Lájv Kéjzsztádisz 51.
Gyógyíthatatlanok

   – Vannak olyan diákok, akiken nem tud segíteni? Léteznek rossz gyerekek?
   – Olyan kategóriát, hogy „rossz gyerek”, nem ismer se a pszichológia, se a pszichiátria. Segíthetetlenekről tud, róluk viszont nem is kis számban. Ők a mesterség kudarcai. Miközben tudjuk, hogy ez biológia. A kifejezés, amit használni fogok, szörnyű – vagy inkább ijesztő –: az élővilágban létezik a „természetes szelekció”. Az életképtelenekkel valaminek történnie kell, hogy az életképesek fönntarthassák a fajt. Bizonyos törvényeket kénytelenek vagyunk tudomásul venni, még ha azok alkalmanként emberteleneknek is tűnnek.
   – Tényleg szívbemarkoló, amit mond. Mondott már le gyerekről?
   – Igen. Mi mást tehettem volna? Létezik olyan kategória, hogy „jellemhiba”. A lehető leggonoszabbul kimondva: minden „sorozattermékből” készül „selejt”. Létezik kifejezetten gonosz gyerek, ahogyan ismerünk gonosz felnőttet is. Olyan embert, aki szántszándékkal okoz másoknak testi vagy lelki fájdalmat. A világtörténelem ismer hírhedt gonoszokat, ugye? Ahogyan ismerünk – nemes egyszerűséggel – ostoba embert, aki ostoba gyerekként kezdte, aztán beleöregedik a saját ostobaságába. Vagy, ami az én szakmámhoz legközelebb áll, léteznek érzelmileg sivár emberek. Ugyanígy léteznek sivár érzelemvilágú gyerekek is.
   – Kimondhatjuk, hogy ők gyógyíthatatlanok?
   – Visszakérdezek. Kimondhatjuk bármire, aminek a működésével számol ugyan a világ, mégis működésképtelen, hogy eleve adjuk föl, és meg se próbáljuk működtetni?
   – A felelősségünkről beszél. Ön mihez kezd a gyógyíthatatlan lelkületű gyerekekkel?
   – Tulajdonképpen két csoportjuk létezik. Az egyik problémáit tekintsük „veleszületett rendellenességnek”. E téren látszólag adottak a beavatkozási lehetőségeink: egy szőke haját barnára lehet festeni, egy kövér embert le lehet fogyasztani. De… önzőt hogyan tehetünk önzetlenné? Romboló hajlamot hogyan alakítsunk építővé? Lustát szorgalmassá? Én terapeuta vagyok, ön tanár. Ami e csoportot illeti, ön ugyanúgy tudatában van saját tehetetlenségének, ahogyan konkrét esetekben mindannyian, akár civilek is, tudatában vagyunk.
   – Mégis öntől várok tanácsot. Hogy megmondja, mit kezdjek a nehéz eseteimmel.
   – Nem valószínű, hogy tudok bölcs tanácsot adni. Általános receptet bizonyosan nem.
   – Azért próbálja meg.
   – Az biztos, hogy az ön szakmájában a legnagyobb próbatétel megtanulni: vannak helyzetek, amikor látszólag rossz, netán a látszólag legrosszabb megoldással tesz jót. Például amikor lemond egy diákjáról. Akár a végsőkig elmenve: akár eltávolítva az osztályából, az iskolájából. Mert lehet, a kirúgással új esélyt ad neki. Persze ehhez előbb úrrá kell lennie az érzelmein, mindenekelőtt a személyes érzelmein. Mert, ugye, ott kezdődik a tanár, ha képes fölülkerekedni a szubjektivitásán, hogy „őt szeretem, őt nem szeretem”. Rokonszenv, ellenszenv? Képessé kell válnia arra, hogy objektív mércével mérje a diákjait. Akkor rájöhet, hogy embertársainknak alkalmanként avval használunk hosszú távon, ha rövid távon ártunk nekik. Egy időben érkező, sokkszerű pofon nagy fölismerésekhez vezethet. Mármint azoknál, akik képesek megváltozni, mert a „megváltozás”, tévedés ne essék, képesség. Miért volna biztos, hogy látszólagosan céltalannak tűnő cselekedeteink valójában nem célravezetőek?
   – Néha magam is gondolok erre.
   – Tehát az egyik csoport öröklött, úgymond „hozott anyagból” dolgozik. Csakhogy ők vannak kevesebben. A másik csoport „rosszasága” ugyanis, mindannyiunk szerencséjére, tanult! Na, úgy egy tanárnak, mint egy terapeutának az ő esetükben vannak esélyei.
   – „Tanult rosszaság”? Ugyanarra gondolunk…?
