A harmadik Jolán
(XII. évfolyam, 28. fejezet)

   Időnként csöngettek: anyámék ágrólszakadt nőt engedtek be, az előszobánál tovább többnyire nem is tessékelték, le se ültették, néhány mondatot váltottak vele, mielőtt kezébe nyomtak volna valamicske pénzt, aztán igyekeztek minél gyorsabban becsukni mögötte az ajtót.
   Még egy Jolán. Az életemből a harmadik.
   Nagyon kicsi voltam, elmosódik a kép. Elmosódott, de valamelyest kiélezhető.
   Nem volt ijesztő, nem volt félelmetes. Inkább szánalmas. Ajtófélfák mögé rejtőzve sandítottam rá odalentről, elkaptam a tekintetemet, ha éppen összeakadt az övével. Azt hiszem, kedvesen nézett le rám.
   Egyszer hozott nekem egy narancssárga, műanyag versenyautót. Örültem neki, tologattam is naphosszat, de hogy idővel hová tűnt, sejtelmem sincs. Máig hálás vagyok érte, hogy ez a furcsa, barátságos néni egyszer játékot hozott nekem! Ha valaki most mutatna nekem ugyanolyan versenyautót, nyomban fölismerném.
   Talán még Jolánt is.
   Ahogy most, oly sok fizimiskát befényképezve már, magam elé idézem az arcvonásait, olyan, mint sok-sok félkegyelműé, akiket valaha láttam. Ártalmatlan bolond lehetett, ma már azt gondolom. Ismerhetett bennünket, időnként fölkeresett minket, és mi támogattuk őt.
   Hümm.
   Valami dereng.
   Ülök a karosszékemben, az íróasztalon lámpa világít, előttem monitor fénylik, lehunyom a szemem. Mintha az eltűnt idő albumában lapozgatnék: jó játék turkálni agytekervényekben raktározódó pillanatfölvételek között. Különös szerkezet az emberi elme: ha nagyon koncentrálok, nemzedékek messzeségéből csalogatok elő fényképeket, velem meg se történt eseményekről. Gének üzenete, csak nagyon-nagyon kell összpontosítani.
   Bejön a vörös hadsereg, Budapest fölszabadul, a család följön a légópincéből, anyámat öregasszonynak maszkírozzák, meg ne erőszakolják nőre éhes katonák, a város újjáépül, nagyapám világosban jár haza, nehogy lemeztelenítsék a vetkőztetők.
   Nagyanyám berendezi az új lakást, nagyapám újraindítja útépítő vállalkozását, anyám beiratkozik mérnökhallgatónak, hogy ott megismerkedjék apámmal.
   A nyilas hűség házából az államvédelmi hatóság épülete. Nagyapám cégét államosítják, anyám első nőként diplomázik a műegyetemen, kitelepítések és csengőfrász, cellasápadt emberek szabadulnak börtönökből… Közhelyek minden időben.
   Jolán.
   Nem tudom, honnan bukkan föl, anyám meséi válnak-e az én képzelődéseimmé: Jolánt anyám a negyvenes évek második feléből ismerhette. A „már nem, még nem” derűlátó időkből, koalíciós időkből, fényes szellők időből… Aztán Jolán belekeveredhetett az úri huncutságba, a politikába, vagy csak folytonos félelem igazgatta, vagy csak a véletlen hozta úgy: börtön. Kihallgatások letartóztatás nélkül, rabosítás ítélet nélkül, ki tudja, mi még. Őrület.
   Gyerekkorából ismerhette anyám Jolánt, a harmincas évekből, a gimnáziumból? Mérnökhallgató korából, az ötvenes évek legelejéről, az egyetemről? Amikor Jolán szabadult, megkereshette anyámat. Anyám láthatta, hogy Jolán belebolondult a történtekbe. Segíteni rajta nem tudott, segítette hát, ahogy tudta. Nagyanyám, nagyapám szerethette anyámban, ahogy törődik a bajbajutottakkal. Jolán nem zaklatott, nem erőszakoskodott, csak néha beállított. Ha úgy hozta a szükség.
   Aztán egy idő után nem jött. Anyám nem kereste. Az élet harmóniája: a túl nem élő a jogfosztott, a jogfosztás joga a túlélőé.
   Csak gyanítom, mit gondol egy háborúviselt nemzedék az élet értékéről.
   A város. Az én városom, Budapest: hagyták el rokonaim, hagyták el barátaim, hagyták el kollégáim: én soha. Ötvenhat után mennyi bolondot lehetett látni az utcákon! Akik légnyomást kaptak a háborúban, akiket meglőttek ötvenhatban… Füttyös Gyuri lebegő lódenben, kezében összesodort Esti Hírlappal rója a főváros utcáit, és rásóz a nők fenekére! Nyílik a Cukor utcai üzlethelyiség ajtaja, kutyaürülék szaga özönlik ki, nyomában egy vizslacsalád, végül a vén boszorka…
   A város! Ha nyitott szemmel jársz, már nem is elején a huszonegyedik századnak, még mindig fedezel föl golyóütötte nyomokat házfalakon.
   Memento mori.
   Emlékezni minden halottra? In memoriam Jolán. Még ha nem is úgy történt, ahogy én emlékszem. Vagy úgy se, ahogy a képzeletem emlékezni akar, se úgy, ahogy a fényképeim bekeretezik a valóság kitépett darabját.