbízható ember ajánlotta, korábban bevált. És mert nemrégiben filmeket töltött le, tudta, hogy sok fölösleg halmozódott a lomtárban, rákattintott hát az Indítás gombra. Néhány másodperc múlva a program jelentette, hogy a műveletet sikeresen végrehajtotta.
   Munkához látott. Egy hetet kapott, hogy megírjon négy cikket! Az alapinterjúkat már elkészítette hozzájuk, gondolta, egy nap alatt fölskicceli mindet, aztán hétfőtől csütörtökig mindegyiket farigcsálja egy-egy napig, a szövegeket pénteken szétküldi a megszólalóknak, ha valami javítani kell, a következő hétvégén átvezeti. És annyi.
   Akkor nyílt meg a monitor közepén egy ablak. „A Windows súlyos problémát észlelt, és egy percen belül automatikusan újraindul. Azonnal mentse minden munkáját.”
   Az első pillanatban nem is érzékelte, hogy krach ütött be. Mentett, kivárta az újraindulást, ismét munkához látott. Csakhogy fél perc se telt el, és a fölirat ismét megjelent. Innen kezdve a jelenet hússzor-harmincszor megismétlődött. Megállíthatatlanul.
   Amit szakértő barátai csak a legvégső lehetőségként javasolnak neki, és amitől ő maga is mindig retteg, azt tette, más lehetősége nem lévén. Erőszakkal állította le a gépét.
   Csodában bízva várt egy órát. Megpróbálta újra bekapcsolni. Ugyanaz történt.
   Reggel nyolcig húzta türelemmel, akkor írt szakértő barátjának. Aki persze vasárnap reggel nyolckor nem azt várta ébren, kap-e problémás baráttól segélykérő levelet… Kilenckor írt tehát egy másiknak is. Az első szakértő fél tizenegykor válaszolt, a második háromnegyed tizenkettőkor. Utóbbi ötletet adott, milyen vírusirtót kéne ráereszteni a gépre, előbbi egy nap önfegyelmet javasolt, amíg hétfő délután fölugrik, hogy rendezze a problémát.
   Meg nem nyugodott ugyan, de a menetrendet áttervezte. Egy nap mégse a világ vége!
   Hétfőn fél hatra ígérkezett a barát, de néhány perccel korábban üzent, hogy hétnél előbb semmiképp nem ér oda. Végül este nyolc után futott be, amikor ő már tűkön ült. Ó, mennyire hálásnak érezte magát a törődésért! Hat órán át kucorgott barátja mellett egy sámlin, amíg a szakértő kéz lepucolta a gépről a régi operációs rendszert, és föltette az újat. És kezdte ugyan visszapakolni a régi, megszokott programokat, csakhogy addigra mindketten szédelegtek az álmosságtól, ezért háromnegyed kettőkor avval hagyták felibe-harmadába a munkát, hogy az alapok működnek, a többit majd később megcsinálják.
   Reggel mindkettőjüknek a munkahelyén volt jelenése.
   Amikor már bőven kedd volt, aludt három órát.
   Kedden végigszédelegte az óráit. Késő délután, hazaérvén, ólmos fáradtságot érzett, nem bírta összeszedni maradék erejét, hogy dolgozni kezdjen. Be se kapcsolta a gépet, telefonról üzent a szerkesztőjének.
   – Vasárnap reggel összeomlott a gépem! Tegnap este nyolcra ért ide az informatikus, hajnali kettőre SSD-t cserélt, újratelepítette a Windows-t és az Office-t, visszaállította a levelezést, vagyis az alapok újra működnek. Nehéz volt két napig gép nélkül, de most ismét embernek érzem magam, bár nem is tudom, mikorra állítom vissza a régi egyensúlyt. Vagy… újat teremtsek? Most mindenesetre némiképp romokban vagyok, és hosszú lesz a holnap.
   Lerogyott a tévé elé. Valami középbuta film közben nyomta el az álom.
   Szerdán ötkor ébredt. Sokat aludt, állapította meg elégedetten, és arra gondolt, milyen jó, hogy mint hét közepén olykor-olykor, most is szabadnapja van, nem kell rohannia, három tervezett munkanap kiesett ugyan, de ma minden lemaradást behoz, hozzászokott ő már a feszített munkatempóhoz! Másfél óra múlva, amikorra kikászálódott nyoszolyájából, említette is éppen reggeliző lányának, milyen szokatlanul nehezen eresztette el az ágy… Délelőtt már harmincnyolc fokos lázat mért.
   Visszazuhant a paplan alá. Ott olvasta a szerkesztője válaszát.
   – Ezt még olvasni is rossz volt, átéreztem közben, hogy feldúlhatott. Nem kellene pihenned egy-két napot? Téged még nehezebb újratelepíteni meg ezt-azt kicserélni benned...
   Egész napra elkábította a láz. Estére fölszökött harminckilenc kettőre.
   Csütörtök hajnalban arra ébredt, hogy csuromvizes pizsamában vacog. Reggelre lement a láza harminchétre. Délután már a második pizsamáját cserélte. Aztán estére egészen tűrhetően érezte magát, kiült a tévé elé, és megnézett két, viszonylag igényes filmet. Kezdett bizakodni, mert egyikbe se aludt bele.
   Péntek hajnali ötkor, föl-fölébredős éjszaka után, megmérte a lázát: harminchat nyolc. Fölkelt ugyan, de szédült. Meg a láz utáni kiégettség. Hozzá a két nap fekvés. Mindenesetre kivonszolta magát a géphez, és írt a szerkesztőjének.
   – Kedden délutánra már éppen csak hazavonszoltam magam. Influenza? Vagy szimpla meghűlés? Mivel szerda a „kutatónapom”, délután avval hívtam föl az igazgatómat, ha hozzájárulna, hogy csütörtökön és pénteken ne menjek be, öt nap alatt kikúrálnám magam… Tegnap reggel még harminckilenc fokos lázban égtem, de estére már csak harminchét volt, most meg annyi se, mindez reménnyel tölt el! Így aztán immár íróasztalhoz ültem, a gép legalább működik, ha még nincs is rajta minden program. Szóval a javasolt egy-két nap pihenés megadatott, igaz, nem a javaslatnak megfelelően… Ma nekikezdek a cikkeknek.
   A szerkesztő postafordultával válaszolt.
   – Lássuk pozitívan: szervezeted továbbra is megbízhatóan működik, kiköveteli magának az időt a pihenésre, ha túlhajszolod. Hát csak okosan! Nem tragédia, ha nem adsz le mindent hétfő reggelig.
   Estére egy cikket mindenesetre fölskiccelt a négyből. Keretjáték, gondolatmenet, szerkezet, terjedelem.
   Szombaton, szokás szerint, korán kelt. Szinte újból egészségesnek érezte magát. Estére fölskiccelte a maradék három cikket. És persze, ahogyan ilyenkor törvényszerű: megtalálta egy iskolai pályázat a maga rohammunkájával.
   Vasárnap föl se állt íróasztala mellől. Cikkcsiszolás, Lájv Kéjzsztádisz, iskolai pályázat. A másnapi óráira nem is készült: az óravázlatait már megírta az előző hétre.

   (Kézzel írott megjegyzés a lap alján.) Megvan egy éve annak, hogy terapeutájaként arról tájékoztattam: megtörténik, hogy lélek üzen test által. Évtizedek óta a páciensem, ismerem. Tudom, ezekben a napokban azon morfondírozik, immár évente kap üzenetet.

   Budapest, 2018. február 25.