A bridzspartnerek
(XII. évfolyam, 18. fejezet)

   Egyszer már írtam róluk, csak idáig a kéziratot nem mutattam meg – a nővéremen kívül – soha senkinek.

   »Kilencen ültük körül a nagy étkezőasztalt minden hónap utolsó szombatján. Az asztalfőn nagyanyánk trónolt, holott mi matriarchátusnak hírét se hallottuk. Átellenben Dassy bácsi, budai körorvos (rémlik, köze volt az ellenállási mozgalomhoz, később talán börtönben is ült, de előttünk erről nem esett szó), kinek jobbján hitvese, Marika néni, akiről jóval később suttogta el anyánk, hogy Dassy az utcáról szedte föl (vagy éppen fordítva), de íme, e nőkből válnak a legjobb feleségek. Az ovális asztal túloldalán ült Gabos, apánk igazgatója a nejével (Éva néni nem sok vizet zavart ezeken az összejöveteleken, de odahaza valószínűleg tüzelte vagy csitította a férjét), és mellettük – szemből – anyánkat s apánkat figyelhettük nővéremmel, hogyan kell tartani a kést meg a villát.
   Az asztalhoz hat szék és két karosszék tartozott (nekem a gyerekszobából hoztak át egy félfelnőtt ülőkét a vacsora idejére). Néha hideget ettünk, sonkát, párizsit, kenőmájast, reszelt sajtot és teavajat, amiből még a vendégek megérkezte előtt gombócokat formált nagyanyánk egy fagylaltadagolóhoz hasonlatos, bár annál jóval parányibb szerszámmal (a konyhai eszköznek idővel nyoma veszett), de többnyire meleg ételt tálalt föl Teri (Dassy bácsi szólította így), ami az én tányéromon mindig kihűlt, mert nekem kellett tölteni, ha valaki előtt üresen állt a borospohár.
   „Na, munkára!”, szólt később tele hassal Dassy vagy Gabos, és a kártyaasztalnál elmerültek a robberek, szlemek és impasszok tengerében. Éva és Marika néni kibicelt, nagyanyánk szöszmötölt tovább a konyhában, mi, gyerekek pedig kilincsre zártuk az ajtót (amikor Gabos volt az „asztal”, benyitott a gyerekszobába, és néhány szó erejéig, többnyire a tanulással kapcsolatban, leereszkedett hozzánk), hogy még véletlenül se zavarjuk a felnőtteket.
   Az étkezőasztal körüli székek akkortájt zöldbe borultak (jóval később, amikor ez a huzat elkopott, okkersárga színűre cseréltette a család). Zöld, bordás bársony takarta az ülést és a támlát, valamint az erkélyes szoba (ahol folyt a kártyacsata) és a családunkban ebédlőként emlegetett helyiség között is, az ötvenhatban kilőtt fal helyén, hatszor négy méteres, mélyzöld függöny húzódott (a fal, csaknem harminc esztendő elteltével, visszaemeltetett, a függöny felét pedig elkérte az egyik kőműves).
   Hogy sárga parketta, halványrózsaszín fal, barna bútorok, reményzöld cserépkályha (az előbb említett munkálatokkal párhuzamosan elbontották a cserépkályhát is: szétszedett állapotban a család egy barátja elszállította, sorsa azóta ismeretlen) mellett kinek jutott az eszébe, legyen zöld a huzat meg a függöny, nem őrizte meg a legendárium. Nagyanyánk már az égi konyhában babrál lábosokkal, anyánk, apánk onnét néhány méterre, a mennyei ovális asztal mellett vár a vacsorára.
   Csak azt hallom a zárt felhők mögül, ahogy apánk három pikket mond, Dassy bácsi passzol, és anyánk elégedetten vágja rá a három szant.«

   Amit viszont nem írtam meg, és el se mondtam senkinek. Kit érdekelne?

