Lájv Kéjzsztádisz 8.
Antiszociabilitás
Anamnézis.„Én antiszoc vagyok”, jelentette ki a küszöbön állva. Ez volt első találkozásunk első pillanata. Tudtam, csak azért jött el, mert egy végletekig kiéleződött, otthoni konfliktust követően a szülei életveszélyes fenyegetésekkel vették rá, hogy haladéktalanul keressen föl. „Az meg mi?”, kérdeztem. „Hát antiszoc.”, válaszolta. Megijedtem, hogy valami politikai gyökerű problémába futok (pártpolitikai vonatkozású traumák kezelését nem vállalom). „Antiszoc?”, kérdeztem vissza. „Ja”, válaszolta, „tudod”, tegezett le, „aki olyan antiszociális izé, aki nem hajlandó beilleszkedni a kib***tt társadalmatokba, ahogyan előszeretettel nevezitek magatokat”. Kabátostól rogyott le a fotelba, a lábát meg föltette az asztalra.
Hát jó, gondoltam, végül is fizetik a terápiáját. Mert különben utáltam az egész helyzetet. Néhány pácienssel a világ minden pénzéért szóba nem állnék magánemberként, de ez fizetett munka, beesik hozzám, akik beesik, eleget teszek a megbízásoknak legjobb tudásom szerint, aztán, ha egy-egy eset túlságosan fölkavarna, igyekszem estétől reggelig rutinosan távolságot tartani tőle. Vannak saját helyeim, ahol szeretnek, és jól érzem magam.
„B***d meg”, mondtam neki. „nem tudom, mi a f***t képzelsz magadról, de ebben a szobában ketten vagyunk, és én vagyok az erősebb, szóval szétrúgom a s***edet, ha azonnal le nem veszed a mocskos lábadat az asztalomról.” Egy pillanatra megdermedt. „Jól van, na, nem kell mindjárt szívózni”, mondta, és levette.
Sokáig csönd volt.
„Mi a baj?”, kérdeztem.
„Az egész”, válaszolta. „Sz** világot építetek nekünk, az.” „Mert?”, kérdeztem. „Tudod te azt jól”, válaszolta. Hagytam, hadd tegezzen. Arra gondoltam, a terápia akkor kezdődik majd, ha leveszi a kabátját, és ha elérem, hogy legalább az életkoromnak megadja a tiszteletet.
Semmiségekről dumáltuk végig az ötvenöt percét.
Másodjára ugyanúgy kabátban rogyott le a fotelba. Mit tagadjam, az érkezése előtt föltekertem a fűtést, így hát láttam, hogy az ötödik perc táján gyöngyözni kezd a homloka. „Itt mindig ilyen meleg van?”, kérdezte. „Hűvösödik odakünn”, válaszoltam, „és eléggé fázós vagyok.” „Te mindig csak magadra gondolsz?”, kérdezte. Meg hogy: „Hány fok van itt?” „Ott a hőmérő az ajtófélfa mellett”, böktem arra fejemmel, „nézd meg.” Megnézte: huszonkilenc fokot mutatott. „Ha ilyen meleg a Balcsi”, mondta, „az már h*gy.” „Jársz a Balcsira?”, kérdeztem. „Ja”, mondta, „a fateréknak van ott kecója, szoktam vinni oda haverokat.” „Aha”, mondtam, és beszélgettünk a Balatonról. Végre akadt egy közös témánk.
A harmadik alkalommal hagytam a fűtést, amennyi általában lenni szokott, huszonegy fok. Amint belépett, azonmód meg is jegyezte: „Hm… és a fázósság?” „A múltkor meleged volt, gondoltam, ha jössz, fölveszek egy pulcsit.” „Oda ne rohanjak”, vágott egy grimaszt. „Nem kell különösebben rohannod, mert már itt vagy”, mosolyogtam rá. Kezdett érdekelni. Nem mosolygott vissza, de mintha a szája sarkában valami biggyesztésféle megvillant volna.
Tél lett időközben, odakünn hosszan tartott a hideg. Tizenegyedszerre-tizenkettedszerre találkoztunk – minden szerda délután négytől ötig csak vele foglalkoztam –, amikor, amint beengedtem az ajtón, annyit mondott: „Hoztam neked egy hógolyót”, és a kezembe nyomott egy öklömnyit, majd a világ legtermészetesebb mozdulatával levette a kabátját, lerázta róla a havat, és a fogasra akasztotta. Már éppen avval számoltam, a jég kora tavaszra se törik meg.
