Lájv Kéjzsztádisz 43.
Hipochondria

   Anamnézis.
   Gyöngeségre, aluszékonyságra, fej- és hasfájásra panaszkodott szüleinek. Eleinte odahaza kúrálgatták, pihenőnapjait akkor is igazolták, amikor valójában nem produkált jelentős tüneteket, csak fáradtságra hivatkozva annyit kért, hadd maradjon egy-két napot otthon. Miután gyakoribbá váltak a rosszullétek, orvosról orvosra cipelték, de a szakemberek nem találtak semmi szervi rendellenességet. Ám a gyerek továbbra is betegnek érezte, vagy legalábbis tüntette föl magát, ezért fordult meg gondviselői fejében, hogy talán valami lelki nyavalyája lehet. Ekkor hozták el a pácienst hozzám.
   Első találkozásunkkor azonnal rám támadt. Hogy nem érti, mit keres itt, őt bizonyosan valami titokzatos betegség gyötri, csak minden orvos alkalmatlan a mesterségére – vélhetően minden terapeuta is –, ráadásul senki nem veszi őt komolyan, ezért nem vizsgálják ki alaposan, és ezért nem találják meg a kiváltó okot, sőt okokat.
   Gyanút fogtam, hogy hipochonder. Az én praxisomban a képzelt betegség is betegség.
   Már az első találkozásunk végén, amikorra úgy-ahogy sikerült megnyugtatnom, elmondtam páciensemnek, hogy félreértelmezi a saját testi tüneteit. Félelme, hogy valamilyen súlyos, életveszélyes betegségben szenved, csak téves következtetés. Csupán rögeszme. Igyekeztem elmagyarázni neki, hogy érvényes diagnózis fölállításához cáfolhatatlanul bizonyított tüneteknek kell jelentkezniük. És a tüneteknek legalább fél éven át mutatkozniuk kell. Aztán hagytam neki gondolkodási időt.
   A második találkozásunkon a biztonság okáért végigkérdeztem a produkált – és szerinte megmagyarázhatatlan – testi tüneteket. Akkorra már gyanítottam, hogy esetében tényszerűen is pszichiátriai betegséggel állunk szemben: szomatoform zavarral. Erre a betegségcsoportra jellemzőek a megmagyarázhatatlan fizikális tünetek.
   Minden lehetséges lehetőségre rábólintott. Hogy neki több szervrendszert érintő testi tünetei vannak (ez volna a szomatizációs zavar), bár néha, ismerte el, a konkrét fizikális tünetek száma csökken (vagyis nem differenciált szomatoform zavart is észleltem nála). Jelentkeznek időnként motoros vagy szenzoros működéseket érintő tünetei (konverziós zavara is van tehát). Olykor pszichogén fájdalmakat is produkál (azaz szomatoform fájdalomzavart), beképzel magának testi hibákat, sőt azokat föl is nagyítja (ily módon testdiszmorfiás zavarral is küzd), továbbá kifejezetten fél életveszélyes betegségektől (vagyis immár eljutott a kóros hipochondriázis aggasztó szakaszába is).
   Megállapítottam, hogy páciensem mindeközben hajlamos túlértékelni a mutatkozó, ám jelentéktelen tüneteket. Már a legenyhébb fájdalom, vagy csupán hétköznapi kényelmetlenségérzés nyomán azonmód a legsúlyosabb problémákra gondol, evvel önmagát juttatja el olyan kényszerképzethez, hogy betegsége súlyos, sőt halálos. Halálfélelem is gyötri.
   A tünetek téves értékelésével párhuzamosan a potenciálisan károsítónak tartott hatásokat túl is becsüli: esetében a hipochondria két formája kombinálódik egymással. Az előbbiek mellett kórtörténetében már mutatkoznak jelei a félelemnek bármitől és mindentől: lehetőség szerint például nem fog kezet, hogy ne kapjon bacilusokat, nem iszik hideg vizet, nehogy begyulladjon a torka, fél még a huzattól is, mert szerinte az tüdőgyulladást okozhat.
   Miután megismerkedtem a kórelőzményekkel, tájékoztattam az aggódó szülőket, hogy szakvéleményem szerint gyermekük esetében szomatoform zavarral állunk szemben, aminek kezelésében a továbbiakban javaslom, mellőzzék a fölösleges vizsgálatokat, beavatkozásokat. Más, hatékony gyógymódot fogok ajánlani. Ugyanakkor további találkozások is szükségesek.

