Lájv Kéjzsztádisz 44.
ADHD
Anamnézis.– A tanárai szerint a gyerekem rossz. Engedetlen meg figyelmetlen meg lusta meg hanyag. A tetejébe még eszméletlenül rendetlen is. Ez utóbbit már én fűzöm hozzá…
– Értem.
– Pedig az én gyerekem csak… szóval… folyamatosan panaszkodnak rá a tanárai, hogy órán nem figyel, na. De ha egyszer képtelen koncentrálni! Azt mondják rá, hogy motiválatlan. Néha nekem is megfordul a fejemben, hogy tényleg nem akar kezdeni magával semmit.
– Amit most nekem elmond, és fogadjuk el mindezt tényként, az nem biztos, hogy a gyerekét nem zavarja… Mindez korántsem jelenti azt, hogy ő ne akarna változtatni.
– Hát, hogy lusta, az igaz. Talán egyszerűen csak össze kéne szednie magát!
– Lehet, hogy akarná is, csak nem tudja. Bizonyos emberek sokkal nehezebben, lassabban hajtanak végre feladatokat másoknál. Folyamatosan küzdenek avval a szörnyűséggel, hogy nem tudnak egyről a kettőre jutni. Nekik még a legegyszerűbb feladat, például a házimunka elvégzése is komoly kihívást jelent, mert állandó bennük a lelkifurdalás, a szégyen, a harag, a kétségbeesés, a tehetetlenség… Tudja, ha elég volna „összeszedniük” magukat, ahogyan mondja, vagy csak, például, összeírni a feladatokat, örömmel megtennék. Ha másért nem, hát hogy megszabaduljanak a rossz érzéseiktől.
– Mintha ismerné a fiamat! Mintha csak róla beszélne!
– Napnál világosabb, mi baja a fiának… És valóban sokkal több fiúnak, sőt férfinak van ilyen problémája, mint lánynak és nőnek. Gondviselő, pedagógus meg mitől is fogna gyanút, ha sose hallottak, tanultak ilyesmiről. Szülők iskolája nincs, tanárszakon ez nem tananyag.
– Akkor ez… betegség?
– Amit eddig elmondott, abból arra következtetek, hogy ADHD-s a srác.
– Az mit jelent? Hogy buta? Csökkent intelligenciájú? Nem viheti semmire az életben?
– Ugyan! Az ADHD-sek többsége legalább átlagosan, de inkább átlagon felül intelligens! Ők sokkal nyitottabbak ugyanis az átlagnál. Kreatívabbak. Empatikusabbak. Kifejezetten vállalkozókedvűbbek! Miért zárná hát ki az ADHD, hogy valaki sikeres legyen?
– Megjegyzem, a gyerekkel… könnyű élni. Otthon nincs is, csak az iskolában van abból gond, hogy nem tud nyugodtan megülni a fenekén…
– Pedig… nem akarom elkeseríteni, de még lehet. Az ADHD az élet minden területére kihat: a munkától a párkapcsolatokig, a pénzügyektől a gyereknevelésig. Mert az ADHD-val együtt járó figyelemhiány nap mint nap jelentkezik. Apróságokban is megnehezítheti az életet. Aztán meg mindenféle egyebekre is hajlamosít: az alvászavartól a depresszióig.
– Mondja… én hibáztam? Én neveltem rosszul?
– Dehogy! Nehogy gyötörje magát! Valamicske genetika lehet ugyan a dologban, de maga a gyereknevelés önmagában nem okoz ADHD-t. És, megint nem akarom elkeseríteni, de hagyományos értelemben „gyógyítani” sem lehet egy ilyen gyereket. A szigor például semmit sem ér. Fölösleges állandóan nógatni, hogy tanuljon. Csak csökkenteni lehet a tüneteket. Kezelhetőbbé lehet tenni az ADHD-t, ha a szülő együttműködik. Segít jó szokásokat kialakítani. Rendszerességet épít a gyereke köré. Minden lépésében következetes.
– Akkor hát… nem a sok édességtől alakul ki? A sok adalékanyagtól, amit eszik, iszik? A sok tévézéstől meg számítógépezéstől? Ilyeneket mondtak nekem az iskolában.
– Az étrend valóban kihat az ADHD-sek tüneteire. Tényleg érdemes kerülni a túl sok cukrot, finomított szénhidrátot. De ezeket különben is érdemes mindenkinek…
– Kinövi?
