A barátaim
(XII. évfolyam, 53. fejezet)

   (60) Anyámból harminchárom év jutott, apámból harmincnyolc. Hozzájuk képest sok barátomból immár ötven. Mily fontos a matematika, mondogatták valaha mérnök szüleim…

   (0-6) Bölcsődébe semennyit, óvodába mindössze fél esztendeig jártam, azt is fölmenőim óhajára, hogy szokjam a gyerektársadalmat. Lili tante Nagyvárad téri magánovijából, tekintettel az idő rövidségére, egyetlen barátom sem maradt. Kora ifjúságomat nagyanyám oltalmában töltöttem odahaza; az óvatosságot indokolhatta, hogy kétéves koromban veseproblémákkal vittek a Bókay klinikára, az anamnézis fölvételéhez még velőt is kellett venni a mellkasomból, rémüldözött anyám utólag, aki a vészterhes éjszakákat egy széken ülte végig kórházi ágyam mellett… Féltettek a tűztől is, de nem volt mit tenni, elérkezett az iskolaidő.

   (6-10) Az iskolával beköszöntött a barátságok ideje. Papp Sanyi tőlünk három házzal lakott jobbra az Üllői úton, Horváth Zoli balra négyről. Tóth Laci a Berzenczey utcában, Csillag Laci a Tűzoltóban, Tuli Pista a Ferenc téren. Klapka Gyuri, Kupi Laci a Lenhossék utca környékén, Rapp Feri valahonnét a messzi Mester utcában… Üllői úti srác volt Móczár Feri is, Balgh Gyuriéknál viszont sose jártam. Három-négy év múltán fogtak gyanút a szüleim, hogy ki kell engem ragadni a franzstadti mindennapokból. Se szó, se beszéd, átírattak egy belvárosi iskolába. Az oda-vissza csatangolás helyett három megálló villamossal, egy trolival.
   Addigi barátaim az évzáróval elmaradtak. (Néhányan néhány éve fölkutattuk egymást, de a hirtelen lendület gyorsan csillapodott.)

   (10-18) Tízévesen? Augusztus harmincadikán haza a Balcsiról, harmincegyedikén a kinőtt cipő, nadrág helyett új, szeptember elsején meg azonmód új barátok. Az évnyitón anyám gyerekkori barátnőjére ismert, az ő fiával, Vereckei Andrissal ültünk egy padba. Csakhogy a szeptember végi osztálykiránduláson összepofozkodtam egy másik tízévessel, s ettől halálos ellenségekké váltunk. Egészen másnapig, amikor kezet nyújtott nekem.
   – Nézd, ahogyan ellenségek lettünk, avval az erővel lehetnénk barátok is…
   Tényleg fél évszázada ennek.
   1966 szeptembere? Harmincöt gyereket szedtek össze az Eötvös Loránd Tudományegyetem Apáczai Csere János Gyakorlóiskolájának 5.c osztályába. Tibor életre szóló barátom lett, aztán lassan az egész fiúpadsor, amelyet osztályfőnökünk (ld. Ági néni, Lájv Bridzs, 10. fejezet – a szerk. megj.) egyben úttörőőrsnek is nyilvánított. Nem sokkal később testnevelő tanárunk (ld. Az Arday és a Zsidegh közül az előbbi, Lájv Bridzs, 19. fejezet – a szerk. megj.) hívó szavára az osztály minden ifja ismerkedni indult a kosárlabdával, és évek múlva mi, akik a palánk alatt ragadtunk, azaz egyetlen osztály, padsor, úttörőőrs fiai jutottunk az országos ifjúsági kupa döntőjébe. (Hányszor beszéltük ki, hogy egyenként nem ugyan mutattunk kimagasló tehetséget, együtt azonban nehezen győzhetett le bennünket bárki!)
   Tibor után Misi, Tomi, Gábor, Gyula, Zoli, Maci, Popej, Bözse, Laca, Pöti, Töke, Pongi, Feri…
   …Meg hát, lévén szerelmes hajlandóságúak, a lányokat se zártuk ki az életünkből. Sőt. Kató és Kati, Zsuzsi és Sári, Kriszti és Kriszta, Edit… Utólag bánhatjuk, hogy nem vettük észre időben Évát, kislánynak tartottuk Klárit. Mert persze az osztályon kívül mintha nem éltek volna másneműek.
   Ha összegyűltünk Gyuláéknál a Szamuely (ma Lónyay) utcában vagy nálunk az Üllői (ma is Üllői) úton, az anyák nem győzték kenni nekünk a karéj zsíros kenyereket. Eleinte tágasan elfértünk egyetlen szobában, de amikor jöttek a lányok, összébb kellett bújnunk. És amikor már egy-egy üveg bor is elfogyott, és vágni lehetett a füstöt, valahogy annál is szorosabban.
   A nyarakat is együtt töltöttük. Meg-megesett Zamárdi felsőn, hogy tizennégyen aludtunk a tizenhat négyzetméteres szobában (a többiek sátrakba szorultak), csak hogy megalapozzuk a saját legendáriumunkat.

