A bútorszállítók
(XII. évfolyam, 34. fejezet)

   Láttam hórukkembereket néha-néha az utcán, de mert életem első harminchat évében sose költöztem, sose kerültem velük szorosabb kapcsolatba. Tán nem is vélekedtem róluk sehogy. Ha láttam, hát érhető módon mindig alkalomhoz illő öltözékben láttam őket – hja, szmokingban mégse cipekedik az ember –, mindig kimelegedve, csapzottan, ettől függetlenül sose véltem őket trógeroknak se életvitelüket, se lelkületüket tekintve, pedig hát írd és mondd trógerkodtak, ahogyan a szót nagyszüleimtől, dédszüleimtől megörököltem.
   Lehettem huszonhat-huszonnyolc éves, amikor szívem akkori választottja, félig földi, félig égi asszony, beruházott egy szekrénysort. Nem mentünk érte messze, csupán az utca túloldalára, a bútorboltba. Amikor a pénztárnál megkérdeztem, földobnák-e ide, szembe, a hatodikra, egy harmincas, sűrű fickó odaszólt, hogy ugyan minek szórom fölöslegesen a pénzt, két sörért besegít, kapjuk föl ketten, és vigyük.
   Jó erőben voltam akkortájt, nem mondom, de bevallom, első hallásra nem lelkesedtem az ötletért. Csakhogy a pasas nem hagyott békén.
   – Na? Megfutamodsz a kihívástól? – Már tegezett is, ami ott és akkor ugyancsak méltóságomon alulinak tűnt, mert némi értelmiségi gőggel tekintettem magamra akkortájt.
   De leégni? Nő előtt? Azt azért mégsem.
   – Hát jó – préseltem ki magamból valamiféle bizonytalan választ.
   Nem voltam alkalomhoz öltözve: kaptam egy bakancsot meg egy vattázott vállú bekecsfélét.
   – A gatyád maradhat, de a lenti meg a fönti részeidre szükség lesz – kezdett tanítani a mester, bár honnan is sejtettem volna akkor, hogy ezen a délutánon életre szóló tanításban részesülök.
   Elmondom neked, Kedves Olvasó, mivel érdemeltek ki helyet maguknak a bútorszállítók a tiszteletreméltó Lájv Bridzsben.

   1.§

   Mindenekelőtt a bútorszállítók első törvényével, ami imígyen hangzik. Ha valamit nem tudsz, de szorult helyzetedben éppen az a tudás nélkülözhetetlen, hát tanuld meg! Első olvasásra szimpla hülyeségnek tűnik, hiszen annyi tudható vár ránk a világban, és abból oly keveset tanulunk meg! Meg hát különben is: minek nekünk mindenhez érteni? Csakhogy a bútorszállítás legkevésbé szól a bútorszállításról. A bútorszállítás: magatartás, a szó szoros értelmében magad tartása, ld. a többi törvény.

   2.§

   Mindent ott markolj meg, ahol a legcélravezetőbb! Az ember nem is gondolja, hogy nem mindig a legkézenfekvőbb egyben a legpraktikusabb is. Például fizikaórán odafigyeltünk, amikor említette a tanár, hogy a tolóerő nagyobb a húzóerőnél? Megfontoljuk-e, hogy minden tettünk hátterében, ha észrevétlenül is, de ott a támaszték? Előbb tapogassuk ki, ha kell, a láthatatlan tartományokban, ha kell, hátrafelé, ha mással nem, hát lábbal a támaszt, s csak azután cselekedjünk! Előbb mindig a láb, csak legvégül a kéz… (Ez az, amit fociban akképp emlegetnek, hogy akkor lőhetsz gólt elöl, ha hátul nem kapsz.)

   3.§

   Úgy oszd el a súlyt, hogy legkevésbé érezd tehernek! Ó, bár tudtam volna e törvényt már munkás életem kezdetén! (De legalább, mire igazán belemerültem dolgaimba, megtanultam.) A harmincas éveimtől sose halasztottam elvégzendő feladatot az utolsó pillanatra. Most meg? Tanácsolom a diákjaimnak ugyanezt, persze csak tanácsolok, tanácsolok – falra hányt borsó, ahogy apám mondaná –, mindaddig, amíg nem jön nekik is a saját bútorszállítójuk.

   4.§

   Akiknek ez a negyedik törvénye. Egyedül csak azt cipeld, ami cipelhető egyedül. Na, néhány évvel később a gyakorlatban adatott meg, hogy alkalmazzam az elméletet. Anyámat támadta meg halálos kór, és én, ostoba, csaknem három évig titkoltam a család elől a látleletet. Az utolsó pillanatig. Hősnek tartottam magam, meg is ideologizáltam, hogy megkönnyítem mások életét, ha már a magamé nehéz. Én bírom, húztam ki magam! És bírtam, tényleg, és bírtam kijárni egyedül a temetőbe, amíg egy-két évtized múltán megértettem, hogy a bútorszállítók negyedik törvénye a lélekhez szól, mert a test nem ott és akkor jelez, hanem csak amikor a lélek fárad el.
   Most álljunk is meg kicsit.