   Diagnózis.
   Manapság gyakorlatilag minden huszadik ember hipochonder. „Kezükre játszanak” a modern idők: napjainkban bárki hozzájuthat orvosi szakinformációkhoz, hiszen elég az interneten utánaolvasni egy-két tünetnek, máris fölismerheti azokat önmagán bárki, aki hajlamos rá. Tulajdonképpen sokan az önazonosítással, valamint az abból egyenesen következő öngyógyítással követik el az első hibát. Az első tévedés pedig óhatatlanul továbbiakat termel: hogy másként működjék, magát az alapbeállítást kéne átprogramozni.
   Megfigyeléseim szerint az érintett emberek többsége egyértelműen önmaga tereli a képzelt betegség útvesztőjébe önmagát. Hogy miért? Egyszerűbb betegségtüneteket produkálni, egyszerűbb fizikailag is betegnek gondolniuk magukat, mint szembenézni valós problémáikkal, és megoldani sokszor megoldhatatlannak tűnő helyzeteket.
   A konkrét esetben a nyűglődés egy hosszadalmas, önmagát is túlélő testi-lelki vonzalomban, majd a logikusan következő szakítás vezetett el a hipochondria kialakulásához.
   Ugyanakkor egy hipochondert semmiképpen nem szabad elítélni, hiszen valóban megéli a tüneteit, akár effektíve is szenvedhet tőlük, fájdalmait, kínlódását pedig csak fokozza környezete elítélő hozzáállása. Mert a hozzátartozók az esetek többségében nem veszik a tüneteket, azaz személyében őt magát komolyan. Saját gyötrelmei és környezete reakciói a páciensből erősödő szorongást váltanak ki, ez akár állandósulhat is, ami pedig – elhatalmasodó esetekben – valós betegségek kialakulásához vezethet.
   Le kell szögeznem, hogy a hipochondria általában nem önálló betegségként van jelen: a tünetek depresszióra, más szorongásos betegségekre, akár személyiségzavarra is utalhatnak. Tüneteket megnövekedett stresszszint, váratlan életesemények is kiválthatnak! Mivel akár korábbi negatív élmények következménye is lehet a hipochondria, olyan eseményé például, amely megingatta a beteg biztonságérzetét, megkérdeztem a szülőket, tudnak-e ilyesmiről.
   Csak csóválták fejüket.
   Megfordult a fejemben, hogy esetleg a szülők „túlféltő” magatartása alakította ki gyermekükben azt az attitűdöt, hogy a világ veszélyes hely.

   Kezelés.
   Meg kell említenem, hogy egy hipochonder kezelése sokak életét megkeseríti. Mivel a páciens valós betegségtudatot él meg, ebből eredően mentális állapota sokszor legszűkebb környezete mindennapjait is ellehetetlenítheti. (E ponton meg kell említenem, hogy orvosokra, mi több, terapeutákra, az egész egészségügyi rendszerre, sőt akár a közoktatásra, a pedagógusokra is nagy terhet ró a hipochondria.) Ráadásul „drága mulatság” is. Gyakorlatilag a civilizáció egyfajta „luxusa”.
   Mivel minden hipochondernek más az élet- és betegségtörténete, a kezelést mindig az egyéni probléma határozza meg. A pszichoterápia, a kognitív viselkedésterápia és a szorongásoldás módszerei közül válogathatunk a hipochondria kezelésekor. Állhat a szorongás mögött a halál gondolatának el nem fogadása, ezért a terápiába fontos az élet és halál kérdéskörét beilleszteni. (Ebben akár a vallás is sokat segíthet.) Fontos, hogy a maga a páciens próbáljon meg nyugodt családi és munkahelyi körülményeket teremteni maga körül.

   Kontroll.
   Mivel a jelenség gyakoriságát sem életkor, sem nemi hovatartozás, sem műveltségi tényező nem befolyásolja, minden konkrét esetben egyedi gyógymódot kell kidolgozni.
   Az illető lány esetében a legmegfelelőbb gyógymód egy megfelelő fiatalember fölbukkanása, azaz egy új szerelem lenne. Ez, sajnos, receptre nem írható föl.

   Budapest, 2018. április 22.