Lájv Kéjzsztádisz 6.
Segítségkérés identitásválság orvoslásához

   Tisztelt Főorvos Úr! Kedves Barátom!
   Kérem segítségedet az alábbi, rendkívül összetett probléma megoldásához.
   Egy kórosan elhízott fiatalember keresett föl, akinek állítása szerint életkor–testmagasság–testsúly arányai valaha az ideális szinten mozogtak +/– néhány, elenyésző százalék eltéréssel. Pontosan meghatározta, hogy három éve figyelt föl a kezdeti jelekre, ám az önmagához képest jelentős súlyfölösleget leginkább az elmúlt egyetlen esztendő alatt szedte föl. Túlsúlya immár nem csupán esztétikailag, hanem életvitelében is zavarja, ezért fordult pszichológushoz.
   Kérdeztem, miért terapeutát választott, amikor problémája vélhetőn belgyógyászati, netán dietetikai eredetű. Azt mondta, azért, mert szerinte „a lélek üzen a test által”.
   Cserben nem hagyhattam, ezért fölkérésére igent mondtam. Relineáris eljárást választottam, vagyis lépésről lépésre haladtunk beszélgetés-sorozatunkban az időben visszafelé. Talán egyetértesz, ha Neked, Főorvos Úr, a kezdetektől mondom el a történetét.
   Budapesten született bankár anya és minisztériumi főtisztviselő apa első gyermekeként, öccse másfél esztendővel később látta meg a napvilágot. Apjának ez a második házassága volt, első feleségével egy fiút és egy lányt hagyott, miután a válást a bíróság hivatalosan is kimondta. Az első asszony fölhagyott ígéretesen induló karrierje építésével, és hogy a gyermeknevelésre koncentrálhasson, kisebb igénybevételű, könyvelői állást vállalt. Az apának első két gyerekével a kapcsolata lényegében megszakadt, ám új feleségével – akivel már nem oltár, hanem csupán anyakönyvvezető előtt kötött házasságot – egy fedél alatt élt a fővárosban, és miközben továbbra is közhivatalnokként dolgozott mind magasabb beosztásokban, két újabb gyermeket nemzett.
   A család idővel – alapvetően anyagi megfontolásokból – külföldre költözött, két fiuk – Péter és Pál – Írországban, angol nyelvű iskolában kezdte meg tanulmányait. Magától értetődően barátságokat is az ottani körben kötöttek.
   A kétgyeremekes házaspár a páciens elmondása szerint eleinte – az ő kifejezésével – „normális” életet élt, bár a gyerekek féltestvéreikkel csak a rövid idejű rokonlátogatások alkalmával ápoltak némi kapcsolatot.
   Férj és feleség eredeti törekvése – az anyagi haszonszerzés – azonban távolról sem vált valóra. Megéltek ugyan külföldön, de félretenni, vagyont fölhalmozni mégsem tudtak. Ráadásul csapdahelyzetbe kerültek, hiszen fiaik egyre kevesebbet beszéltek anyanyelvükön – a család kényelmi megfontolásokból odahaza is kezdte a lakhatást, munkát adó ország nyelvét beszélni –, továbbá ragaszkodtak immár megszokott környezetükhöz, osztálytársaikhoz, tanáraikhoz, barátaikhoz. Az évek pedig teltek, és mert – például – írországi angol iskolában ír, esetleg angol történelmet tanítanak, európait alig, azon belül magyart egyáltalán nem, hát gyökereiktől egyre inkább elszakadtak, mi több, egyre inkább új gyökereket eresztettek.
   Mivel szüleikben halmozódott a relatív elégedetlenség, kudarcukat viszont anyaországi rokonaik előtt beismerni nem szándékozták, továbbra is kitartottak, csakhogy az érzékeny, törékeny lelkületű anya, mindenki előtt titkolva, hogy oldja szorongásait, az alkoholhoz menekült. Idővel lebukott, előbb természetesen férje, majd két fia előtt is. Újabb évek elteltével az anya alkoholizmusa leplezhetetlenné vált, ennek következményeként már munkahelyi problémái adódtak, rokonlátogatásra sem érkeztek Magyarországra, állandó kifogásként vagy halaszthatatlan teendőiket, vagy gyermekeik tanulmányait hozták föl.
