Lájv Kéjzsztádisz 41.
Toszkán kérdéskór

   Hová mész, terapeuta? Egyetlen esztendőn belül másodszor jársz Itáliában: előbb Velencében, utóbb Firenzétől San Gimignanóig. Közben megjártad Görögországot, Ukrajnát, Izraelt. Visszamentél az ókorba, vissza a középkorba, a múlt századba. Van-e még annyi bizodalmad a földkerekségben, hogy egyszer megtaláld, amit keresel?
   Első nap, szerda. Indul a buszod. Eleinte te, személy szerint, elfoglalod magad avval, hogy „drogos vagy, de egy éve tiszta”, vagyis tartasz túlfokozott szorongásodtól, nem tudva továbbra sem, mitől is szorongsz. Székesfehérváron, Siófokon és Nagykanizsán megálltok, hogy megteljék a busz. Szlovénián át gurultok Olaszországba, útközben meg-megállva. Csak az ablakból látod, amit látsz: legfőképp szürke csíkot és szélesen elnyúló kamionforgalmat. Utazol tizenöt órát, mire a szállodához érsz, és az egész úton egyetlen filmet nézel meg: David Fincher Hetedikjét. Mire megérkezel, csak csöndre vágysz. Fél tízkor vacsorázol, tizenegykor elalszol. Nem túl rózsás kedvvel: még benned az elmúlt hetek, napok feszültsége, és persze az utazós napé is. De főleg a csöndhiány gyötör. Végül a saját szívdobogásod nyugtat meg: végtére is a reneszánsz Itáliáért, Toszkána romantikájáért jöttél!
   Második nap, csütörtök. Egy teljes nap Firenzében. Egy város, amely valóban maga a reneszánsz Itália. Ahogyan az volt Velence is, amelynek a hangulatai rád-rád törnek, hiába pöfékelnek, márpedig pöfékelnek bőven itt autók az utcákon, és hiába nincs tengere, ellenben van folyója. Arno! Csupa-csupa dallam a név: Leonardo, Michelangelo… Délelőtt a várost járod, megmerevedő időben kitartott pillantásokat vetsz a legfőbb nevezetességekre, délután három órát bolyongsz az Uffizi Képtárban. Egy múzeumért, egy képért valaha országokat utaztál át. Végül egy balparti magaslatról a várost méricskéled. Tömény nap, de bevésődős. Firenze szerethető város: félmilliós, de elképesztő mennyiségű turista – mint te is – hömpölyög benne. Nagy nép Itáliáé! Elhűl az ember, a kultúra micsoda ereje sugárzik a köveikből, a tégláikból, a tartásukból. Irodalmi helyszín. Nem történeteké: érzéseké.
   Harmadik nap, péntek. Ha Firenze a reneszánsz napja, akkor Cinque Terre a bájé, sőt a bűbájé. Másfél órányi buszút után átgördülsz La Spezián, aztán vonatozol négy, tengerparti sziklákra épült városka között. Riomaggiore, Manarola, Monterosso, Vernazza, Sziklák, tenger, szellő, bárányfelhők: mi kell még? Egyik település varázslatosabb, mint a másik! Mindenhol egy órát töltesz. Házak, sikátorok, idegenforgalom. Néha szemnek és észnek, néha meg szemnek és szívnek jár járandóság. Élmény persze, de nem ismeretlen: ismerős Görögországból. Hasonló világ, hasonló hangulat. A helyiek hasonló életmódja. Még a turisták is hasonlók. És persze, hogy a világörökség része: tényleg csoda. Mégis azon gondolkozol, minden gyönyörűség dacára élni élnél-e ennyi szépség között. Észrevennéd magad körül a szépet? Persze fél óra innen a nagyváros, másfél valamelyik világváros: mégis. A tenger persze vonz. Kérdeznéd is, milyen a tengerrel együtt élni, csakhogy a te tengered a Balaton. De vajon a Balaton tudna-e más évszakot élni veled, mint ünneplős nyarakat? E négy kisváros, miközben telítődsz a varázsukkal, magadon spekuláltat el. Ravaszok, somolyoghatnál, a kérdéseikkel, amelyekkel szembesítenek. De végtére is mi másról szól az utazás, mint kérdésekről… Hé, ember, ha már élsz, nézz szét önmagad körül: hogyan akarsz élni? És a következő kérdés: mit tehetsz azért, hogy úgy is élj?
