Lájv Kéjzsztádisz 9.
Egy elrontott gyerek

   Anamnézis.
   Szülők kerestek föl, hogy tizennégy éves fiuk rákapott a dohányzásra, segítsek leszokni. Hümmögtem, mert véleményem szerint ez nem lélektani probléma. Győzködtek, hogy szenvedélybetegség rabja lett egyetlen közös gyermekük. Amíg kerestem, hogyan reagáljak elszórt utalásukra, gyorsan elhadartam, hogy ugyan szenvedélybetegségek napok, sőt órák alatt kialakulhatnak, már amennyiben függőségről beszélünk, de a dohányzáshoz hónapok, évek kellenek, kamaszkorban ritka. Mondták, esetükben, a jelenség mindössze néhány hetes.
   Közben csak az járt a fejemben, hogy fiukat egyetlen közös gyermekükként definiálták. Kifejezetten – bár még kimondatlanul – nem akartam vállalni az ügyet, de erre a konkrétumra rákérdeztem. Kiderült, hogy mindkettőjüknek előző – és addig egyetlen – házasságából két-két gyerek született, mindegyiket első férjükkel, illetve feleségükkel nevelték föl, és számukra rossz házasságaikból akkor léptek ki csupán, amikor gyermekeik nagykorúakká váltak. Társtalan állapotukban egy társkereső segítségével találtak egymásra, és nemzették ezt a fiút. „A huszonnegyedik órában kaptuk ajándékba a Gondviseléstől”, mondták, merthogy az asszony gyermek-, a férfi felnőttkorától istenfélő, vallásgyakorló életet él.
   Nem annyira a gyerek, mint a szülők kezdtek érdekelni.
   Figyelmeztettem őket, hogy minden függőség mögött titok lappang. Annyit vállalhatok, hogy segítek megfejteni a titkot, amihez az ő közreműködésük nélkülözhetetlen. Tájékoztattam őket, hogy a munkához eleinte a gyermek jelenlétére nem lesz szükség, mert a terápia a szülők megismerésével, sőt akár nemzedékekig visszamenve kezdődik. És rákérdeztem, akarják-e ilyen föltételekkel a terápiát, és meg akarják-e tudni a titkot abban az esetben is, ha netán nem örülnek neki. A gyermek érdekében kétszeresen igent mondtak.
   Annyira próbáltam őket lebeszélni a szembesülésről, hogy nyomatékosan fölhívtam a figyelmüket, miszerint ezt a típusú gyógyító tevékenységet a társadalombiztosítás nem támogatja, és a szokásosnál magasabb óradíjat mondtam nekik. „Nem gond”, felelték. A férfi ügyvéd, az asszony ékszerész.
   Legelőször tisztáztuk, hogy – a társadalmi közmegegyezés szerint – idős szülőknek számítanak: az anya negyvenéves múlt, az apa ötvenhez közeledett, amikor a gyerek világot látott. Egy-egy – számukra fájdalmas emlékű – házasság, ugyanakkor két-két gyerek fölnevelésének tapasztalataival a hátuk mögött, tudatosan és tervezetten vállaltak egy „ötödiket”, vélvén a családhoz tartozónak az előző négyet is. Mi több, a férfi költözött az asszony házába, ahol egy ideig egy fedél alatt éltek a feleség – addigra össze is házasodtak, igaz, elváltként Isten színe előtt nem tehették – két gyerekével. Miután a közös gyermek megszületett, ötösben, a férfi két gyerekével is naprakész kapcsolatot tartva, de nem együtt élve, ugyanis ők a válást követően anyjukkal maradtak.
   E közös gyermeket a széltől is óvják. Mindig igyekeztek a számára lehető legígéretesebb közoktatási intézményeket megtalálni, ezért ha a gyermeknek az óvodában, az általános iskolában magatartásából, tanulmányi eredményeiből következően konfliktusa támadt, újat kerestek neki. Mire a gyermek nyolcadikos lett, már az ötödik iskolájába járt.