   5.§

   Mindig gondold át, van-e jobb megoldás annál, mint ami elsőre a legjobbnak ígérkezik! Például: hogyan fordulj be egy üvegberakásos vitrinnel, ha az ajtón szemmel láthatóan nem fér be? Különös: ha mindig nincs is, de sokszor van olyan szög, amerre fordulni lehet. Amióta autózom, mindig minden csomagot bepréselek a legkisebb csomagtartóba is. Valahol mindig kell léteznie még egy parányi helynek, ahova beszorítható, ami kimaradni látszik. És nem akarnám érzelgős irányba terelni ezt a fejezetet, de a legtágasabb tároló, barátaim, a szívünk.

   6.§

   Jöjjön hát a bútorszállítók hatodik törvénye, mind közül a leggyakorlatiasabb. Ha nem bírja érzékeny tenyered, húzz kesztyűt! Nem föltétlenül azért, amiért megszabadulhatunk a „nincs bőr a képünkön” kritikáktól, hanem hogy esetleg ne is olvashassanak le mindent az arcunkról. Nehezet cipelsz? Nehéz hírt közölnek veled? Védd magad a sérülésektől, mert sebesülten minden nehezebb. Persze ha egy szekrényél a kesztyűn át is vág, használj gurtnit.

   7.§

   A föntiekből logikusan következik a bútorszállítók hetedik törvénye. Legyen gurtnid! A gurtni, barátaim, nélkülözhetetlen az élethez. Mert mi a gurtni? Látszólag széles, erős anyagból szőtt szalag, amelynek legfőbb tulajdonsága, hogy nagy terhet bír el. Kétemberes, mindketten a vállukra vetik – amit a gyönge ujjízület nem bír, azt elhordja az erős váll, csípő, térd –, netán keresztben a hátukra, a mellkasukra, aztán tényleg hó-rukk! Kézzel csak az egyensúlyt kell tartani. Láttam én már két embert háromszáz kilós páncélszekrényt cipelni! Igaz, harminc lépcső se kellett, és szakadt róluk a víz, de az egybeöntött vas és beton fönt termett a kis furgon platóján… (Merthogy hiába fütyörészel lefelé menet az úton, végül csak föl kell tekintened.)

   Záradék

   Mindezek ismeretében költöztem életemben kettőt. Az elsőre, az 1992-esre alig emlékszem: annyira a mindennapok lázában égtem, hogy föl se tűnt se a bepakolás, se a kipakolás. Egyik nap itt voltunk, a másikon meg ott. És meg se fordult a fejemben, hogy fogok én még költözni.
   Hát másként alakult. 2012-ben viszont tényleg megfogadtam, hogy többé sose.
   E második költözés ugyanis erősen megviselt. Ötvenöt évesen tulajdonképpen egyik pillanatról a másikra jött az ötlet, hogy lakjunk másutt, és pillanatok alatt megszerveződött az egész: a régi lakásra pillanatok alatt jelentkezett vevő, mi meg pillanatok alatt találtunk másikat. Őszi gondolat, téli megvalósítás: kitűztük a költözés határidejét, az meg ugyancsak váratlanul még előbbre ugrott. Akkor csomagoltunk, amikor mindannyiunk életében éppen nagy változások köszöntöttek be (munkahelyváltások, feladatátcsoportosítások, vizsgák stb.).
   Ajánlottak nekünk egy embert, eljött, körülnézett, azt mondta, az ő csapatának ez egy nap. Reggeltől estig ugyan, de egy.
   Lett belőle három.
   Ha három napig élsz összezárva vadidegenekkel, kiismeritek egymást. Ilyenkor nincs kecmec: egymás előtt zajlik minden családi élet, minden vegetáció. Ők beleláttak a mi működésünkbe, mi az övékbe. Átérezheted, Kedves Olvasó, miért maradtunk a csapat legfőbb logisztikusával sokáig telefonkapcsolatban: egy okos sráccal, aki bútorhalmok, dobozhegyek között azonnal átlátta, minek hol az átmeneti, aztán a végleges helye.
   Akkor én már rég nem emeltem meg semmit, legföljebb néha egy-egy könnyű csomagot.
   Közben vettem észre, az elmúlt harminc évem a kutatásról szólt, hogy rájöjjek a bútorszállítók nyolcadik, kilencedik, sokadik törvényére. Érzem, hiányoznak még bölcsességek a teljességből: olyan ez, mint Mengyelejev periódusos rendszere. Ott az elem helye, csak az elemet nem fedeztük még föl.
   Számítok rátok, csavargó barátaim!