Lájv Kéjzsztádisz 52.
Egy elvétett páciens

   – Éva, Éva! Jól csináltam?
   – Mit nyűglődsz, Sanyóka? Naná, hogy jól.
   – Az olvasók mintha ráuntak volna erre az évfolyamra.
   – Ráuntak, ráuntak… Gondolj bele: hányadik fejezetnél is tartasz? Hétszázhuszonegy! Tizennégy éve állandón új fejezet hétfőről hétfőre? Számolj csak: tizennégy év egy ember életében. A máséban, a tiédben. Veled például mi minden történt majd’ másfél évtized alatt?
   – Tényleg leltározzam?
   – Ráérünk. Én legalábbis bőven. Bár nekem könnyű: huszonöt éve vagyok halott. Az én helyzetemben nincs idő, vagyis kényelmesen visszajárogathatok az emlékeidbe. Tehát?
   – Amikor 2004-ben kezdtem a Lájvot, még a tévében dolgoztam. Aztán átmenetileg egy hetilapnál. Kicsit szabadúsztam, de már kilencedik éve gimnazistákat tanítok. Időközben mindhárom gyerekem nagykorú lett, az első fogorvos, a középső kertgondozó, a harmadik műegyetemista. Hetedik éve, hogy életem harmadik lakásába költöztünk… És mi történt veled? Most lennél hetvenkettő. Számon tartom ám, hogy tíz évvel vagy idősebb nálam!
   – Voltam, Sanyóka. Halottaknak nincs életkora.
   – Igazad van. Az én fejemben örökre harmincas-negyvenes, fiatal nő maradsz. Egyáltalán nem öregszel. Ellenben, bocs, hogy utólag a szemedre vetem, de mégsem kellett volna negyvenhét évesen befejezned…
   – Nem én akartam. Egyszerűen így alakult. Ott volt a két kicsi lányom…
   – Tudom. Viszont… jólesik, hogy ugyanúgy figyelsz rám, mint amikor még éltél.
   – Innen még könnyebb is figyelni! Könnyebb, mint nektek, ott, egymásra. Aztán meg, mivel a mi barátságunkat semmi nem árnyékolta be, hát maradt minden továbbra is annyira árnyéktalan, amennyire akkoriban volt. Nyolcvanas évek… Kilencvenesek eleje…
   – Az utolsó évek már nehéz időnek számítottak.
   – Nekem mondod? Kicsit azokba haltam bele. Te jobban viseled a megpróbáltatásokat.
   – Meg azért a mondás igaz, hogy a tévés évek duplán számítanak… Utólag én is érzem. Vagyis ha negyed századot töltöttem a Szabadság téren, márpedig annyit, akkor valójában a nyolcvannyolcadikat taposom.
   – Látod, hogy te tényleg jobban bírod?
   – És jól csinálom?
   – Mondom, hogy jól. Fölöslegesen ne gyötörd magad semmi miatt.
   – Nem a Lájv Kéjzsztádisz volt a legolvasottabb évfolyam.
   – Nézettség, olvasottság: az csak a főnököknek számít, tudod. Az előző évfolyam sokkal szórakoztatóbb volt ugyan, mégse ennyire mély. Majd az utókor értékeli. Egy év alatt körképet festettél a korai huszonegyedik század lelki nyavalyáiról, büszke lehetsz magadra. Bár, hogy értse az olvasó a nyelvedet, meg kell tanulnia a sorok között olvasni… És mivel személyes tapasztalatokból én is csak a huszadik végének kínjait ismertem, meg is kellett állapítanom, hogy sokat fejlődött a világ. Már ha ezt, amiről írtál, fejlődésnek nevezhetjük.
   – A világ mindig előre halad, hiába tűnik néha úgy, mintha visszafelé járnának az órák.
   – Bátorítsd csak magad! Ahonnét én nézem, másmilyennek látszik, de te csak gondold olyannak, amit elviselhetsz. És mivel élőhalottak nincsenek, elvégre vagy élsz, vagy halsz, egy élőnek, hogy ezt mondjam, hinnie kell a fejlődésben.
   – Tehát jól csinálom?
   – Jól, fogadd már el! Még az se baj, hogy nem írtál az osztályod minden diákjáról. Ne furdaljon miattuk a lelkiismeret. Semmi igazságtalanságot nem követtél el.
   – Tényleg nem írtam mindenkiről! Nahát! Te… számoltad?