   Önfegyelmet tanultam ezeken az estéken: fölösleges, kesernyés önfegyelmet. Nem szerettem, amikor jöttek. A vacsorát szerettem, de a kirakathangulatot nem.
   A gyerekszobában kora délután rendet kellett raknunk, órával a vendégek érkezése előtt ünnepélyesen kiöltöznünk; úgy tennünk, mintha egész este mint két kataton elmebeteg játszanánk a szobánkban. Mintha mindig így élnénk: elegáns ruhában, illemtudóan, dermesztő csöndben. Nem rohangászhattunk indiánüvöltéssel az egybenyitott szobák végtelenében, nem focizhattunk két karosszék között, nem ugrándozhattunk mezítláb az ágyakon: tulajdonképpen minden gyerekszerű tevékenységtől eltiltottak bennünket arra a néhány órára.
   Ma is keresem a miérteket a szüleink erőltette hazug látszatra. Más vendégek előtt sosem játszattak velünk szerepet: a bridzspartnerek miért számítottak ennyire fontosnak?
   Sejtelmem sincs, honnan ismerték a szüleim Dassy bácsiékat. Talán a háború utánról, szocdem vonalról? (Akikhez anyámnak lehettek kötődései.) Gabosról tudok: őt a műegyetemről, azon belül is mintha anyám évfolyamáról, apámnak csak véletlenül – vagy éppen nem véletlenül – lett főnöke. Gabos az igazgató, apám a főmérnök. Ameddig működhetett, működött a barátság.
   Dassy bácsiék a budai Várban laktak, de náluk mi, gyerekek, sose jártunk. Az se rémlik, hogy Gabosék lakásába egyáltalán fölmentünk-e valaha is: velük a Feneketlen-tó partján találkoztunk hébe-hóba, hozták a kislányaikat, és a felnőttek sokszor viccelődtek azon, majd Szilvi, a nagyobbik lesz a feleségem. Ezeket a tréfákat se szerettem, mert akkoriban radarjaim már vették, hogy a szüleim nem élnek egymással jól, a házasságról tehát aligha alakulhatott ki bennem pozitív kép. Egyébként meg semmi információm nincs, mi lehet Gabos Szilvivel. Utáltam ezeket a vasárnap délelőtti, protokolláris családi kivonulásokat is.
   Tulajdonképpen utáltam a felnőttek világát úgy, ahogy van. A hülye bridzspartijaik nyomán azt képzeltem, minden felnőtt állandóan kényelmetlen ruhákban jár, a férfiak torkát állandóan nyakkendő szorongatja, mindenkinek orrfacsaró pacsuliszaga van, társalgásaik mindig kimértek, s ha olykor-olykor kicsúszik szájukon valami vicces, főleg pikáns és sikamlós, hát fülrepesztő harsánysággal nevetnek rajta. Tartottam attól, ha egyszer felnőtt leszek, nekem is olyan viszolyogtatóan kellemetlenné válik a hangom, amilyen Dassy bácsié és Gabosé, amikor kacagnak.
   Ha gyerekfejjel elriadtam a felnőtté válástól, hát azt nekik köszönhettem. Valójában sose akartam fölnőni (ahogyan most se rajongok azokért a funkcióimért, amelyeket az életkorom kényszerít rám). Csinálom, mert csinálni kell.
   Ha néha túl sokat filóznék, szólj rám, Lájv Bridzs!

   Bizonyos dolgokat le kell írni. A papír (vincseszter) sok mindent kibír.

