Lájv Kéjzsztádisz 7.
Öncsonkítás

   Anamnézis 1.
   Elszörnyedtem, amikor megláttam a páciens karját. (El kell mondanom – valószínűleg önrevíziót is kell végeznem –, hogy mostanában számtalan nehéz helyzettel találkozom, amelyek hatásától alig tudom függetleníteni magam.) Mindenesetre később megbizonyosodtam arról, hogy érintettségemet sikerült lepleznem, és elborzadásom nem ült ki arcomra. Nagy önfegyelemmel képes voltam arra, hogy a lehető legobjektívebb hangon megkérdezzem, mi történt.
   A páciens elmondta, hogy vagdossa magát. Bemegy a szobájába, magára zárja az ajtót – bár náluk különben se szokás, hogy egymásra nyissanak –, előkészít egy zacskó papír zsebkendőt, előveszi az íróasztala fiókjában rejtegetett zsilettpengét, továbbá a bicskáját, amelyet külön e célra éleztetett ki saját nyári keresetéből, és először előbbivel húz egy arasznyi csíkot alkarja bőrén. Hogy ne a fájdalomra összpontosítson, erőteljesen koncentrál annak megfigyelésére, hogyan serken ki a vére. Egy ideig azt nézi, ahogy lecsurog a könyökéig. Mielőtt lecsöppenne, zsebkendővel fölitatja, majd a szennyezett törlőket egy arra a célra odakészített reklámszatyorba dobja. Mivel a műveletet nem először hajtja végre, ismeri a környék összes nyilvános szemétgyűjtőjét, a cselekménysorozat másnapján szokta hátizsákjában kicsempészni a lakásból a zacskót, de ügyel arra, hogy egymás után kétszer sose dobja ugyanabba a kukába az összevérezett törlőkendőket.
   A zsilettpenge után következik a bicska. Az mélyebb sebet ejt, több vérrel. Azt mondja, igyekszik többé-kevésbé párhuzamos csíkokat húzni a csuklójától a könyökhajlatáig, mert – ahogyan fogalmaz – „az úgy szép”. Hol pengével, hol késsel vagdossa magát, fölváltva.
   Nem hirtelen fölindulásból, érzelmektől vezéreltetve teszi, amit tesz, hanem tudatosan, előre elhatározva, gondos és precíz előkészítés után.
   Kérdésemre, hogy mennyire tűri a fájdalmat, azt válaszolta, hogy a magától elvártnál kevésbé. Majd értetlenkedve nézett rám, hogy hiszen éppen azért csinálja! A fájdalomért.
   – Ez egyfajta önkínzás? – kérdeztem.
   – Tulajdonképpen igen – válaszolta.
   – Miért? – kérdeztem. – Mert jó a fájdalom?
   Praxisomban ugyanis fordult már elő mazochizmus.
   – Nem – válaszolta. – Kifejezetten rossz. Nagyon rossz. Annál is rosszabb.
   – Hát akkor? – kérdeztem.
   De erre már nem tudott válaszolni.
   Amikor arról faggattam, vajon ez-e az egyetlen fájdalomszerző forma, amelyet önmagán gyakorol, elmondta, hogy más testrészein is végzett hasonló tevékenységet, így a combján, a hasán, sőt a mellkasán is. Ahogy számba vettük a megkínzott testterületeket, kiderült, hogy tulajdonképpen az arca az egyetlen, amelyet megkímél.
   – Mit gondol, miért? – kérdeztem.
   – Hogy ne lássák, mit művelek – válaszolta.
   – Nem látják? – kérdeztem.
   – Persze, hogy nem – válaszolta. – Olyan ruhákban járok, amelyek eltakarják a sebeket. Ruha nélkül meg senki előtt nem mutatkozom.
   Ekkor jutottunk a terápia fordulópontjához. Egészen pontosan a magaméhoz, mert ekkor kezdtem érteni a működési mechanizmusát.