– Nézze, elsősorban tényleg gyerekek esetében szoktunk ADHD-t diagnosztizálni. Néhányan tényleg „ki is növik”, ahogy mondta, de valójában ők sem… Csak megtanulnak együtt élni vele. Mert… nem múlik el nyomtalanul. Nem tud. Megmaradhat felnőttkorban is, sőt nem egy esetben előfordul, hogy kifejezetten csak felnőttkorban diagnosztizáljuk.
– A gyerekem… nem normális?
– Dehogynem. Csak meg kell szoknia, milyen állapotban él. Hogy ő ilyen.
Diagnózis.
Az ADHD új betegségnek tűnik, pedig már kétszáz éve írtak hasonló zavarokról. Valaki például nem tud a szükséges mértékben odafigyelni egy-egy tennivalóra, sőt egyáltalán nem képes sokáig figyelni bármire. De az tény, hogy először csak úgy hatvan-hetven éve tekintjük hiperkinetikus zavarnak, és csak huszonöt-harminc éve tartják számon a figyelemhiányos hiperaktivitást egyfajta rendellenességként. Vagyis valószínűleg évezredekkel ezelőtt is lehettek már ADHD-sek, csak éppen nem így nevezték. Azt egészen mostanáig bizonyosan nem tudták, hogy neurológiai rendellenességről van szó. Semmiképpen sem jellemhibáról.
Valójában „láthatatlan betegség”. Attention deficit or/and hyperactivity disorder. Magyarul: figyelemhiányos vagy/és hiperaktivitás zavar. El kell ismernem, hogy egyelőre súlyos tévhitek veszik körül: még napjainkban is rendkívül aluldiagnosztizált és félreértett betegség. Pedig, ez meggyőződésem, betegségről beszélünk! Ugyanolyan betegség, mint a többi, csak a világ egyelőre nem veszi a súlyához mérten komolyan.
Mit tesz helyette? Az ADHD-s gyereket „neveletlen, kezelhetetlen” kategóriába sorolja. Ez a könnyebb megoldás. Sokkal nehezebb azt tudomásul venni, hogy úgy a nevelés, mint a kezelés kulcsa a család és az iskola kezében van! Egyrészt a szülőében, másrészt a tanáréban. Mindkettőt képezni kéne arra, mit kell tenniük ilyen gyerekek esetében. Legalább odáig el kellene jutni, hogy a tünetek észlelése után gyerekorvoshoz vagy nevelési tanácsadóhoz forduljanak. Ahonnét, szükség esetén, gyermekpszichiáterhez irányítanák.
Félreértés ugyanis azt hinni, hogy az ADHD nem valódi rendellenesség. Dehogynem! Neurológiai-pszichés zavarról van szó, amelyet az agy bizonyos területeinek rendellenessége vált ki. Az ADHD-sek agya egyszerűen másképp működik, mint a neurotipikus emberek agya. Eltér az agyuk struktúrája: képalkotó vizsgálatokkal, például MRI-vel, ki lehet mutatni.
Kezelés.
A diagnózis felállításához gondos vizsgálat és nagy tapasztalat szükséges. A tünetcsoport alapján csak pszichiáter szakember vonhat le következtetést a páciensről. De a betegség kezelhető! Gyógypedagógiai, mozgás-, szükség esetén komplex kezelésre van szükség. Pszichoedukációra, viselkedésterápiára, szociális beilleszkedést és tanulást segítő tréningre. Gyógyszeres terápiára viszont csak végszükség esetén! És leginkább szülő- és tanárterápiára. Az időben – ideális esetben hatéves kor körül – fölismert és kezelt ADHD-s gyermekek és környezetük életén ugyanis rengeteget javíthat a szülő, a tanár, a pszichiáter és nem utolsósorban maga a páciens együttműködése.
Az ADHD egyénre szabott komplex kezelése segít abban, hogy az érintettek a későbbiekben tünetmentes, teljes életet élhessenek. És sokat segíthet abban is, hogy az érintett gyermeket körülvevő felnőttek megtanulják kezelni a betegség tüneteit. Ami nem lehetetlen…
Kontroll.
Félévente, évente érdemes kontrollálni, sikerült-e harmonikus környezetet teremteni az ADHD-s gyereknek. És ha igen, sikerül-e azt folyamatosan fönntartani. Ami… nem könnyű.
Budapest és Zamárdi felső, 2018. április 29.