„Szóval mi az, hogy antiszoc?”, kérdeztem. „Hülyeség”, válaszolta. „Néhányan emlegetjük így magunkat egymás közt. Akiknek tele a tökünk, bocs, te nem szereted az illetlen szavakat, tehát tele a hócipőnk evvel az egésszel. Család, suli meg minden, tudod.”
Addigra persze gyűlt már róla egy s más tudnivaló, amelyeket elszórtan csöpögtetett magáról. Rendezett családi háttér, mértéktartó, de biztos anyagi körülmények, féltő szülők, jó iskola. Csak a baráti kör vegyes.
Ügyeltem arra, hogy mindig a szeme láttára jegyzeteljek. Egyszer megkérdezte, belenézhet-e a füzetembe. Már-már határozott nemet mondtam, aztán inkább azt válaszoltam, előbb lássuk, mire jutunk együtt.
„Sokat olvasol?”, kérdeztem. „Ha egyedül vagyok, mindig egy könyvvel ütöm el az időt”, válaszolta. „És sokat vagy egyedül?”, kérdeztem. „Túlságosan is. De olyankor legalább olvashatok”, mosolyodott el. „Az egyetlen, ami jó. Magadra csukod az ajtót, összekuporodsz az ágy sarkában, akár egy plédet is magadra terítesz, fölkapcsolod a kislámpát, és egy délután végzel egy háromszáz oldalas regénnyel. Az jó. Addig más világban élsz.”
Két-három héten át nem csináltunk mást, csak könyvekről beszélgettünk. Szerencsémre az említettek közül csupán minden másodikat kellett elolvasnom, ráadásul nekem egy teljes hetem volt néhány száz oldalra, nem csupán egyetlen délutánom.
Aztán elkaptam valami vírust, ágynak is dőltem, reggel le kellett mondanom a délutáni találkozót. Nem tudom, hogyan nyomozta ki a címemet, de másnap becsöngetett. Az ajtóban állt: a civil életem hátárán, szinte belépve a territóriumomba. „Hoztam magának valamit”, mondta, és egy ronggyá olvasott könyvet nyomott a kezembe. „Saul Bellow, Herzog. Kicsit vastag, de jobb egy lázcsillapítónál.” Meg akartam köszönni, de addigra sarkon fordult.
Diagnózis.
Fél évig dolgoztunk együtt, mire gyógyultnak nyilváníthattam. Gyógyulás alatt azt értve, hogy lázadó hajlamát legalább egyféleképpen megtanulta kezelni. Amiből mindig marad benne valamennyi, remélem, minél több. Egy terapeutának ilyen esetekben csupán annyi a dolga, hogy a forradalmárokat rávezesse, nem föltétlenül kell fejjel rohanni a falnak.
Azon tűnődöm, mi volt a baja, és arra jutok, valójában semmi és minden. Vannak, akik állandóan előbbre akarják vinni a világot, az meg több-kevesebb társadalomkritika nélkül nem megy. Néha esztétikailag-stilisztikailag kissé zabolázatlan formában.
Aztán azon tűnődöm, a többségből mikor vész ki ez a hajlandóság. Valamikor az ifjúság és a felnőttkor határán? Vajon mindannyian belekalapálódunk a betonba? És amikor elfogadjuk a magunk (is) írta szabályokat, már soha többé nem akarjuk a törvénykönyveinket újraírni? Talán akkor ér véget a lázadó ifjúság kora, amikor szülővé válik az ember, és ellene kezdenek lázadni? Amikor már van múltunk, amelyet meg akarunk védeni, mert azt hisszük, hogy a jövőjük érdekében mások le akarják rombolni, amit építettünk?
Ez a fél év az én terápiám volt, nem az övé.
Kezelés.
Nincs, ahogyan nem is volt. Illetve van az ő bajára gyógyszer: néha-néha úgy kell bevenni, hogy nagyot kell nyelni. Az orvosság neve: önfegyelem. Valójában a páciens kezelte a terapeutát, mert általa jöttem rá, hogy nem kell abba beilleszkednünk, amiben amúgy is benne vagyunk, hiszen mi magunk alkotjuk.
Szeretném egyszer megmutathatni neki a róla készült följegyzéseimet.
Kontroll.
Önkontroll. Tudatos, folyamatos és élethosszig tartó.
Zamárdi felső, 2017. augusztus 20.