Lájv Kéjzsztádisz 5.
A nagyvárosba tévedt falusi lány esete

   Anamnézis.
   Szülők panaszkodtak, hogy tizenhat éves lányuknak, aki jelenleg egy fővárosi gimnázium diákja, úgy tanulmányi eredményeivel, mind magatartásával elégedetlenek. Kérdeztem tőlük, mit akarnak tenni. Azt mondták, ha így megy tovább, kiíratják mind az iskolából, mind a kollégiumból, hazaviszik a falujukba, ahonnét naponta járatják a legközelebbi szakiskolába még egy ideig, hátha az elterelgeti a gyereket az érettségiig, ha meg nem, mivel a tankötelezettség felső korhatárát hónapokon belül eléri, dolgozni küldik, esetleg keresnek neki, ha egyáltalán találnának, valahol valami dolgozók iskoláját, ahol levelező tagozaton tanulhat, ha akar. Aztán két év múlva, nagykorúként, már ő felel a saját sorsáért.
   Ebben a stádiumban még nem akartam találkozni a lánnyal, csak újra a szülőkkel, hogy alaposan föltérképezhessem a hátteret.
   Falusi emberek, oda is születtek, szülőhelyüket lényegében soha el nem hagyták, az ottani iskolában végezték el a nyolc általánost, majd azt követően mindketten a helyieknek egyedüliként munkát adó selyemhernyó-tenyésztő telepen kezdtek dolgozni. Ismerték ugyan egymást a helyi iskolából, de kapcsolatuk a munkahelyükön vált közelivé, sőt szorossá. Fiatal fejjel házasodtak össze, és a gyermekáldás hamar beköszöntött. Elsőszülött lányukra azonban immár kudarcként tekintenek, kisebbik lányuk és két fiuk pillanatnyilag a reménységeik.
   Ekkor érkezett el az ideje, hogy megismerkedjem a lánnyal. Megkértem a szülőket, a következő alkalommal hozzák magukkal.
   Egy hét múlva négyesben találkoztunk a rendelőben (a következő pácienst le is mondtam, hogy a megszokott idő kétszeresét tölthessük együtt). Hogy a szülők és legidősebb gyermekük között éles határvonalak húzódnak, abból is látszott, hogy amíg anya és apa egymás mellé ült a kerevetre, a gyerek egy egyszemélyes fotelt választott. A kétórás beszélgetés közben egymásra nem is néztek, mindenki következetesen felém fordulva, hozzám beszélt, közöttük semmiféle közvetlen kommunikációra sor nem került.
   Az első pillanattól fogva tudtam, hogy a szülő-gyermek konfliktus esetükben annyira kiéleződött, hogy ennek orvoslása nélkül helyzetükből lehetetlen továbblépni.
   Beszélgetésünk idején mindkét oldal úgy tett, mint ha az „ellenség” ott sem volna, holott tulajdonképpen vádjaikat egymásnak mondták el. Már azt eredménynek tekintettem, hogy legalább megismertetik egymással álláspontjaikat, hiszen nyilvánvalónak tűnt, kölcsönösen halmozódó problémáik eredendő mélységeiig közösen sosem jutottak el, csak a kitermelt válsághelyzetek felszíni magaslataiig.
   A frontok tisztán kirajzolódtak. A szülők azt szerették volna, ha gyermekük többre viszi, mint ők, vagyis már idejekorán elhatározták, hogy mindent megtesznek azért, hogy önmagukhoz képest neki érettségit adjanak a kezébe. Geopolitikai okokból azonban nem volt más választásuk, mint hogy valamely nagyvárosba küldjék lányukat, ahol, büszkeségükre, gimnáziumba járathatják, ugyanakkor ezért – kis jövedelmükhöz képesti nagy kiadásaik mellett – azt az árat is fizessék, hogy kollégistát faragnak belőle. Jó szándékuk tehát a család kettészakadásához vezetett.
   Anyja, apja füle hallatára tisztázódott a lány álláspontja is. Látva szülei életmódját, kialakult benne, hogy ő másként akar élni, mindenekelőtt nem faluban, ahol jó esetben is a klasszikus asszonyszerep várna rá: férj, gyerekek, háztartás, háztáji, és közben az egyetlen munka- és pénzkereseti lehetőség, azaz legjobb esetben is adminisztratív munka a selyemhernyó-tenyésztő telepen. Amikor pedig eljutott a nagyvárosba, látta, tapasztalta, hogy tényleg lehet másként is élni! Szokványos történet, történetileg kódolt konfliktus az övé: vonzották a nagyváros fényei. És evvel párhuzamosan taszították szülőföldje árnyoldalai: azt „porfészeknek”, nevezte, és szégyellte, hogy onnan származik. Evvel persze vérig sértette szüleit, akik büszkén őrizték, folytatták nemzedékek kulturális hagyományait.
   Fölajánlottam, hogy a közeljövőben amúgy is arrafelé utazván, szívesen meglátogatom őket odahaza. A szülők javaslatomat megtiszteltetésként fogadták, a lány azonban határozottan elzárkózott, mire apja szigorúan ráparancsolt, és akkor már nem volt apelláta.
   A következő találkozást tehát kihelyezett helyszínre tettük.
   Nyolcvan kilométert autóztam a kedvükért. Ha szegény embereknek nem is mutatkoztak, de jövedelmükből szűkösen élnek. (Köszönöm a Faluból Városba Alapítványnak, hogy folyamodványomra állja a terápia költségeit!) A helyszínen szerzett személyes élmények alapján meg kellett állapítanom, hogy mindkét félnek van igazsága: annak is, aki ragaszkodik a hagyományokhoz, vagyis a két szülőnek, és annak is, aki el akar szakadni mindattól, amit maradinak érez.
   Legközelebb már csak a lánnyal találkoztam, ismét a rendelőben. Örültem, hogy őszinte hozzám, személy szerint kíváncsisággal hallgattam, de fölismertem, hogy segíteni nem tudok rajta. Ugyanakkor személyesen is érintetté váltam, mert problémáját oly szinten éreztem át, hogy kifejezetten becsültem szerencsémet, amely révén nekem másféle élet adatott.