   Alkoholbeteg felesége mellett az apa – akár fiai előtt sem rejtegetve – zűrös nőügyekbe keveredett, ami a házaspár két tagja közti szakadékot tovább mélyítette. A fiúk ekkorra lettek nagykorúak, és fejezték be középfokú tanulmányaikat. A család többfelé szakadt: az anya más településen kapott munkát, ahol szenvedélybetegségét ideig-óráig eltitkolhatta, a nagyobb fiú – páciensem – szintén más város egyetemére iratkozott be. A „bázison” az apa maradt kisebbik fiával. Ez sem tartott sokáig, mert esztendő múltán a kisebbik fiú is elköltözött, ő újabb városban tanult tovább.
   Négytagú család idegen ország négy különböző városában.
   Ekkor kezdődtek páciensem tényleges problémái. Kezdetben klasszikus depressziónak hitte a bajt, amit tanulással, alkalmi kikapcsolódásokkal önmaga orvosolhat. Ennek ellenére egyre mélyebbre süllyedt vigasztalanságában, fokozatosan elvesztette életkedvét, tanulmányait meg is szakította. Viszont se apjához, se anyjához költözni nem kívánt, ezért maradt abban a városban, ahol utolsó két évét töltötte. Mivel szervi tünetek is jelentkeztek, orvosa ideggyógyászhoz küldte, aki gyógyszeresen kezelte. A gyógyszer eleinte hatékonynak bizonyult, és bár páciensem hangulata hullámzott, az orvosság hatására mindig javult, sőt stabillá vált, ezért esetében alacsony fokú, de mégis létező gyógyszerfüggőség alakult ki.
   Olyan szintre jutott, hogy kórházi kezelésre szorult. Egy ír kisváros pszichiátriáján kötött ki, ahol újabb gyógyszeres kúráknak vetették alá. Kóros elhízását ezeknek a gyógyszereknek tudja be.
   Anyjának időközben új munkahelyén is fölmondtak, mert szenvedélybetegsége elviselhetetlen méreteket öltött, apja pedig elérte a nyugdíjkorhatárt, ezért munkaviszonya megszűnt. Négyük közül csupán a legkisebb gyerek tűnt problémamentesnek.
   Az apa, más választása nem lévén, visszaköltözött Magyarországra (nyugdíjából itt jobb életszínvonalon élhetett, mint ott). Változatlanul nőügyletekbe bonyolódva tölti napjait, miközben második felesége sorsáról alig tud valamit. (Az asszony egyébként immár egy harmadik országban él.)
   E történések közepette páciensem féltestvér bátyja sajnálatos baleset következtében elhunyt, két fiúgyerek maradt utána, féltestvér nővére ellenben kiegyensúlyozott házasságban nevel két leánygyermeket. Páciensem két évet töltött írországi szanatóriumokban, majd fölvette a kapcsolatot rokonaival, és megkérdezte tőlük, lehetségesnek tartják-e, hogy ő is Magyarországra költözzék. A nemleges válasz után ismét mély depresszióba zuhant, kóros elhízása ekkortól öltött korlátozhatatlan méreteket.
   Jelenleg orvosai tanácsára, ír barátai támogatásával tölt – tervei szerint – hat hónapot Magyarországon, Budapesten. Egy Írországban praktizáló, magyar származású pszichiáter személyes kapcsolatai révén jutott el hozzám. Páciensem problémáját genetikai okokra vezeti vissza, melyek szerint családja anyai ágán öröklődnek a problémák: példaként depresszív nagyapját és egy autisztikus-skizoid tüneteket mutató nagybátyját hozza föl, aki élete utolsó évtizedeit elmegyógyintézetben töltötte. Ő maga attól retteg, hogy vele is ez történik, ebben az esetben viszont, amíg elméje teljesen el nem borul, öngyilkosságot helyez kilátásba.
   Tisztelt Barátom!
   Téged kérlek, fogadd a fiatalembert, vizsgáld meg, találsz-e esetében szervi elváltozásokra utaló jelet, javasolsz-e belgyógyászati vagy egyéb kezelést.
   Segítségedet előre is köszönve

   Zamárdi felső, 2017. augusztus 6.

   Ui.: Véleményem szerint a páciensnek igaza van abban, amit megismerkedésünkkor állított: esetében valóban „lélek üzent test által”. Páciensem tulajdonképpen teljesen egyszerű identitásválságban szenved: nem kötődik senkihez és semmihez. Nem tudja, hová tartozik, sejtelme sincs, kicsoda ő valójában. Ez bajai valós indítéka.