   Negyedik nap, szombat. Arezzo. Ismét egy város, amelynek falaiból a reneszánsz levegője árad: a távolból egy magtárnak épült templom a maga gigászi méreteivel, a tudat, hogy itt született Petrarca, közelebbről egy templom Piero della Francesca freskóival. Ez volna a megtestesült reneszánsz. Reneszánsz házak között reneszánsz templomok. Minden hónap utolsó szombatján kirakodóvásár az óvárosban: zsibvásárok rajongójaként csak egy-egy pillantást vetsz a spontán kiállításra. Elkap egy zápor (eddig az időjárással szerencséd volt: lógott-lógott az eső lába, de felhőszakadást éppen akkor éltél át Firenzében, amikor árkádok alatt vártad, hogy bejuss az Uffiziba.) Arezzo esernyő alól. És Arezzo után Siena. Köszönet az időnek, hogy sértetlenül megőrizte! Hullámzanak az utcácskái: mész föl, mész le. Nézel föl, nézel le. Tulajdonképpen a légkört szívod magadba: hiába élsz a jelenben, mert átlényegíti a múlt. Délután az időtlen főtér egy éttermében, chiantit kortyolgatva ücsörögsz, és az újjászületés Sienájába képzeled magad. Csak szemlélődöl, milyen szép világot tud maga köré teremteni az ember, ha a teremtéssel foglalatoskodik, nem egyébbel. Estére pedig megállapítod, hogy három nap tömény kultúra túlcsordul belőled. De még bírod.
   Mire bukkansz, terapeuta? Örökké csak kérdezel. Veszed-e észre, hogy folytonosan válaszokat keresel alig-alig megfogalmazott kérdéseidre? S hogy csupán új és újabb kérdések épülnek benned, amíg talán fölismered, hogy az egész építményed kérdőjelekre támaszkodik?
   Ötödik nap, vasárnap. Szokatlanul kényelmesen indul a reggel: az eddigieknél teljes fél órával később indulsz! Ettől még nem alszol másképp, de a megszokott öt óra helyett itt a – nem is annyira fizikai, mint inkább – szellemi fáradtságtól teljes hatot. Először Pisában szállsz ki. Hasonló az élmény, mint 1973-ban Párizsban, amikor a Trocaderóról megpillantottad az Eiffel-tornyot: itt és most egy bazársor végén ívelt kapuhoz érsz, egyetlen lépést teszel – és a hajlat alatt fölbukkan a dóm, mögötte a ferde torony…! Hát eljutottál e sértetlen csodához! Hálát érzel ott és akkor. Mert átölel a régi temető, a keresztelőkápolna, a dóm, a harangtorony kőcsaládja. Újra és újra elámulsz attól, mennyi gondolatot, érzelmet képes épületbe emelni az ember. A torony tetejére, kétszázkilencvennégy lépcsőfokon át, föl is mászol. Csavarogsz még az óvárosban, húsz percre beállsz a dómba húsvétvasárnapi misére. Odakünn ragyog a nap. Luccába buszozol: az a levegő csap meg, amelyet maffiafilmekből vélsz kiérezni. Templomokat nézel, csámborogsz, majd visszamész az Amfiteátrum térre, kiülsz, iszol aznap is egy pohár bort. Aztán vissza Montecatini Terme pirinyó városközpontját járod be egyetlen óra alatt. Tizennyolcadik századtól kiépülő település, az ivókúráiról vált nevezetessé. Kedves is, bájos is, ami éppen elég ahhoz, hogy megéljen belőle. Egy város élete néha se több, se kevesebb, mint az emberé.
   Hatodik nap, hétfő. Volterában kezdesz. Egy elengedhetetlenül elbűvölő kisváros tízezer lakossal – és szokás szerint rengeteg turistával. Megint templomok, megint sikátorok, megint reneszánsz, viszont, mivel Voltera a szépsége mellett az alabástromáról híres, hát egy kőfaragó becsalogat a műhelyébe. Később éppen tavaszköszöntőt tartanak a főtéren, korhű fölvonulással és zászlódobó bemutatóval! Már csak a hangulatért is megéri préselődnöd a tömegben. Aztán félórás buszút után a dombok között fölbukkan San Gimignano: dombtetőn ékszerdoboz. Egyszerre tart izgalomban és csitít el a táj, kacskaringós út vezet rajta át az alig nyolcezer lakosú városkához. Tényleg a reneszánszból felejtették volna itt? Mégis éppen e helyen sokallsz be: sikátorokat, templomokat követően a városházára már nem mész be. Lázadsz. Dante szobáját, aki járt itt egyszer, már nem nézed meg, a toronyba már nem mászol föl. Helyette két órát csatangolsz az utcácskákon, fagyizol a világ legjobbjának kikiáltott cukrászdában, be-benézel boltokba. Utad legvégére megadod magad középkori és jelenkori hangulatoknak. Aztán dugóba keveredtek az autópályán visszafelé Montecatini Termébe, a másfél órás út eggyel megnyúlik. Vacsora, csomagolás, alvás. Viszlát, édes, édes Itália!
   Hetedik nap, kedd. Reggel fél nyolckor indulás haza. Egész napos buszozás, útközben három romantikus film, de este fél tízkor már a saját nappalidban tartasz élménybeszámolót.
   Terapeuta, terapeuta… Menekülnél valami elől? Tartanál valahová? Egyszerre hagysz el és lelsz meg? Lehet, utazásaid végére derül ki: minden rejtélyre az egyetlen válasz az lesz majd, amikor megtalálod az addig föl sose tett kérdést?

   Magyarország–Olaszország–Magyarország, 2018. március 28. és április 3. között