   Fizikai traumáktól ugyanúgy kímélték, mint lelkiektől. Nem engedték egyedül sehová, együtt töltötték a nyarakat is, amiben egy tizennégy év alatt gyerek esetében kivetnivalót nem találok, azt azonban átérzem, hogy egy kamaszfiú – kb. tizenkét éves kortól – a folyamatosan fokozódó törődést, a féltést, annak megnyilvánulásait, szűnni nem akaró ellenőrzésként éli át.
   Mondtam nekik:
   – Ilyen esetekben a lázadás tipikus reakció.
   – Ugyan – lepődtek meg egyszerre –, a mi fiunk ez idáig soha nem lázadt! Különösen nem ellenünk! Minden kérésünket teljesíti, minden szabályt betart, Számon se kell kérnünk.
   – Honnan tudják, hogy dohányzik?
   – Egyszer hazajött, és megéreztük rajta a szagot – csóválták a fejüket. (A szülők nem dohányoznak).
   – Hogyan reagáltak?
   – Én – mondta az anya – hirtelen riadalmamban éktelenül leteremtettem, bár meg nem ütöttem, ahogyan addig se soha. Kiabáltam vele, pedig azt se szoktam. Ebben a tíz percben a lehiggadt annyira a férjem, hogy leüljön vele, és szinte tudományosan elmagyarázza neki, milyen károkat okozhat egy fiatal szervezetbe jutó nikotin.
   – És? Mi történt?
   – A gyerek megértette. Értelmes ember – vette át a szót az apa –, csak még nincs elég élettapasztalata. Mondta, hogy kíváncsi volt, kipróbálta, és megígérte, hogy többé nem teszi, aminél nincs egyszerűbb, mert nem ízlett neki. Sőt köhögési rohama, majd hányingere lett.
   – Hát akkor?
   – Másnap leengedtük a közeli játszótérre. Az utóbbi időkben kéri, hadd focizhasson. Először elkísértük, de megnyugtatott bennünket, hogy a társaság csupa egészséges életmódot folytató fiatalból áll, a gyereknek meg utcán se kell átmennie, hogy egyedül hazajöjjön, aggodalom nélkül hagytuk magára egy teljes órára – érintette meg a nyakában lógó keresztet az anya. – De a férjem fél óra elteltével nyugtalankodni kezdett, nem sérült-e meg a fia.
   – Ugyan! Csak az érdekelt, hogy megy neki a foci – tárta szét karját az apa. – Ez csak nem baj? Ügyes a gyerek, egymás után lövi a gólokat! De milyenek a véletlenek… Már messziről láttam, hogy nincs a pályán. Kerestem mindenütt a környéken, már-már hívni akartam a rendőrséget, a mentőket, amikor földbe gyökerezett a lábam: egy fa mögött, orvosi gumikesztyűt húzva dohányzott! Nem rohantam azonnal hozzá, meg akartam tudni, mihez kezd a továbbiakban. Hát megszabadult a kellékektől, a játszótéri csapnál fogkefét vett elő, és fogat mosott, aztán rágógumit kapott elő, karórájára pillantott, és visszaállt a csapatába.
   – Engem az óra is bánt – szólt bele az asszony. – A születésnapjára kapta, sok pénzbe került, mondtam neki, ha focizni megy, hagyja itthon, nehogy kár essék benne.
   – Azóta?
   – Nem tehet nélkülünk egyetlen lépést sem! Beszéltünk az iskolaigazgatóval, akitől fokozott ellenőrzést kértünk. Különóráit lemondtuk, a hétvégéket hármasban töltjük odahaza.

   Diagnózis.
   A gyerek viselkedésében – a beszámoló szerint – semmi atipikusat nem találok, annál inkább a szülőkében. Az én mesterségemben nincs helye udvariaskodásnak. Közöltem velük, hogy véleményem szerint ők szorulnak kezelésre. Bejelentésemet döbbent csönd fogadta.

   Kezelés.
   Kezelésre én szorulnék. Az apa annyira földühödött, hogy majdnem fizikai inzultus ért. Meg is ijedtem. Szerencsére az anya csupán vérig sértődött, és karon ragadta a férjét.
   – Azonnal gyere innen – vonszolta ki a magáról megfeledkező férfit. – És maga még pénzt kérne azért a szolgáltatásért, amit nyújtani képes? Maga reménytelen eset!
   És elviharzottak.

   Kontroll.
   Nincs, és remélem, soha nem is lesz. De azt nem tudom, sajnáljam-e a gyereket.

   Budapest, 2017. augusztus 27.