   (8-?) A nyár három hónapját semmi nem orozhatta el Zamárdi felsőtől, ahol eleinte másik gyerekbanda verődött össze. A Knézich utcából a Kovács testvérek: Dódi (Lájv Bridzs, 12. fejezet – a szerk. megj.) és Anikó. Telekszomszédaink, a Jambrich lányok: Márti és Klári. A Jegenye utcából Bodó (Lájv Bridzs, ugyancsak 12. fejezet – a szerk. megj.). Bodóék rendszeres nyaralóvendégei: Páris Laci, a két Megyeri lány, Pötyi és Ági, no meg Jenő, Tóni, Róka koma. A Fogas testvérek: Jóska, Laci és Ditti, valamint unokatesóik, Jutka és a húga, aki oly későn született, hogy a neve se ragadt meg emlékezetemben. Lejjebbről egy másik Jutka, Gú meg rokonuk, Éva. A Zalka Máté (ma: Vécsey Károly) utcából a Dunay gyerekek: Lili, Ervin és Tamás és unokatestvéreik, a Varga lányok, Ildi és Edina. Velük átellenben a két Somogyi fiú: Péter és Nándi. Kicsit arrébbról csatlakoztak hozzánk a Gilicze testvérek: Laci, András, Márta és Ági s velük Gabika. És évről évre vártuk, mikor érkezik már a kiserdei kempingbe a két csehszlovák lány, a barna Marina és szőke húga. Ó, haldokló hattyúm, szép emlékezet: hogyan is hívták?
   Reggeltől estig együtt fociztunk, fürödtünk, bicikliztünk, a zamárdi kertmoziban egy teljes sorra váltottunk jegyet, ám hiába éltünk többségünkben Budapesten, hűvös iskolaidőkben a forró barátságok mégis szüneteltek. Csak azért, hogy tanév múltával ugyanott folytathassunk mindent, ahol abbahagytuk.
   Idővel a két kör összeért: pesti barátaim is egyre többet időztek a zamárdi felsői nyaralóban, így a két társulat fokozatosan összeolvadt. Új biciklik érkeztek, gitárok, tévé, sok-sok bor, cseresznyepálinka, mezítlábas Symphonia…
   A balatoni banda persze, miként a gyerekkor, fokozatosan vált köddé a tó fölött. Aki kiöregedett az iskolapadból, az dolgozni ment, fogyatkoztak a nagyszülők, szülők, régi házak cseréltek gazdát… Kevesen járunk már vissza (ám akik igen, azok tántoríthatatlanul).