   – Nem esett nehezemre. Mondom, innen mindenre másként látunk rá. A modern karaktereket megírtad, a klasszikusokat nem. De minek is, ha megtették már mások?
   – Pedig tényleg bánt, hogy egyeseket kihagytam. Egy éve azt terveztem, minden egyes diákom portréját lefestem. Külön-külön.
   – Na, az aztán tényleg unalmas lett volna! Miért írtad volna meg a réveteget? Megírta Thomas Mann a Varázshegyben. Vagy a pozőrt, aki kifejezetten Kosztolányi-figura? A bájos bármelyik lányregényben szerepel, entellektüelekkel meg tele az európai és amerikai regény. A pechvogellal meg sok magyar… És az álmodozó? Számoljam össze a világirodalom összes álmodozóját? Legalább ugyanannyian vannak, mint a visszahúzódók. A mosolytalan ember kifejezetten archetípus. Azt az embert meg, aki tudja, honnan jön, hová megy, már Mikszáth meg Móricz észrevette. A kompenzálót meg Balzac. És Zola. Az akaraterő az irodalom legősibb toposzainak egyike. A lustát megörökítette Puskin az Anyeginben, Goncsarov az Oblomovban. A célratörőt Stendhal a Vörös és feketében. A megilletődött Jane Austin kedvenc hőse… Téged, magadat meg megjövendölt Saul Bellow a Herzogban.
   – Nem irodalmat írtam. Publicisztikát.
   – A műfajelmélethez nem értek. Eleinte csupán televíziós vágó voltam, aztán lettem adásrendező, ahhoz esetleg konyítottam is valamit. Meg olvasóként láttam bele ebbe-abba. Abba például, hogy minden alakban önmagát írja meg az író. Nem csaptál ám be!
   – Más is észrevette?
   – Talán, Sanyóka. De az utókor bizonyosan észre fogja majd.
   – Az utókor már nem fog olvasni.
   – Honnan tudod? Mi, itt, sokat tudunk. Például hogy fog, csak teljesen máshogy.
   – És mi lesz a kézirataimmal? Két nehéz örökséget hagyok majd a gyerekeimre. A porfogó könyvtáramat, amely önmagában is sok helyet foglal el. Hívnak egy antikváriust, és elhordatják vele az egészet. Hatezer kötet könyv egy körömnyi pendrájvon elfér.
   – A másik nehéz örökségnek meg a kézirataidat tekinted, ugye?
   – Hát persze. Az összes papír elfér ugyan egyetlen szekrényben, de az az igazán nehéz.
   – Ne aggódj. Majd jön egy unoka, akit érdekel a nagypapa hagyatéka. Majd egyszer. Te mindig csak látszólag éltél a jelenben, Sanyóka. Élsz majd abban, amit most jövőnek hívsz. Ami egyébként nincsen, bár nekem is csak itt tűnt föl, hogy tulajdonképpen áll az idő.
   – Akkor hát? Mit javasolsz? Mivel töltsem el még azt a keveset, ami itt múlik?
   – Zárd le mielőbb ezt az évfolyamot, hiszen a végére értél. Készíts róla biztonsági másolatot, ahogyan ti hívjátok, tedd el biztos helyre, és kezdd el a tizenötödik évfolyamot.
   – Még azt se tudom, mi legyen. Azt se, hogy egyáltalán csináljam-e. És végképp nem tudom, adjam-e közre az aprólékosan összeválogatott tizenkét olvasónak.
   – Ne áltasd magad. Magadat meg végképp ne csapd be! Tudod te már hónapok óta, miről fogsz írni július elsejétől.
   – Jó volt megint beszélgetni veled, Éva.
   – Anyád is ölel. Apád is. Ők is olvassák ám a te Lájvodat! Sőt, mifelénk nagyobb az olvasótáborod, mint… tifelétek. Fazekas Gyuri bácsi is olvassa. Mile is. Loránd Feri bácsi is. Pálmai Kálmán is. Sőt még Szilágyi Péter is, bár ő időnként csóválja a fejét.
   – Eljössz még? Néha elképzelem, Krämer Mari egy pillanatra kimegy a vágószobából, mi magunkra maradunk, és megkérdezed, mi újság velem. Senki más nem szólít Sanyókának.
   – Akkor jövök, ha látom, hogy szükséged van rám. De most, azt hiszem, egy ideig megint bírod egyedül.

   Budapest, 2018. június 24.