   – Persze. A két hivatás, már ha a magunkéit annak tekintjük…
   – Én egyértelműen annak! Tanárnak vagyok teremtve.
   – …nem áll távol egymástól. Sőt! Ugyanaz az indíttatásunk, legföljebb módszereinkben térünk el. Tehát a „tanult rosszaknál” tartunk. Velük pedig kezdhetünk valamit. Egyetértünk?
   – Ön tisztázta már, honnét tanulható a rossz? Példákból, mintákból? Kiktől?
   – A legkönnyebb azt volna mondani, hogy a kortárs csoportoktól. Általában van is abban igazság, amikor egy szülő arról panaszkodik, hogy rossz társaságba keveredett a gyereke, meg hogy az egyébként ártatlant az ártó szándékú többi viszi bele a balhékba.
   – Találkozom ilyen esetekkel én is, de mindig azt gondolom, hogy csak kontrolltalan embert lehet kontrollálatlan helyzetbe sodorni. Hiszek értékrendek, erkölcsi mércék létezésében, még ha egymás mellett élő különbözőkben is.
   – Naná, hogy hisz ilyesmikben az, akinek adatott ilyen. Mert értékrend, erkölcsi mérce: ugyancsak tanult és begyakorolt jártasság. Tapasztalatokon alapszanak. Így aztán ne is feledkezzünk meg arról, hogy a diák, akárhogyan is, de rengeteget tanul a tanáraitól. És, hogy közhelyet mondjak, bizony elegendő egy tálban – egy tanári karban – egyetlen férges alma… Nagy az önök felelőssége! Hogy elnézik-e, eltűrik-e akárcsak egyetlen kollégájuk alkalmatlanságát a pályára. Egyetlen oda nem való „pedagógus” fölmérhetetlen károkat okoz.
   – Mit kellene csinálni?
   – Adott esetben ugyanolyan „kegyetlennek” kéne vele lenni, akár egy diákkal. Ha kellően bizonyítja bárki, akár egy tanár, hogy építés helyett valójában rombol, ugyanúgy meg kell válni tőle, ahogyan adott esetben a diáktól. Lehet ennek felelősségét vezetőségre, igazgatóra hárítani, de valójában a közös felelősség az igaz demokráciához vezető kulcs.
   – Azt állítja tehát, hogy amennyiben egy „tanultan rossz” diák végső soron két lábon járó kudarccá válik, azért a tanáré a felelősség?
   – Másodsorban föltétlenül. Mert elsősorban a szülőé. Sőt rosszabbat mondok: már a szülőt nevelő szülők, azaz a nagyszülők is osztoznak a felelősségben. Hozzájuk mindenképpen vissza kell jutnunk, ha egy gyerek „kórlapját” őszintén kívánjuk vezetni.
   – Szóval a szülő.
   – Igen, igen. Sok esetben a szülő. Mit kezd ön a neveletlen szülő neveletlen gyerekével?
   – Persze, persze. Már az első szülői értekezleten rájövök, hogy velük kéne kezdenem. A késéssel, a kopogtatás hiányával, az elmaradt köszönéssel…
   – A végkimenet milyenségének másik oka meg az, hogy megfeledkezünk arról: az úgynevezett gyereknevelés elkerülhetetlenül csapatjáték. Legalapvetőbbként szülő és tanár összefogásán alapul. Ha az egyik lazít a gyeplőn, egyes-egyedül a másik nem tudja újra megfeszíteni. Bár a gyeplő meghúzásának és elengedésének játékában nem hiszek.
   – Szülő és tanár együttműködésénél tartott.
   – Ha a szülő a gyerekre bízza, hogy saját magáról döntsön, az bizonyíthatja ugyan a demokrácia létjogosultságát, de azért ha egy gyerek választhatja meg, lustálkodik-e vagy sem, az már nem puszta demokrácia kérdése. Demokrácia és diktatúra között a legnehezebb meghúzni a határt. A terapeutának bizonyosan, de szerintem a pedagógusnak is.
   – Azt mondja tehát, hogy mérhetetlenül nagy a szülő felelőssége?
   – Hogy mennyire nagy? Ő alapoz. A tanár csak korrigálhatja, amit a gyerek születésétől kezdve tanult, majd otthonról visz. Emberré válni: folytonos tanulási folyamat. Ráadásul a tanár cselekvési tere a 21. századra jelentősen beszűkült. Ez is szörnyen hangzik, tudom, de tény. Beszűkült persze a családé is, csak azt a család magán belül újra kitárhatná, az iskoláét viszont kívülről szabályozzák. A család ténykedése etikai kérdés. Az iskoláé politikai.
   – Oda jutottunk, hogy a „rossz gyerekek” szándékolt léteztetése hatalmi kérdés?
   – Voltak idáig kétségei?

   Budapest, 2018. június 17.