   (18-26) Érettségi után, merthogy nem meglepő módon nem vettek föl sehova, a teljes foglalkoztatottság jegyében dolgozni mentem. (Megjegyzem, egyáltalán nem volt ellenemre.) Munkahelyem, a Lapkiadó Vállalat igazgatója esztendeje ült a székében, szívesen gyűjtött fiatalokat a céghez, mi meg gyorsan egymásra találtunk. Mintha Fellegi Bea köré gyűltünk volna: Hajdu Gyuritól (Lájv Bridzs, 9. fejezet – a szerk. megj.), Verocskáig; ők ketten később össze is házasodtak. Mesi (Lájv Bridzs, 47. fejezet – a szerk. megj.) Beával kötötte össze az életét. Rózsa Kati ugyan a Móra Könyvkiadóban dolgozott, de ugyanabban az épületben. Máté Éva, Sajó Zsuzsi, Szegő Panni… Sokan, sokan. Mesi maradt meg közülük és Panni.

   (20-26) Kétesztendőnyi tanulmányi szünet után fölvettek a pesti bölcsészkarra. Négyen azonmód egymás mellé sodródtunk: Ákos, Csaba, Pista és én. Egy életművész, egy balett-táncos, egy képesítés nélküli nevelő és egy… újságíró-palánta. Szerettem a Lenin körutat a Lapkiadójával, szerettem a Pesti Barnabás utcát az ELTE-jével: ingáztam a Blaha Lujza tér (ma is az) és a Felszabadulás tér (ma: Ferenciek tere) között. Négyesfogatunkból Csabával maradtunk egymásnak: Ákos fiatalon meghalt, Pistának pedig, amint tanár lett, az ideje fogyatkozott meg.

   (26-51) A tévében – nekem legalábbis – nem kötődtek életre szóló barátságaim. Valami mindig közbeszólt. Szentirmai Évát túl korán vitte el a rák, Bánó Andrissal, Sebes Gyurival, Lugosi Vikivel elsodort bennünket egymás mellől az élet. Alkalmi szövetségek addig kötöttek bennünket, amíg egy-egy szerkesztőség, egy-egy műsor összetartott. Egy kezemen meg tudom számolni maradék kötődéseimet: talán Sipőczy Piri? Talán Siményi Gergő? Talán Tóth Jutka? Talán Borbély Zsolti, akivel néha levelet váltunk, vagy Rokob Tibi, akivel olykor beszélünk telefonon? Persze Illés Maya és Kiss Peti. Kléber Tomi, mert időközben hitvesem barátnőjének lett a férje. Talán a „tizennégyeket”, akikkel együtt lázadtunk az RNH (ld. Lájv Bridzs, 50. és 51. fejezet – a szerk. megj.) idején, barátsággá oldhatta volna a közösen kötöző hőskor. Nem tette. A híradós idők után meg annyifelé dolgoztam házon belül, hogy mi, ideig-óráig kollégák, jöttünk-mentünk egymás életében.

   (34-) Tán lettek barátaim a feleségem, talán a gyerekeim révén. Mi több, társasházunk, ahol húsz évig laktunk, ugyancsak hozott barátokat: Áronékat, Gyurit… Húsz-tízévnyi közös emlék persze nem köt oly szorosan, mint ötven-negyvenévnyi. Pedig istenuccse nyitottam sokfelé, már amerre találtam ajtót, netán ablakot. Ilyen-olyan munkából, tanulásból lett még, azt hiszem, jó emberem. Falat persze, bizonyos életkor fölött, már nem tör át egy-egy reménybeli barátság kedvéért az ember, ahogyan fiatalon teszi.

   (54-) Férfikorom alkonya visszavitt az iskolába. Barátkozgatom ugyan kollégákkal, de nemhogy a jövőbe: ki lát a jelenbe?

   (60-) Három tanulság.
   Egy. Barátság lehet fontosabb vérségnél.
   Kettő. Rokont kap az ember, de barátért dolgozni kell.
   Három. Barátnál jobb tanítómester nincs.