   Diagnózis 1.
   Csinál valamit, hogy fölhívja a környezete figyelmét: baj van. Hogy valami nincs rendben körülötte. Esetleg vele. Ugyanakkor a lehető legnagyobb óvatossággal, körültekintéssel titkolja a figyelemkeltő jeleket. Önellentmondásos személyiség.

   Anamnézis 2.
   Hozzáláttam háttere föltérképezéséhez, hogy eljuthassak hozzá. Fokról fokra bomlott ki.
   Amióta az eszét tudja, a szülei rosszul élnek. Együtt ugyan, de örökös perben-haragban. Sejtelme sincs, miért cövekeltek le egyáltalán egymás mellett. Két ember, egymás gyökeres ellentéte, miért marad együtt? Két, ellenkező pólusú mágnes? Ugyanakkor, amikor hároméves lett, kistestvére született. Szerinte egy hamvába hólt békülési kísérlet eredményeként.
   Az otthoni nyomasztó hangulat következtében egyszer öngyilkossággal is próbálkozott. Búcsúlevelet ugyan nem írt, de már állt a széken nyakában kötéllel. Nem volt bátorsága kibillenteni maga alól a támasztékot. Kistestvérére gondolt, az egyetlenre, aki miatt életben kíván maradni, hogy megóvja őt minden ártalomtól.
   Háromnegyed esztendeje apja egyik pillanatról a másikra szívinfarktust kapott. Életben maradt ugyan, de a kórházi, majd a szanatóriumi kezelés után kímélő életmódra szorul, le is százalékolták, így most lényegében felesége otthoni ápolására szorul. Az első számú családfenntartóvá az anya vált.
   Páciensem pedig, amikor nem bírja a feszültségeket, tovább vagdossa magát.
   – Miért? – kérdezem.
   – Önbüntetés – válaszolja. – Mindennek én vagyok az okozója. Miattam nem szeretik egymást a szüleim.

   Diagnózis 2.
   Szerencsétlen. Egyszerűen – minden szaktudásomat egybevetve – nem tudok lelki állapotára más magyarázatot, mint hogy iszonyatosan peches. Millióból egy. Egyébként gyönyörűen rajzol, egyedi meglátású fotókat készít. Rendkívül tehetséges, kifejezetten művészvénájú. Ahhoz méltó művészi érzékenységgel, intelligenciával megáldva.
   Erre azt mondja, ha őt tehetségesnek tartom, akkor látnám a testvére festményeit! Kettejük közül a fiatalabb a vérbeli tehetség, rá, idősebbre csak annyiban van szükség, hogy a nála tehetségesebb útját egyengesse, őt óvja meg a kibontakozását hátráltató nehézségektől.

   Kezelés.
   Meg akarom győzni arról, hogy rögös út áll ugyan előtte, de mindezek a gyerekkori, ifjúkori traumák tulajdonképpen élmények, amelyek idővel művészi kiteljesedéséhez vezetnek. Hogy ami vele történik, az lényegében anyaggyűjtés későbbi önkifejezéséhez. Ugyanakkor az önkínzás, amellyel gyötri magát, károssá is válhat. Azon túl, hogy sebeket ejt, maradandó hegeket okoz önmagán, amelyeket talán később is rejtegetni fog, megtörténhet, hogy közvetlen életveszélybe sodorja önmagát, ha például véletlenül olyan főütőeret metsz el, amelynek a vérzését egyedül nem képes elállítani.

   Kontroll.
   A helyzet kontrollálhatatlan. Családjában bármely pillanatban bekövetkezhet bármi: ahogy apja megbetegedett, úgy ágynak dőlhet anyja is. A két testvér pályáján is fölmerülhetnek akadályok: egy kézsérülés például végzetes lehet számukra.
   Szerencse, szerencse, szerencse. Erre van szükségük. A sors igazságtételére.
   Talán kiépült köztünk oly fokú bizalom, hogy időről időre tájékoztat dolgai állásáról.

   Zamárdi felső, 2017. augusztus 13.