Lájv Kéjzsztádisz 50.
Ödipusz-nemkomplexus helyett szimpla anyaszeretet
2018 van, és anyám szemével nézek egy filmet. Anyáméval, aki 1989 óta halott.Nem is tudom, az emlékezet mily rejtett bugyrából bukkant föl egyszer csak, hogy gyerekkoromban anyám gyakran keltett evvel:
– Jó reggelt! Itt a tej!
Hogy teljesen váratlanul eszembe jutott, úgy, de úgy megkérdezném tőle, miért mondogatta reggelről reggelre éppen ezt. És éppen nekem, aki kora ifjúságomban fehérjeérzékenységgel keserítette meg saját és környezete mindennapjait? Aki tejet soha nem ivott? Anyám találta ki a poént? Vette valahonnét?
Anyám, hogy is mondjam, nem túlságosan önkéntes távollétében kutatni kezdtem a neten. És – mily meglepő! – pillanatok alatt forrásra bukkantam. Hogy eme öt szó: idézet! Egy film betétdala refrénjének a nyitósora. Megtaláltam hozzá a filmet is. Kezdtem nézni, és néhány perc után azt a lehetetlenséget éreztem, hogy süldőlány anyám szemével nézem.
Erzsike tizenhat éves, és 1937-et írunk. Melyik arcú 1937-et? Amikor a német Lufwaffe porig bombázza Guernicát (bár hivatalosan falangista támadást emlegetnek)? Amikor Budapesten előbb őrizetbe veszik, aztán mégis szabadon engedik a Nemzet Akarata Pártjának alapító elnökét, Szálasi Ferencet (bár szervezete működését államellenes fölforgató tevékenység miatt betiltják)? Vagy amikor Szent-Györgyi Albert Nobel-díjat kap? Amikor egy fiatal költő, József Attila öngyilkos lesz? Sejtelmem sincs, leendő anyám hall-e minderről, vagy csak afféle tizenéves, romantikus lelkületű leányként moziba jár.
Éppen a Mai lányok című vígjátékot mutatják be. Gaál Béla rendezte. Az a Gaál Béla, aki 1893-ban egy Isten háta mögötti, kelet-magyarországi kisvárosban született, és ha azt mondom, eredetileg Goldstein néven, akinek van füle rá, máris mindent ért… Mármint hogy miért fogják 1945 elején a nácik meggyilkolni a dachaui koncentrációs táborban. (Vannak, akik szerint Budapesten a nyilasok: azokból az időkből kevés tudható bizonyosan.) Gaál Béla? A sztárrendező 1937-ben negyvennégy éves, három éve robbant be a köztudatba a Meseautó kasszasikerével. (Egyébként 1925-ben forgatta az első filmjét, az 1939-es utolsóig fog tizennyolcat – más források szerint huszonhetet – oly korban, amikor egy film forgatására legföljebb két hetet szántak, bár hogy előtte mennyit vacakoltak a forgatókönyvvel, utána meg a vágással, avval nem dicsekedtek. Hogy mi töri majd derékba a szárnyaló pályát 1939-ben? Hát, ugye, a honi zsidótörvények… Gaál Béla karrierjét konkrétan a második, az 1939. május 5-én elfogadandó, IV. törvénycikk, amely A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról címet viseli majd, és az elsőhöz képest már faji szempontból határozza meg, ki számít zsidónak. Az, ugye, aki a törvény hatálybalépésekor önmaga az. Vagy akárcsak kettőből egy szülője az izraelita felekezet tagja. Netán a négy nagyszülőjéből kettő. A törvény majd 6%-ban maximalizálja a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint kimondja, hogy zsidó nem tölthet be színházakban és – mai szóval – médiában olyan állást, amely befolyásolja az adott színház vagy média szellemi irányvonalát. Gaál Bélának tehát annyi lesz. Tudjuk róla, hogy 1944-ben még mindig Budapesten él, a II. Fillér utca 2/6. szám alatt. Ám 1945 után meg csak azt, hogy Gaál Béla – egyszer volt, hol nem volt.
Anyám ugyancsak Budapesten él majd akkortájt, csak ő anyjával, apjával a pesti oldalon, a VIII. kerületi Práter utca 13. második emeletén. (Későbbi szülőföldemre, a IX. kerületi Üllői út 59.-be a második világháború múltával költözik a család.) Anyám vezetékneve akkor még Greif. Greifként szerepel majd az 1939-es érettségi tablóján is. Sokat kiolvasunk ebből a vezetéknévből, ugye? Anyám apja ugyanis zsidó. Az anyja viszont római katolikus, de ez már kevés lesz… Amikor két év múlva anyám betölti a tizennyolcadik életévét, rá érvényes lesz a zsidótörvény, lévén egy szülője zsidó. Nem tudom, hogy anyai nagyapám, úgymond, volt-e ténylegesen „az izraelita felekezet tagja”, volt-e önazonosság-tudata, de mindegy is: zsidó. Arról sincs tudomásom, hogy anyai nagyapámnak mindennek utána – miután Gimesre magyarosítja a vezetéknevét – lesz-e bármiféle zsidó öntudata, él-e bármiféle hithű életet… Anyámról tudom, hogy az ötvenes évek elején református fiúhoz megy feleségül, ők nemzenek minket, előbb a nővéremet, utóbb engem, és tudom anyámról gyerek- és felnőttkoromból, hogy olykor-olykor elücsörög a közeli katolikus templomban.
