Lájv Kéjzsztádisz 47.
Túlfokozott önimádatok következményes kölcsönhatásai

   (Sok a gond az iskolában egy – még éppen – kiskorú gyerekkel. Addig beszélgettem vele, amíg bekérettem a szüleit. Az alábbiakban az anyával és az apával egy ülésben készült, anonim hangfölvételt publikálom. A nyilvánosságra hozatalhoz hozzájárultak.)
   – Te mindig tudod, mit kell csinálni! Szerencsére még akkor is tudod, amikor nekem sejtelmem sincs. Mások helyett is tudod, akik esetleg maguktól sose tudnák, de te már előre kitalálod az én végig se gondolt gondolataimat is, mert te mindig azonnal el tudod dönteni, mi helyes és mi helytelen! És előre látod azt is, ami mindkettőnknek még visszafelé is észrevehetetlen, és mindez azért, mert időben elfoglaltad a legjobb helyet az asztalnál! 
   – Hát te? Aki mindent mindig jobban tudsz? És mindig megmondod, mit kell csinálnom, kivéve, amikor tanácstalanul állsz a postán a sorban, hogy hova kell írni az irányítószámot? Ó, a reggelek meg az esték, amikor rám pirítasz, hogy megint nem hajtottam vissza a vécéülőkét, de a vízvezeték-szerelőnek nem tudod elmagyarázni, még telefonon se, mi a baj a tartállyal odafönt!
   – Nem tudom végigvenni, szívem, ahogyan rettentő mélyen utáljuk egymást. Te bennem, hogy nem visellek téged, s én benned, hogy mennyire gyűlölsz érte. De mit tegyünk, ha nem szeretjük egymást…
   – Na, ugye, hogy nincs köztünk összhang… Amikor kölcsönösen süketnek tettetjük magunkat, és úgy teszünk, mintha a másik meg néma volna! Igen, ezekben az időkben rendkívüli erőfeszítés szeretni téged, de… de én érted minden nehézséggel szembeszállok! Ha nincs más lehetőség, akár veled is.
   – Jó, jó, adódnak hullámvölgyek egy házasságban, amikor nem jönnek össze a dolgok, vagy csak éppen rossz passzban vagyunk… Végső soron lehetetlen folyton hegytetőn élni, mert onnan nézve a látóhatár is síkság! Ráadásul… beleszédül az ember, ha lenéz. Különös, hogy a föntnél néha nincs följebb, viszont a lentnél mindig van lejjebb, ahonnét van hová visszakapaszkodni. Talán éppen a fölfelé vezető út volna szerethető leginkább, pláne, ha egy domb mögül újabb bukkan elő. És éppen nem szorongunk, hogy völgy következik. De azért, tudod, mégis jó, hogy mindig mellettem vagy.
   – Nekem meg a legcsúnyább emlékeim is megszépülnek, mert az a szerencsém, hogy rövid távon gyorsan felejtek, miközben hosszú távon egyáltalán nem. Pontosabban nem szoktam emlékezni arra, miért is haragudtam meg, csak arra, hogy valamiért orrolok. Mert én tántoríthatatlanul hiszek ám abban, mint most is, hogy mélyen megbántottál! És nem gyötör kétség, hogy jogosan neheztelek! Ám ha a dolgok mélyére nézek, ahol alig dereng némi fény, hirtelen megvilágosodásom támad, hogy a véletlenek sajnálatos összjátéka folytán fogalmam sincs, mi bajom van. Kevésbé veled. Viszont… legfőképpen magammal.
   – Én akkor is szeretlek, amikor te nem! Ha észre sem veszed, hogy szeretve vagy! Ha tetteted magadnak, miként a vak, hogy nem törődsz se mással, se énvelem.
   – Miközben napszaktól függetlenül megyek az idegeidre? Mondatja velem a mindennapos tapasztalat? Miként az évek múlásával se veszed tudomásul, hogy hajszálpontosan olyan vagyok, amilyen, s megközelítőleg sem olyan, amilyennek szeretnél? Miért éppen engem választottál, amikor hozzád sokkal illőbbet is találhattál volna? De téged nyilván a kihívás vonzott bennem, bár ebben a kalandban kódolva volt, hogy bukni sokkal esélyesebb, mint nyerni… Azt hiszem, egyszerűen a nyelvtanom bosszant: ha kérdezlek, hogy miért éppen azt kérdezem, ha válaszolok, hogy miért éppen azt. És úgy. Legszívesebben hosszan hallgatok a társaságodban, vagy igyekezlek megkímélni magamtól és odébbállok!
