Lájv Kéjzsztádisz 37.
Rémlátomás
„Eszembe jutott még valami. Valamit még el kell mondanom. A baj csak az, hogy elmondhatatlan. Na, akkor hát görnyedek papír fölött – ha tehetem, mindig papírra írok –, teljesen tanácstalanul. Teljesen. Tudod, amikor szétfeszít a mondanivaló, de egy hang nem jön ki a torkodon. Meg amikor vissza kell fojtanod. (…)Az a valami, csak az érdekel, semmi más. Összefügg életkorral, egészséggel, rémmel. Néha arra gondolok, a rém volna az, maga; de miféle rém? Nem félek már semmitől. Régebben sokat féltem, de… hol van az már? Ki, mi bántana? Engem lassan nincs miért. Vagyonom nincs, ártani nem tudok. Életem? Csak nekem kincs, más miért is venné el. Pedig, amit mondanék, összefügg a rémmel.
Tán sok kezd lenni köröttem a halál. Anyám azt mondta, ha idősebb hal meg, az természetes, ha fiatalabb, tragikus. De ha nemzedéktárs! Na, az megvisel. Egyre megviseltebb vagyok, mondanám anyámnak, aki már huszonkilencedik éve nemes halott.
Nem, nem a haláltól félek. Valahogy csak lesz. A mostantól odáig vezető időtől, nevezzük így. Az öregedéstől félek, a „hol itt, hol ott” bajoktól. Amikor a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban elindul az orrom vére, ficamodik ki a bokám. Attól félek, hogy már nem én intézem a sorsom. Az öregedéssel óhatatlanul eljut az ember Istenig.
El kéne mondanom Istent. Aki nincs. Nincs abban a formában, ahogy a papok mondják. Aki, pontosabban ami, van. A törvény az isten. Maga a törvény. A tudás a világ működéséről. A Tízparancsolat. A többi csak írók meséje.
Itt tartottam saját mesémben, amikor megjelent. Tényleg önnön képmására teremtette az embert, mert hasonlított rám, sőt ugyanúgy nézett ki, mint én: testalkat, bőrszín, arc, törzs, végtagok. Mintha tükörbe néztem volna akkor, délután. És szemem láttára lett mind ráncosabb a keze, és szemem láttára őszült meg haja, szakálla, és láttam, ahogy ültében összegörnyed s megremeg. Remegtem én is, barátaim, elhihetitek. Mégiscsak. Mégiscsak meglátogatott, amire nem vártam, Isten.
Kézzelfogható volt, és mindketten, tapinthatóan, éltünk. Hallottam szívdobogását, lélegzetvételét. Enyhe orrsövényferdülése lehetett, mint nekem. Engem sosem volt nyugalom szállt meg. A béke. Láttam, mintha filmet néznék, ahogy múlik az idő. És múlt is, de furcsa módon most nem zavart (úri társaságban az ember észre sem veszi), pedig minden eltelt napot veszteségnek könyvelek el. És este lett és reggel és megint este és így ment. Ment volna az idők végezetéig, ha föl nem tűnik: ami neki végtelen, az nekem könyörtelenül véges. Mert az Úr, minden híresztelés dacára, nem könyörületes, mert az Úr, bár mindentudó, könyörületet nem ismer, mert ahhoz lennie kéne mit megbocsátani. De nincs. A bűnt az ember magának találta ki játékszerül, hogy elkövesse, megbánja, föloldozást várhasson: az Úr erről mit se sejt. Múlt, jelen, jövendő: ez jár a fejében. Ő mondta, tőle tudom, ki mástól, amikor mellém ült a nem várt s múló délutánon. Az Úr, akkor jöttem rá, feleim, a Végtelen Idő.
Uralkodj hát fölöttünk, kérünk, adj és végy el! Te döntsd el, mire vannak perceink, éveink. Mutasd meg, merre vezet a jó út, merre a rossz, és engedd, hogy választhassunk legalább e kettő közül. És ha eltévedünk? Vezess vissza addig, ahonnét elindultunk, és adj magadból, hogy újra nekivághassunk, immár becsülve téged.
A legvalóságosabb valóság vagy, nem mese. Nem teszel csodákat, és nem épül legendáriumod. És mi nem építünk templomokat neked, nem toborzunk híveket, és nem könyörgünk hozzád, mert örökkön örökké megtapasztaljuk, hogy létezel, és hogy mi élünk benned, nem pedig fordítva.