   Diagnózis.
   Arra jöttem rá, hogy valós terápiára nincs szükség, ahogyan terapeuta közreműködésére sem: a probléma társadalmi-gazdasági, sőt inkább szociológiai-etikai gyökerű, amelyből se lelki segéllyel, se gyógyszerrel kigyógyulni nem lehet. Magam is elfogadhatónak találom, hogy az eseménytelen falusi életnél, ha egy fiatal nem fedezi föl annak előnyeit, egy fiatal számára vonzóbb a nagyvárosi forgatag, ugyanakkor megértem azt is, ha a szülők a nagyszülők, dédszülők példáját követve ragaszkodnak a szülőhelyhez, amelynek gyerekkoruktól ismerik minden zugát, sőt ragaszkodnak a család évszázados mesterségéhez, a selyemhernyó-termesztéshez is. Próbáltam a fiatal lányt abba az irányba terelni, hogy esetleg foglalkozhatna magával a selyemmel, vagy – mert ügyesen rajzol – akár elmozdulhatna a divattervezés irányába is, de minden próbálkozásnak ellenáll. Egyelőre a lázadás idejét éli annak minden lehetséges megnyilvánulásával, ezért képtelen elfogadni a kollégiumi rendet is. Lázadásait – tulajdonképpen rokonszenves – forradalmár alkatának „köszönheti”: véleményem szerint végig kell járnia a saját útját, akár még azon az áron is, hogy kudarcot halmoz kudarcra mindaddig, amíg valami mellett el nem köteleződik.

   Kezelés. 
   Semmiféle kezelésre okot nem látok. Neki, magának kell kiküzdenie, hogy sokak szándéka ellenében megváltoztathassa életét: amennyiben harcát föladja, illetve amennyiben akaratát megtörik, és áttörhetetlen falakat építenek köré, megtörténhet, hogy egy életre megnyomorítják. A szülei helyében „kiengedném kalitkájából a rab madarat”. A történetét megismerve arra gondolok, hogy kezelni egyetlen emberénél sokkalta többek problémáját kellene: a jelenséget szívem szerint civilizációnak, modernizációnak hívnám. De mindez már mások szakterülete.

   Kontroll.
   Szívesen találkoznék időről időre a lánnyal, és mint konfliktusmentesebb indíttatású és helyzetű, idősebb polgártársa, időről időre megkérdezném, meddig jutott saját útján. Időről időre szívesen kívánnék neki további rögös, annak ellenére mégis szerencsés utat.

   Zamárdi felső, 2017. július 30.