   Miután a szüleim elváltak, mindkét házaspár kitűnt az életemből. Egyetlen pillanatra se hiányoztak. Gabos néha átsétált előttem a Villányi úton: magas életkort érhetett meg. Sosem köszöntem rá. A többiekről semmit nem tudok.
   A francba, alig tudok bármit a szüleim barátairól! Anyám körül emlékszem a lánykorából cipelt Ági nénire (ld. Lájv Bridzs, 10. fejezet – a szerk. megj.), Ibi nénire, apám diákkorából – hallomásból – hajdani enyedi osztálytársára, a fantom Szentpétery Zsigára (aki Szegeden élt, tehát se ő nem jött hozzánk soha, se mi mentünk hozzá). Apám a kollégáival tartott lazább-szorosabb kapcsolatot, az építész Barabás Marci bácsival, a vállalati jogász Sárossy Dezső bácsival. Őket szerettem.
   Megtanultam viszont bridzsezni! Nem jól, csupán a játékszabályokat: legföljebb a „treffkonvencióig” jutottam. Hosszú éveken át tartottam az íróasztalom fiókjában egy kártyapaklit, kikapcsolódásként le-lejátszottam egy-egy leosztást. A bridzs messzebbre terel fölösleges gondolatokat, mint a pasziánsz.
   Felnőttkorom kezdetén barátom megemlítette, ismer egy zsugás házaspárt, velem összejöhetne egy bridzsparti. Nős voltam már, talán már első gyerekem is megszületett: havonta egyszer átutaztam a várost egy éjszakába nyúló kártyacsata kedvéért. Mindig vendégül láttak minket, mert a kártyaszoba túlfalán aludtak a gyerekeik… Mindig ügyeltem rá, soha rájuk ne nyissam az ajtót: még fölébrednének, én meg óhatatlanul megkérdezném, milyen lesz a bizonyítvány, és mik lesznek, ha nagyok lesznek. (Mennyire utáltam Gabos kérdéseit!) Talán ősszel kezdhettünk négyesben zsugázni, a tavasz végén avval hagyhattuk abba, hogy szeptembertől folytatjuk. Aztán valahogy elmaradt.
   Sose mondom a fiaimnak, hogy:
   – Té, té!
   Apám jelentette be mindig büszkén, kizárólag akkor, amikor a korábban említett körben, kilencen ültük körül a nagy, ovális étkezőasztalt. Éppen kezdtem volna jó étvággyal falatozni, helyette – a feladatra kellően beidomítva – megtöröltem a számat, és mindenkit udvariasan, jobbról hajolva csupasz meg szőrös fülekhez, halkan megkérdeztem, milyen innivalóval szolgálhatok, és bort töltöttem és ásványvizet és kisfröccsöt és hosszúlépést és csapvizet. A fölszólítás ugyanis azt jelentette:
   – Taknyos, tölts!
   Mire körbejártam, mindenki befejezte a vacsorát, csak az én tányérom volt érintetlen. Nagyanyám leszedte az asztalt, és én, taknyos, a konyhában tömtem magamba hideget, meleget.
   Ma már? Idősebben, mint Dassy bácsi és Marika néni, Gabos és Éva néni akkor, amikor egyénileg és csoportosan az idegeimre mentek. Ma már nyilván mind halottak. Fél évszázad távlatából érzem azt napokig kiszellőztethetetlen parfümszagot, amely gyerekkoromban belengte utánuk a lakást. Megtanultam tőlük, hogy sose használjak erős illatszert.

   Ha egyszer majd nem csak kacérkodom a számadással, összeírom a szüleim barátait.

   Vajon mit gondolnak a mi gyerekeink a mi barátainkról? Néha egészen meglepőeket nyilatkoznak. Rögvest például, hogy számon tartják őket! Aztán meg, hogy kiforrott véleményt alakítottak ki róluk, melyiküket miért szeretik, melyiküket miért nem. Mi meg szoktuk beszélni az ilyesmit. Mi viszonylag sokat szoktunk a barátainkkal együtt lenni, jönni-menni szoktunk egymáshoz, szilveszterezünk együtt, netán néhány napot közösen nyaralunk. A mi gyerekeink sokkal szorosabb kapcsolatban állnak a mi barátainkkal, mint ahogy mi álltunk a szüleinkéivel. Talán még azt is tudnák róluk, ki mit csinál, vagy hogyan él.
   (Ha akaratlanul is emlékiratokat ír az ember, néha becsúszik olyan fejezet, amely talán kevésbé érdekes az olvasónak, mint amennyire fontos a szerzőnek. Két hónapja csiszolgatom ezt a passzust: néha új bekezdést toldok hozzá, néha elhagyok néhány mondatot. Sosem ér véget.

   A legbölcsebb az volna, ha ezt a kéziratot se mutatnám meg – esetleg a nővéremen kívül – senkinek.)