   – Most, bizonyos szempontból, könnyebb. Én nem tudom, miért, de problémák közepette kettőnk között is mind több a konfliktus, míg békeidőben (néha az is megadatik) közöttünk is kevesebb a nézeteltérés, mert mi valamiért egymáson vezetjük le a külsőkből eredő belső feszültségeinket. Ahelyett, hogy szövetséget kötnénk.
   – Mondd, miért kerekedik köztük vita abból, hogy az egyikünk a másikunk véleményét firtatja, amire a másik rutinosan kerüli a választ, de az egyik addig erőszakoskodik, mígnem a másik elmondja, hogy minden úgy pompázik jól, ahogy elrendeltetett, csupán esetleg egy parányi ponton csinálná másképp? Nálunk ennyi elég ahhoz, hogy kitörjön a családi ribillió!
   – Jelen idejű vagy, leszámítva az emlékeidet. Mindig bebizonyosodik; hiába adok ezer jelet, mennyire szükségem volna rád, úgy teszel, mint aki meg se hallja, mert természetes neked a tény, hogy szeretve vagy. És föl se tételezed, hogy a másik belefárad néha a szeretésedbe.
   – Különös, különös, különös bódulat: néha mintha figyelnél rám, néha mintha végig is hallgatnál, néha mintha mások előtt idéznél. Szokatlan, jaj, nagyon szokatlan állapot, néha mintha nem is csak pénzjegykiadó automatának tartanál, néha mintha egyéb is volnék, mint támasz és segély, néha mintha többre tartanál a kötelező minimumnál!
   – Unom, hogy minden gondolatom középpontjában és a világegyetem összes elképzelhető pontján te csámborogsz mellettem! Hogy hozzád viszonyítom válogatott rokon- és ellenszenveimet, és hozzád mérek minden elindulást és megérkezést! És amikor semmilyen körülmények közt nem akarom, hogy bevillanjon az arcod, egy gesztusod, valamilyen nyöszörgésed, mert éppen akkor, éppen előtted titkolnám, amit cselekszem, te éppen akkor pillantsz és legyintsz és cümmögsz rám! És én képtelen vagyok nem látni, hallani, érezni téged. Ebből következőleg néha azt a lehetetlenséget föltételezem, hogy valójában nem is létezel, csak abban a formában, ahogy az én látomásaimba szoktál betoppanni. Vagyis én rendellek magam mellé ösztönös kontrollnak, és amikor valamely stációban nagyon utállak vagy nagyon szeretlek, lényegében magamat kérdő- vagy fölkiáltójelezem meg éppen.
   – Különös, különös: lehetnél menedék, de inkább nem akarsz. Kelletlen szerep többet ölelni, mint öleltetni. Az út „nem”-től „talán”-ig a leghosszabb.
   – Ahogy a szőnyegen hasalva a közlekedési útvonalat keresztezed, én átbukdácsolok rajtad, és te megannyi ürügyet találsz ki, miért jó neked laposan lenni, ráadásul megkerülhetetlenül a középpontban; úgy húzódom ki a margó mellé, leginkább beleolvadnék a falba, és várnám, hogy hozzám támaszkodj, esetleg akassz rám egy festményt, tűnődj, fess-e más színűre. Néhanap söpörd le rólam a pókhálókat.
   – Mosolyogsz, és amíg elővillanó fogaidat nézem, fejben visszamérem a dátum nélküli időt, milyen régen láttalak szívből nevetni felelős felhőtlenségben. Persze nem azokra a hirtelen kibuggyanókra gondolok, amelyek egy telefonbeszélgetés közben verik föl a lakás csöndjét, miközben áthallatszik, hogy a szomszéd éppen lehúzza a vécét, vagy amikor a gyerek történeteket mesél a megszámolhatatlan délelőtti elegyből kimazsolázva. Hanem, emlékszel, amikor nem volt még a dolgok mögött semmi mögöttes… És belefájdult a torkunk és a könnyünk kicsordult, de nem jutott eszünkbe, mi történt tegnap és mi vár ránk holnap, csak összenéztünk és rákezdtük és nem tudtuk abbahagyni, ahogy összenéznek és rákezdi és nem tudja abbahagyni a gyerekünk, ahogy összenéztek és rákezdték és nem tudták abbahagyni valaha a szüleink, amikor még ők voltak gyerekek.
   (És így tovább. Miközben a szülők egymást marják – Adyval szólva vijjogva, sírva mennek az őszbe –, mert egymással vannak elfoglalva, bár valójában elsősorban önmagukkal, észre sem veszik, hogy időközben gyermeket hoztak a világra, és immár érte felelősek, nem önmaguk örömeiért. A gyereknek kéne közös örömforrásukká válnia. Miért csodálkozik bárki, ha sok vele a gond? A szülők szorulnak a terapeuta segítségére, nem a gyerekük.) 

   Budapest, 2018. május 22.