Urunk vagy, Megállíthatatlanul Múló Idő, ifjúságunkban tudomást se véve létezésedről, vénségünkben hozzád imádkozva, el ne hagyj minket. Kezdetben lábnyomodban járunk, végül bevárunk, hogy érj utol minket, és ragadj magaddal oda, ahol megállsz, mert egyszerre jársz és állsz. Tudod, mit csinálsz. Még egy pillantás a faliórára, még egyet kakukkol a doboz aljából a kismadár, aztán minden kővé dermed, aztán szétporlad.
Porból vagyunk, s porrá leszünk. Te intettél erre. Nem attól félek, hogy egyszer lejártnak tekinted az időm – az én szempontomból, végső soron, saját magadat –, hanem attól, kinek mire adsz időt utánam.
Látom utódaimat, ahogyan fölégetik kézirataim kertjét. Látom utódaimat, ahogy összemarakodnak a koncon. Látom utódaimat, ahogyan kettő elhagy egyet. Látom utódaimat nemtörődömségben vergődve, gyűlöletbe aszalódva, sérelembe gubózva, kiszáradva. Látom a síromat, ahová soha senki nem jár ki, látom, ahogy sírom földje besüpped, a fejfa kidől, a temetőgondnokság negyed század múltán kihantol, és a gödörbe, hűlt helyemre, új halottat fektet. A kézirataimat addigra mind-mind megüli a por. Senki se tudja, hogy valaha éltem e földön.
De egyszer. Egyszer majd eljön a végítélet napja, és megmérettetem általad, mint annyian mások. És tudom és érzem, akkor mindenre fény derül. A sötétből világos lesz, és minden árnyék elvetül. És, ahogy ígérted, a jók elnyerik jutalmukat. Ha kérdeznéd: a föltámadástól félek, Uram.
Hogy akkor mit kezdek a rám szakadó idővel. Amikor értelmüket vesztik a valaha fontos kéziratok, és csak az idő marad, ami sose volt elég a kéziratokra. Mi lesz, amikor csak mi, jók leszünk itt, a földön, és elvész kedvenc játékszerünk, a gonoszság. És amikor hiányozni kezd mindennapjainkból a bűn, és valaki összeszedi bátorságát, és elkövet egyet, mert nagy ám a kísértés, bár te csak generálod, Uram, de nem ismered az elcsábítottság érzését.
Gyerekkoromtól attól rettegek, hogy nem állok ellen. Öregkoromra attól rettegek, hogy ellenálltam. Abban merült ki életem folytonos lázadása, hogy jó akartam lenni, amikor rossznak kellett volna. (…)
Akkor hát az örök döntési kényszer volna az igazi rém? Amitől rettegek? Ahogy állok a boltban a pult előtt, és tanakodom, a sok közül melyik flakont vegyem le? Vagy átfussak-e az útkereszteződésben, autók között, vagy elolvassam-e még egyszer ezt vagy azt a könyvet? Ahogy megyek előre az időben, mind tanácstalanabb vagyok, és egyre inkább azt gondolom, miattad a bizonytalanság. Mert benned megyek előbbre. Vagy nem előbbre.
Meg kell tudnod: azt érzem, már hátrafelé tartok. Azt ne hidd – ha hiszel –, hogy sokat nézek hátra: amit magam mögött hagytam, már magam mögött marad. Tudom, mert tudom: visszafordíthatatlan vagy. Nem akarok én megfordulni: te fordítasz meg. Valamit, valamit mutatni akarsz nekem messze, mögöttem, ami föl se tűnt, amikor a közelébe értem, és elhaladtam mellette, és magam mögött hagytam. Akaratomon kívül állandóan arra kényszerítesz, hogy valami keressek, találjak meg a múltban, amit te világosan látsz, míg én sötétben tapogatózom. Vagy csak figyeljek magam mögé? Legyen meg a te akaratod.
Pedig én nem hiszem, hogy a te akaratodtól függünk. Egyrészt korántsem gondollak ennyire önzőnek, másrészt te adtad kezünkbe önnön sorsunkat. Bizonyság rá, hogy engedtél olyasmiket cselekednünk, amiknek láttán magad is elfordítottad arcodat. Esetleg lehajtottad fejedet. Időarc, Időfej. Csak azt soroljam, amit a történelemből ismerünk? Hányszor hagytad, hogy szinte elpusztítsuk magunkat? Hányszor, hogy szembeforduljunk a világgal, amelyet kifejezetten a mi kedvünkre teremtettél? Hányszor, hogy mi, élők, elvegyük mások életét? Hányszor, hányszor, hányszor? Vallj színt végre! Ha valóban önnön képmásodra teremtettél minket, eredendő gonoszságunkat tőled örököltük? (…)”
Budapest, 2017. augusztus 23. és 2018. március 11. között