De most, 2018-ban anyám 1937-es szemével nézek filmet. Próbálom elképzelni őt tizenhat éves diáklányként. Jól szórakozik egy vígjátékon? Nevet a gegeken? Miközben másznak fülébe dallamok és dalszövegek az én botfülű anyámnak, aki fülsértően énekel az ötvenes években altatódalokat nekünk, gyerekeinek, ha egyáltalán próbálkozik ilyesmivel.
Egyik-másik betétdalból sláger lesz, az biztos.
Miről álmodozhat az én tizenhat éves anyám?
Hogy jövőre, amikor tizenhét éves lesz, mint a film főhősnője, ő is saját céget alapít? Hogy, mint a film hősnője, férjhez megy? Egy évvel az érettségi előtt? Istenem – Úristen, Jahve, bárki –: miről álmodozik az én tizenhat éves anyám? Miért vésődik az emlékezetébe, hogy „Jó reggelt! Itt a tej!”? És tizenöt, húsz – 1953-ban szüli a lányát, 1956-ban a fiát –, huszonöt, harminc, negyven évre rá miért evvel az idézettel – mert ne feledjük, hogy ez, bizony, idézet – ébreszti a gyerekeit? Tényleg, meg is kérdezem a nővéremet, hogy emlékszik-e. Föl is hívom.
A nőverem nem emlékszik. Hosszan tartjuk a telefont, hosszan turkál emlékezetében, és amikor mondom neki újra és újra, hogy „Jó reggelt! Itt a tej!”, azt állítja, hogy az intonáció mintha rémlene… A nővérem megígéri, hogy igyekszik előcsalogatni valamit memóriája hat évtizedes tárházából.
Miről álmodott anyánk? Szerette a filmet? Sose beszélt róla. Sose néztünk együtt filmet a harmincas-negyvenes évekből, pedig néha műsorára tűzött már akkor is ezt-azt a tévé. Talán… talán a Hyppolitot? Nem emlékszem semmiféle nosztalgikus reakcióra. Anyám és az ő emlékei… Létezik valamiféle legenda, hogyan élték túl a vészkorszakot. Mennyire ostoba voltam, hogy nem faggattam ki alaposan! Milyen véletlen, hogy három évvel a halála után lettem kameratulajdonos, amikor már – nekem – elérhető áron lehetett venni. De magnónk a hatvanas évek végétől volt: készíthettem volna vele életútinterjút, hiszen szakmabelinek vallhattam már magam akkor: miért nem tettem? És a gyerekeim velem elmondatják majd az életemet? Tudják majd rólam, mi volt kamaszkorom kedvenc filmje? Tudják majd, milyen dallamok, dalszövegek ragadtak meg a fejemben?
Nézem anyám szemével a filmet. Azt se tudom, melyik moziban láthatta. Azt se, mikor. Utánajárhatnék persze, mikor és hol volt a bemutatója, az akkori sokból mely mozik vetítették. Vajon hová engedhették el lányukat későbbi anyai nagyszüleim, amikor még nem sejtették, hogy egyszer a nővéremmel mi leszünk az unokáik?
Anyám, anyám, világra hozó és fölnevelő édesanyám. Ha gondok gyötörnek engem, hiába vagy harminchárom éves korom óta halott, te megjelensz, látlak és hallak téged, nincs ebben semmi misztikus, kézen fogsz, és átvezetsz bármi akadályon. Többször is teszteltem: a rendszer működik. Nem dicsekednék különösebben vele, de meg is tudlak idézni, pedig nem vagyok spiritiszta, mint a te szüleid voltak, keresztény nagyanyám, zsidó nagyapám.
Anélkül, hogy tudnám, mi járt a fejedben, amikor a Mai lányokat nézted, pontosan tudom, ki voltál. Még a hibáidat is tudom, amelyeket elkövettél, mert ugyan keveset tudok rólad, mégis hajszálpontosan tudlak, és anélkül, hogy megkérdeztelek volna, tudom, mit válaszolnál a kérdéseimre. Anyám voltál, vagy és leszel mindörökre: miért is ne tudnám?
Budapest, 2018. június 3. és 10. között